Mélységélesség

1945. június, Mauthausen-Gunskirchen kórházbarakk.

Június közepén az első, a némiképp megerősödöttnek tűnő foglyok elindulhattak Magyarország felé. Klein Jocó izgatottan készült az útra. Némi meglepetést okozott az elsőként hazatérőkben, hogy az amerikai táborparancsnokság csak egy angol nyelvű szabadulást igazoló levelet állított ki minden volt mauthauseni fogoly számára, de a zilált közlekedési viszonyokra hivatkozva semmilyen szállítóeszközről nem gondoskodott. Jocóék tudták, hogy nehéz, fárasztó és minden bizonnyal hosszadalmas út áll előttük. 

– Csak érjük el a szovjeteket, onnan minden megoldódik majd, bizonyosan lesz vonat, ha más nem tehervagon, de Firtos szerint biztosan adnak teherautókat is, amivel ki-ki eljuthat a maga városába – válaszolta társai neki szegezett kérdéseire. 

Érzékeny búcsút vettek egymástól, egy amerikai folyóiratból kitépett lapra Ránki felírta terézvárosi címét, s Klein Jocó megígérte, hogy felkeresi a családot,é s hírt ad az állapotáról, főleg arról, hogy életben van.

Barátja távoztával szomorúbbakká, még inkább szorongással telivé váltak a napok. Ugyanakkor Ránki érezni kezdte, hogy egyre többet tud ébren lenni, hosszabb sétákat tud tenni. Fried, az amerikai fotós, Pestről elmesélt hírei azonban időről időre előhívták szorongásait. Ha csak tehette, nem gondolt ezekre, megpróbált begubózott magányából kilépni. Új emberekkel került közeli kapcsolatba, két jogász, meg egy építész – kórtermi társai – gyakorta hívták a barakk körüli kertbe, ahol sok mindenről folytak egészen jó beszélgetések. Grossman Tamás építészhallgató sokat mesélt félbeszakadt egyetemi életéről, s megismertette őket a cionizmussal, Palesztinával. Gárdonyi Péter jogász is a baráti körhöz tartozott, aki a negyvenes években a Hasomer Hacair cionista szervezetben tevékenykedett Miskolcon, még a szlovákiai nem vallásos cionistákkal is jó kapcsolatot ápolt. Ránki otthon szinte alig tudott valamit a cionizmusról, ezt valahogy mindig azonosította a zsidósággal, amelyre meglehetős idegenséggel, talán nem túlzás, elutasítással tekintett. Jóllehet apja minden pénteken és szombaton eljárt a lakásuktól nem túl messze lévő Kazinczy utcai zsinagógába, édesanyja, a művelt tanítónő azonban ifjúkora óta teljesen vallástalanul élt. Ránki még a diplomája megszerzése előtt Blattnerről Ránkira magyarosította a nevét. Anyja kora gyerekkorától kezdve az ateizmus felé fordította. Ezért is maradt el tizenhárom éves korában a bar micvája, ami apja számára fájó pont maradt. Filozófiai olvasmányai, marxizmussal való megismerkedése végképp közömbössé tették számára zsidó származását. Ezért sem merült fel soha az egzisztenciális érdekből való esetleges kikeresztelkedése. Apai családja Újvidék és Nagyszentmiklós környékén élve, neológ módon még megmaradt a zsidó vallás mellett. Anyai nagynénjei azonban igen korán áttértek, és neofita túlbuzgósággal próbálták elhitetni környezetükkel a keresztény középosztályhoz tartozásukat. Akadt olyan unokatestvére, aki jogi diplomával a zsebében, kétes származása ellenére belépett a Horthy-hadseregbe. Ránki csak mosolyogni tudott azon, amikor ez a főhadnagyi rangban lévő unokatestvér egy munkaszolgálat alkalmával megfordult a századánál, s legénye útján üzente meg, hogy a főhadnagyúr nagyon szépen kéri, ne ismerjék meg egymást. Legszívesebben leköpte volna a család büszkeségét, de a főhadnagy netán még ki is köttethette volna ezért.

