Megszállt területek

A New Yorkban élő holland zsidó író új regénye az Anyajegyek című könyvében megismert, sajátos utakat járó pszichiáter, Otto Kadoke történetét folytatja.

Miután egy népszerű író Kadoke egykori páciensének ihletésére regényt ír a nő kezelésére alkalmazott “alternatív terápia” történetéből, a pszichiáter féligazságok, direkt hazugságok és súlyos vádak hálójába kerül, amelyek alól képtelen tisztázni magát, és az állásával együtt a jó hírét is elveszíti. Mindennek ellenére továbbra is igyekszik tartani a lelket idős anyjában – aki időközben, szakítva egy másik alternatív terápiával, visszaváltozott apává…

Egy távoli nőrokon, az Anat nevű sokadunokahúg váratlan felbukkanása azzal a reménnyel kecsegtet, hogy Kadoke mégiscsak kiutat talál tarthatatlan helyzetéből. Hirtelen elhatározásból apjával együtt Izraelbe, a “megszállt területek” egyik telepére utazik, ahol a kedvezőtlen klíma és apja húzódozása, valamint reménybeli anyósának habitusa mellett azzal is meg kell küzdenie, hogy a helybéliek messiásként üdvözlik, akinek az a küldetése, hogy Anat jövendő gyermekeinek apja legyen.

Az új regény, mint számos korábbi is, Wekerle Szabolcs fordításában, tökéletesen grunbergi nyelven szólal meg magyarul. Részlet a Gondolat Kiadónál megjelent könyvből:

*

Anat a konyhában ül a sámlin, szépen fel van öltözve – kapucnis pulcsi, bő farmerszoknya –, előtte az asztalon frissen főzött kávé gőzölög. Úgy tűnik, a biztonság kedvéért eleve pakolt valamennyi ruhát a hátizsákjába.

– Csak kósert eszem – mondja –, úgyhogy itt nem ehetek. De kávét azért főztem.

Tölt Kadokénak és magának, mintha meg akarta volna várni vele a férfit.

– Gondolom, feketén iszod – mondja. – Régebben kávét sem ittam volna itt, de az utóbbi időben… nem veszem olyan szigorúan.

A férfi megrázza a fejét.

– Cukorral iszom a kávét. Amúgy pedig többé-kevésbé kóser konyhát viszünk. A mama ragaszkodott a kóser étkezéshez, apám pedig alkalmazkodott, a kóser étel volt a sorsa, és beletörődött, ahogy más a műlábába.

– Ez nem igazi kóser – jelenti ki határozottan a nő –, nekem legalábbis nem. Úgyhogy nem ehetek itt. De nem gond. Itt maradhatok délutánig? Délelőtt elmegyek múzeumba, utána talán találkozhatok apával. Úgy szeretnék vele beszélgetni a múltról! Foglalkoztat a múlt. Mikor érsz haza a munkából?

Úgy issza a kávéját, ahogy beszél: kis, szapora kortyokban.

– Ötre fodrászhoz megyek. Ha minden jól megy, fél hat körül érek haza – válaszolja Kadoke. – Nem tudom, itt leszel-e még akkor. Kár, hogy nem ehetsz itt.

A valóságban természetesen nem bánja egy csöppet sem, mert ezek az étkezési előírások, az a már-már lelkesen előadott kifogás, hogy itt nem elég kóser a konyha, inkább szemrehányásnak hat, semmint valódi sajnálkozásnak. A mamának nagyon rosszul esne, de neki szerencsére nem kellett már megélnie ezt, apa pedig odafönt fekszik, és várja az idősgondozót, aki mintha sokkal jobban kötődne a Keresztények Izraelért elnevezésű szervezethez, mint a saját családjához.

– Mi lenne, ha elvinnélek benneteket egy kóser étterembe?

Kadoke az ajkába harap.

– Nem tudom, elég világosan fejeztem-e ki magam tegnap, de apa öreg, némelyek talán egyenesen azt mondanák, lassan haldoklik, a hangsúly itt a „lassan”-on van, egyik nap jobb, másik nap rosszabb, de étterembe egész biztosan nem megyek vele. Egyfelől inkontinens…

– És az inkontinens emberek nem járhatnak étterembe? – kiáltja a nő. – Te is ilyen vagy? Azt hiszed, a kóser étteremben megijednek egy pelenkás zsidótól?

Kadoke eltöpreng, vajon teljesen komplett-e ez a nő. Azt állítja, matematikus, de ez még nem jelent semmit, szép számmal akadnak matematikusok, akik matematikusként jól megállják a helyüket, egyébként viszont egyszerű futóbolondok.

– Nem hinném, hogy egy kóser étteremben különösebben megijednének egy zsidótól, talán még egy pelenkás zsidótól sem, de saját tapasztalatból tudom, hogy a vendéglátóipar és a vizelettartási problémák finoman szólva sem kompatibilisek egymással. Nem jár hozzánk teljes munkaidős gondozó, általában minden magamnak kell csinálnom. Viszont ha már itt tartunk: szerintem ma már a nem kóser éttermekben sem nagyon ijednek meg egy zsidótól, ezek az idők elmúltak. Nem szólva arról, vajon hányan ismernek fel egy zsidót, aki nem visel kipát. Vagy te hiszel ebben a hülyeségben? Bennem is látod a zsidót?

– Persze – vágja rá Anat mély meggyőződéssel. – Te abszolút zsidónak nézel ki, nem lehet nem észrevenni, hogy az vagy.

– Ez butaság – feleli Kadoke –, én felismerhetetlen vagyok, mindig is az voltam, egyszer angolnak néznek, másszor olasznak, de az is előfordult, hogy valaki csehnek nézett.

