Memoár-boom és tanúságtétel

 A kortárs önéletrajz-kultúra képlékeny jelenségcsoport. Lépten-nyomon önéletrajzokba botlunk – ebből az állításból indul ki Gács Anna A vágy, hogy meghatódjunk c. könyvében, rátapintva napjaink aggasztó önéletrajzi boom-jára.

Az önéletrajz régi keretei leomlottak. Sőt, a könyvként megjelenő önéletrajzoknak riválisai akadtak a vizuális művészetek frontján.

A szerző sem műfajként, inkább történetileg változó kommunikációs formaként kezeli a fogalmat és kérdése az, hogyha bárki önéletrajza nyilvánosságra kerülhet, akkor lehetnek-e egyes önéletrajzok közösségteremtő, referenciapontként szolgáló szövegek? Mintha meghatódni már csak akkor tudnánk, ha valaki szenvedéseiről olvasunk; egy traumatikus pillanatban válhat érdekessé a Másik. De mi különbözteti meg az értékest a banálistól? Ezek a kérdések kerülnek szóba irodalomtudományi, nyilvánosságtörténeti, médiaelméleti szempontból.

A szerző teoretikus közelítéssel paradox és nyugtalanító jelenségeket boncol az önéletrajzi túltermelés kapcsán: megfogalmazódnak aggodalmak az életrajzi gesztusok közhelyszerűsége, nárcizmus s azon vélemény miatt, mely az emancipáció és a demokratizálódás diadalát és a közösség-teremtő igényt látja a bloggerek tevékenységében.

Az esszé és a kritika határán lebegő önéletrajzi esettanulmányok világítják meg a témát:

A booktube szubkultúrája; a könyves videók és közösségei a részvételi kultúra jelenségei. A videós önreprezentációkban lelkes tizen-huszonévesek az olvasást életmódként ünneplik. Különösebben nem tisztelik az irodalom hagyományos intézményrendszerét, ám túlzott talán az aggodalom, hogy megremegtetnék a hivatásos kritikus pozícióját.

Két fotóművész fényképein ön-és betegségdokumentációk sorozatát látjuk, önterápiaként. Horváth M. Juditnak a 2000-es években született munkái és a kb. 30 évvel korábbi angol aktivista művész, Jo Spence öndokumentációi között a különbség az időbeli és kulturális távolság.

Nádas Péter infarktusáról és halálközeli élményéről szóló Saját halál c. írása és az ennek alapján forgatott Forgács Péter kísérleti film önéletrajz-koncepciója a szerző szerint nem egyidejű. Az adaptáció tükrözi az elbeszélői nyelvek multiszubjektivitását. Nádas szerint a saját életünkről szóló beszéd akkor hiteles, ha univerzális igazságokat közvetítünk. Forgács adaptációjának látszólagos hűsége ellenére, privátfilmeket használó életművének kérdéseit, a másik önéletrajzi pillanatainak kisajátítását, klasszikus módszerként beleszövi Nádas szövegének (amúgy forgatott) feldolgozásába. Persze, a Saját halál mint irodalmi elbeszélés és mint film is önreflexív textus. Nádas filozofikus önéletrajzi elbeszélése a tanúságtétel retorikája; a saját (mint talált) Forgácsnál egyszerre hommage, kisajátítás és dialógus.

A brit sztárképzőművész, Tracey Emin életműve önéletrajzi gesztusokban gazdag. Top Spot c. provokatív áldokumentumfilmje a hazalátogató sztár és a származási helyét feltáró „önantropológus” iróniája. A filmben Emin olyan kamasz lányokkal készít interjút szexuális élményeikről, akiknek sorsa kamaszkori megaláztatásait idézi.

Az önéletrajzi szövegek körül terebélyesedő párbeszéd affektivitása, az érzelmi bevonódás a központi téma Pétery-Novák Éva Egyasszony c. művének online és offline recepciójának elemzésében. Ez a markáns patriarchatus-kritikát megfogalmazó önéletírás más értelmezési stratégiákat generált a közönségben blogként, könyvként és színházi monodrámaként, bár a megrendülés általános volt. A blog körüli diskurzusokban hasonló történetek kerültek elő demokratizáló történetcsereként.

A video-tanúságtételek archívumait, a holokauszt túlélőkkel készített interjúgyűjtemények befogadóra gyakorolt hatását elemző fejezet nagyon fontos. A korlátozottan hozzáférhető video-tanúságtételek kiemelten értékesek a kortárs önéletrajz kultúrában.

Kertész Imre Az angol lobogó c. művében ír az irodalom kimerüléséről és a hiteles tanúságtétel erejéről. A túlélői elbeszélésre filmkészítői stratégiáját alapozó Claude Lanzmann Shoah (1985) című, 9,5 órás dokumentumfilmje az úgynevezett. „tanúk korában” született, amikor a videó-tanulságtételeket elkezdték gyűjteni.

Az USA-ban a Fortunoff archívum alapját civil önkéntesek hozták létre az 1970-es 80-as évek fordulóján, később a gyűjteményt a Yale Egyetem fogadta be.

A filmes ábrázolás és a videoarchívumok kölcsönhatása folytatódott; a világ legnagyobb gyűjteménye, a VHA (Visual History Archives, Vizuális Történelmi Archívum) a holokauszt-reprezentáció problémáira érzékeny közönség köreiben bírált Steven Spielberg film, a Schindler listája forgatásának köszönhető.

Az 1990-es években a Yale / Fortunoff gyarapodó archívuma (ma kb. 4400 interjút őriz)  legnagyobb vetélytársa a Spielberg (Lanzmann ellenlábasa) által alapított VHA lett, amely a világ összes genocídiumáról őriz interjúkat: több mint 55 ezer rendszerezett és szegmensként kereshető online videót tartalmaz. A tanúságtételről való álláspontja dacára, Kertész mégsem tartotta hitelesnek a Spielberg féle formalizált, erős érzelmeket kiváltó interjúkat, sőt, ezeket élesen bírálta Mentés másként c. művében.

A két archívum koncepcionális különbsége, hogy a VHA ipari méreteiből adódóan irányított, formalizált interjútechnikát dolgozott ki, míg a Fortunoff irányítatlan és időkeret nélküli interjúkat készített.

A VHA az amatőr, nem irodalmi önéletrajzi elbeszélések legnagyobb szervezett gyűjteménye.

Ezek a tanúságtételek – sokaságuk, dokumentum értékük miatt is – legalább olyan súlyosak, mint bármely művészi reprezentáció.

Gács Anna: A vágy, hogy meghatódjunk – tanulmányok a kortárs önéletrajz-kultúráról, Magvető Kiadó, 2020, 296 oldal