A Frieddel való találkozás óta, s az új barátaival a cionizmusról, az alijázásról való gyakori beszélgetés nyomán megfordult a fejében, hogy amennyiben innen a táborból lehetősége lenne Palesztinába menni, esetleg megpróbálkozna új életet kezdeni. De mindig arra jutott, hogy idegen lenne számára az a világ. Hallotta, hogy az angolok milyen nehezen adnak bevándorlási engedélyt, továbbá nem tudta magát egy a létéért harcolni kénytelen zsidó közösségben elképzelni. Grossman Tamás a tel-avivi bauhaus házak tervezését érezte életcéljának, már a tanulmányait is valamelyik ottani egyetemen akarta befejezni. Ránki azonban nem látta, hogy valójában mihez kezdene egy romokkal teli országban. Leginkább jogot szeretett volna valahol egy egyetemen tanítani, ha még vannak egyetemek, de ennél is jobban vágyott arra, hogy épségben meglássa azt a kis terézvárosi utcát, ahonnan utolsó behívójával egy nyári hajnalon elindult a családjától. Több mint egy éve nem látta a házat, s a sírógörcse, szorongásai miatt kapott nyugtatóktól szinte mindig álomtalanul aludt. Már a Voightlender is eltűnt az álmaiból, meg a Leica is. Csak nappal gondolt néha arra, hogy jó lenne néha tizenkét kockán megörökíteni a tábort.

1945 október – Önéletrajzírás

Ránki egyedül volt a lakásban. Anyja lement a Nagyatádi Szabó utcai üzletbe lányának segíteni. Ült viharvert, tintafoltos, több helyen repedezett lapú diákkori íróasztala előtt, s nem igazán tudta, mivel kezdje életrajzát. Aztán belelendült, legalábbis a születési adatait könnyen lekopogta. Még tudott majdnem tíz ujjal gépelni. Szülei bemutatásánál azonban elakadt. Tanítónő anyjáról írva fontosnak érezte az ezerkilencszázhúszas B listázás megjegyzését, ugyanígy apja esetében sem talált semmi gondot, hogy rögzítse ezerkilencszázhuszonkettőben történt kényszernyugdíjazását. Hosszan gondolkodott, hogy miként írjon szülei zsidó származásáról. Végül megmaradt az első változatnál: szüleim zsidó családokban születtek, de anyám fiatal kora óta nem gyakorolta vallását, apám hívő zsidó volt két évvel ezelőtt bekövetkezett haláláig. Aztán ezt az apjára vonatkozó részt áthúzta, s csak annyit írt, hogy ezerkilencszáznegyvenhárom nyarán elhunyt. Sokáig tépelődött, hogy miként fogalmazza meg saját történetét. Frappánsnak érezte, ha leírja: édesanyám ateizmusa miatt nem engedte, hogy zsidó rítus szerint megkereszteljenek. Érezte, hogy mennyire abszurd ez a mondat, már ami zsidó rítus és a keresztelés egymás mellé helyezését illeti. Sok változatot próbált leírni, még nem a gépbe, hanem a fiókjában talált kockás jegyzetfüzetbe. Végül csak annyit írt: anyám nem engedte, hogy elvégezzék rajtam a születéskor szokásos zsidó rituális szertartást. Ehhez még hozzátette: materialista meggyőződésű vagyok. Írt húgáról, annak megözvegyüléséről. Röviden leírta gimnáziumi tanulmányait, ezerkilencszázharmincnégyben tett kitűnő érettségijét. Mindenképp érzékeltetni akarta, hogy kényszernyugdíjazott szülei nem tudták volna vállalni egyetemi tanulásának költségeit, s egyébként is a numerus clausus törvény is nehezítette egyetemre kerülését. Nem fűzött különösebb magyarázatot ahhoz, hogy végül miért is vették fel a jogi karra, pusztán annyit írt le, hogy jó tanulmányi eredményei következtében belefért az 1920/XXV. törvénycikk által előírt, majd később módosított nyolc százalékos kvótába. Nem tartotta szükségesnek megmagyarázni e törvénybeli kvóta zsidókra vonatkozó részleteit. A taníttatásának költségeihez annyi magyarázatot fűzött, hogy édesapja testvérei adták össze évente tandíját, könyveit pedig jobb módú középiskolások korrepetálásából próbálta fedezni. Némi büszkeséggel írta le summa cum laude doktori címének ezerkilencszázharminckilencben történt megszerzését. Fontosnak tartotta, hogy lejegyezze: Doktori disszertációmat a francia forradalom joggyakorlásának kérdéseiről írtam. Szükségesnek érezte közölni német és angol nyelvtudását, továbbá, hogy használható gyors- és gépírni tudással is rendelkezik.

Ezután jött az az életrajzi rész, amit a legfontosabbnak érzett, s amiről tegnap este mind Klein Jocó, mind Somogyi azt mondták, hogy amúgy „zaftosan” írjon. „Zsidóként szó sem lehetett arról, hogy értelmiségi legyél… ezt nyomd bele…” mondták hangsúlyosan. Ránki azonban itt is elakadt. Hogy írja le, hogy zsidóként nem kaphatott volna képzettségének megfelelő munkát, hiszen nem is volt zsidó. Végül ezt úgy hidalta át, hogy megírta, az ezerkilencszázharmincnyolcas zsidótörvény értelmében, felekezetenkívülisége ellenére nem kaphatott munkát, ezért gyorsított tanfolyamon esztergályos képzettséget szerzett és az Első Magyar Gazdasági Gépgyárban helyezkedett el. Hosszan írt munkaszolgálatairól, majd nagyon rövid mondatba sűrítette Mauthausenbe hurcolását. Többször elolvasta, javítgatta az életrajz szövegét. Először nem akarta beírni, hogy a koncentrációs táborban tífuszt kapott, de végül úgy találta, hogy ez hatásos lezárás. Mint ahogy először a politikai légkör miatt ódzkodott leírni azt is, hogy az amerikaiak szabadították fel, de a tényekhez ez is hozzátartozott. Végül rádöbbent, hogy a legfontosabbat kihagyta: nem írt az illegális szemináriumokról, baloldali érzelmeiről, így ezt is pótolta. A curriculum vitae azzal zárult: Szívesen olvasok, s szeretek fényképezni. Gondolkodott, hogy jövendőbeli munkájáról is írjon-e, de igazából Jocó kérésére vetette papírra ezt a valamivel több, mint egy oldalt, s még nem hozott döntést arról, hogy a Belügyben, a rendőrség kötelékében dolgozzon. De, hogy akik majd elolvassák életrajzát, sejtsék, hogy nem a virtigli rendőri munka az életcélja, ezért a fotózás szeretetéről írottak után megjegyezte: szívesen tanítanék, adnám át ismereteimet.

Letisztázta a legépelt szöveget, de nem mutatta meg sem anyjának, sem az ebédelni hazaszaladt Annának. Somogyi előző este jelezte, hogy másnap ügyel a kórházban, tehát nem jön. Jocó is azt ígérte, hogy két nap múlva ugrik fel az életrajzért.

Sokszor elolvasta délelőtti irományát, elégedett is volt vele, meg nem is. Leginkább a koncentrációs tábori történéseket tartotta szűkszavúnak. De úgy vélte, ez igazából csak az ő ügye, a szenvedései csak rá tartoznak.

1947 szeptember – Sváb kitelepítési akció

Szűcs monoton hangú felolvasása alatt Ránki álmossággal küzdött, majd egyszer csak a sok más település között meghallotta Véménd falu nevét. Ezerkilencszáznegyvenkettő őszén munkaszolgálatosként ebben a Pécshez és Mohácshoz egyaránt közel eső sváb faluban a 109/6. munkásszázad tagjaként a jugoszláv határhoz vezető főút szélesítési munkáin dolgozott. Az emlékek élénkké tették, s a mellette ülő Kárász Jocónak a fülébe súgta, hogy jól ismeri a környéket, három hónapig ott élt. 

Szűcs és Péter Gábor is szúrós szemmel rájuk nézett. Péter meg is kérdezte: Mi a problémája Ránki százados, úgy látszik még nem igazi belügyes, operatív értekezleten nem sugdolódzunk, mint egy rossz kölyök az iskolában! 

Ránki felállt, vigyázzba vágta magát, majd megszeppenve szólalt meg:

-Elnézést kérek, csak annyit mondtam Kárász századosnak, hogy munkaszolgálatosként negyvenkettőben Véménden és környékén utat építettünk vagy kétszáz társammal. 

Minden tekintet felé fordult. Őrnagyok és ezredesek ültek a kerek asztal körül. 

-Ha öntelt lennék, akkor most igazolva látnám a saját zsenialitásomat – szólalt meg Péter Gábor –, de miután erről nem írt az önéletrajzában, nem tudtam. De a zsenialitásom oka az, hogy épp azért választottam Ránki századost a törzsbe, mert kiváló német nyelvtudása jól hasznosítható a térség svábjai körében folytatandó propagandamunkában, a lélektani hadviselésben, a felizgatott emberek megnyugtatásban. A helyismeret külön előny a százados sikeres bevetésében.

Kárász az előtte lévő jegyzettömbre ezt írta: Ezt megúsztad haver! Sőt…!

Szűcs a közjáték után még néhány falú nevét sorolta: Villány Vokány, Zengővárkony…

Ezután következett az akciócsoportok vezetőinek szólítása, a feladatok kiosztása. Kányádi ezredes az operatív akció helyettes vezetője, Szűcs jobb keze, ismertette az egyes falvakban, körzetekben végrehajtandó akció menetrendjét. Szeptember első hetében, belügyi szakemberekből álló bizottságok pontosítják a kitelepítendők listáját, s legalább egy héttel az adott falvak kitelepítendőinek bevagonírozása előtt minden családot szóban és írásos határozatban értesítenek. Pontosan meghatározzák, hogy a kitelepítettek mit vihetnek el a házukból, mit kötelesek ott hagyni az oda betelepítendőknek. Ránki is kapott a kitelepítés operatív tervéből, ebben megnézte a Véméndre vonatkozó részt. A véméndi kitelepítendőket szeptember hetedikén kell értesíteni, s a bevagonírozásukra szeptember tizennegyedikén és tizenötödikén kerül sor. A tervek jelezték, hogy ahogy a többi faluban, úgy itt is éjjel és hajnalban kell a házaikat elhagyni és eljutni az előkészített szerelvényekhez. A terv leírta, hogy a rendőrség, a határőrség alakulatainak támogatásával körülzárja az éppen sorra kerülő településeket. Gubányi őrnagy kapta azt a feladatot, hogy elegendő számú rendőri és belügyi erőt mozgósítson a bevagonírozás előtti csomagvizsgálatra, személyi motozásra. Gubányi emberei azt is feladatul kapják, hogy távol tartsák a falvak lakosságát a szállítási körletektől, meg kell akadályozni, hogy a falubeliek esetleg élelmet vigyenek a szállításra várakozóknak. Az anyag külön vastag betűkkel írta le, hogy családonként húsz kiló élelmiszert vihetnek magukkal, és személyenként tíz forintot. A családoktól az ezen felüli pénzt, értéket a rendőri szervek jogosultak elvenni. 

Ránki ismét bádogarcú ügyvéd tekintetével próbált körbe-körbe nézni, próbálta leplezni a gyomra körül induló és a testében szétáradó undort. „Miben különbözik ez az egész negyvennégy májusától?” A háború után számos vidékről a német haláltáborokba deportált, és aztán hozzá hasonlóan hazatért zsidók meséltek a magyar csendőrök embertelen tetteiről, arról a cinizmusról, amivel azt vágták a magyar zsidók pofájába, hogy inkább nekik adják oda eldugott értékeiket, mert különben a németeké lesz. Talán annyi a különbség – gondolta –, hogy ezek a nyomorult svábok tudják, hogy hova viszik őket, és fel sem merül bennük, hogy elveszthetik a saját vagy a gyerekeik életét. Aztán Ránki arra gondolt, hogy sorstársainak zöme sem tudta elképzelni, hogy a gyerekek és öregek a megérkezés után néhány órával füstté válnak.

A feladatkiosztás végén Szűcs elmondta, hogy amennyiben érdeklődnek a kitelepítendők az úti célról, lehetőség szerint ne válaszoljanak. A Németországot ellenőrző szövetséges és szovjet parancsnokságok ugyanis jelezték, hogy az amerikai zóna gyakorlatilag megtelt a kitelepítettekkel, s a mostani akció keretében kiszállítottak szinte kivétel nélkül a szovjetek által ellenőrzött keleti területekre kerülnek.

Már azt hitték, hogy vége az értekezletnek, amikor Péter jelezte, hogy fél óra múlva Ránkit, egy Kovács nevű őrnagyot és a rendőrségi biztosítást, azaz a hentesmunkát végző csoportot vezető Gubányit várja külön megbeszélésre.

Ahogy kifelé mentek a miniszteri tárgyalóból, véletlenül egészen közel sodródott hozzá Rajk, aki csak annyit mondott: 

-Magának lesz a legnehezebb dolga!

A mindig farkaséhes Ránki most a folyosóra kitett szalámis és rántott húsos zsemlékből sem akart enni, sem Kárász Jocó belügyi menzára való ebédmeghívását nem fogadta el. 

-Mi van Doktor? Csak nem berezeltél? Kibírtunk ennél már nehezebb dolgokat is. 

Ránki nem válaszolt, bement a vécére, érezte, hogy alig bírja visszatartani székletét. Hosszú időbe telt, amíg megnyugodtak a belei. Ült magába roskadtan, megint menekülhetnékje támadt. El kéne bújni, de hova,- kérdezte önmagától.

Abban bízott, hogy Jocó talán megvárja, talán a Péter Gáborral való megbeszélés után leülnek valahol és szót váltanak. De régi barátja eltűnt. Ránki úgy érezte, elmenekült előle, talán lelkiismeret-furdalása van, hogy belerángatta ebbe az egészbe. Arra gondolni sem mert, hogy barátja azonosul a feladattal. 

(Részletek egy kisregényből)