– Csehnek? Miért, hogy néz ki egy cseh?

– A lényeg az – mondja Kadoke, és érzi, hogy kezdi elveszíteni a türelmét, hogy mindjárt lehull róla a megfontolt, halk szavú segítő munkatárs álarca –, tehát a lényeg, hogy apával nem mehetünk étterembe. És ez független attól, hogy kóserbe mennénk, vagy ide nem messze, az olaszba, sőt még attól is, hogy apám zsidó-e vagy sem, mindösszesen arról van szó, hogy apám öreg és inkontinens, és feltételezhetően nem is nagyon vágyik már étterembe, már csak azért sem, mert valami halvány szégyenérzete, élemedett kora dacára, még neki is megmaradt.

A nő döbbenten bámul Kadokére.

– Kegyetlen vagy – szólal meg egy idő után –, Kadoke, vagy Oscar, vagy épp minek hívatod magad. Szereted a kegyetlenséget, a szavaid fájnak, azt hiszem, te az a fajta ember vagy, aki szeret fájdalmat okozni. Látom a szemedben.

Kadoke gyorsan lehajtja a kávéját. A legszívesebben csendben maradna, mint oly sokszor az életben, de ezúttal képtelen rá.

– Egész életemet annak szenteltem, hogy segítsek másokon, hogy megelőzzem az öngyilkosságokat, befogadtam egy fiatal nőt, akinek véget ért a kezelése, mert egyébként nem lett volna hová mennie, és ezzel bizony komoly kockázatot vállaltam. Bizonyos páciensek agresszívek, bizonyos kollégák pedig egész egyszerűen elviselhetetlenek, és ha nem haragszol, nem kívánom eltűrni, hogy úgy jellemezzenek a saját konyhámban, mint aki szereti a kegyetlenséget. Alig ismerlek, igazából egyáltalán nem is ismerlek, te meg csak besétálsz ide, aztán itt is alszol, és csak mert rokon vagy, vagy legalábbis azt állítod, hogy rokon vagy, azt képzeled, bármit megtehetsz. Mit jelent az, hogy azt állítod, rokonok vagyunk? Hogy akkor mindjárt meg is ítélhetsz? Hogy le is szólhatsz? Tegnap még azért könyörögtél, hogy ne kelljen visszamenned Alphen aan den Rijnbe, most meg azt hiszed, kioktathatsz? Miért? Honnan veszed a bátorságot?

– Erre még visszatérünk – feleli nyugodtan Anat. – Ne érts félre, nagyra értékelem a vendégszeretetedet, de látok, amit látok, nem tehetek róla. Márpedig sok furcsaságot látok, és ezekről beszélek is, mert rokonok vagyunk. De most vissza kell vonulnom, eljött a reggeli ima ideje.

Átmegy a nappaliba, Kadoke pedig állva megeszik egy joghurtot, aztán felmegy az emeletre, és a félig még szundikáló apja fülébe súgja, hogy Rianne nemsokára jön, és felöltözteti.

 

Amikor Kadoke késő délután hazaér, Riannét az asztalnál találja, amint Anattal beszélget. Apa lehunyt szemmel ül mellettük.

– Annyira boldog vagyok, hogy találkozhattam az unokahúgoddal – mondja Rianne arcán olyan üdvözült mosollyal, amilyet a férfi még nem látott rajta korábban. – Sok embert ismer a Keresztények Izraelérttől, kapcsolatban áll a szervezetünkkel, még sohasem jártam a telepükön, sajnos, de ha legközelebb odautazom, mindenképpen meglátogatom az unokahúgodat.

Anat mosolyog. Ezúttal gyapjúpulóvert visel, amin van egy nagy elefánt.

– Igazából negyedunokahúg – pontosít Kadoke, Anat pedig kijelenti:

– Megbeszéltem Riannéval, hogy este elkísér bennünket egy kóser étterembe, szívesen segít, és édesapádnak is van kedve, ugye?

Anat az idős emberhez hajol.

– Kadoke úr, van kedve eljönni velem, a felesége másodunokahúgával és a fiával egy kóser étterembe? Rianne is eljön velünk.

Apa szeme kinyílik.

– Kóser étterembe? – motyogja, és segélykérő pillantást vet Kadokéra, mintha akarata ellenére máris ott ülne abban a kóser étteremben. Azután, önmagához képest meglepően tisztán, így folytatja: – Öljenek meg!

Ezt egy ideje már nem mondta, úgy tűnt, a halál nem szerepel a kívánságlistáján. Most viszont, hogy megjelent itt ez a nő a kóser éttermével meg a reggeli imájával, apa megint azt akarja, hogy megöljék. Kadoke megérti, valahol mélyen ő sem bánná, ha megölnék. Milyen élet ez? A pokol talán túlzó kifejezés, mégis, ha jobban belegondol, egyre inkább a nehezére esik. Mármint élni. Ez az egész élet-dolog eléggé túlértékelt. Kimegy a konyhába, Rianne követi.

– Az a kedves leányzó pénzt ajánlott, ha elmegyek veletek a kóser étterembe. De én megmondtam neki, hogy erre semmi szükség. Ingyen is örömmel megteszem, mint egy keresztény Izraelért, ha szabad így fogalmaznom. Átraktam egy-két programomat, úgyhogy el tudok menni veletek.

Még mindig valamiféle üdvözültség sugárzik belőle, és bár Kadoke tudja, hogy nem szabad ilyet gondolnia, úgy érzi, Rianne egy fokkal elviselhetőbb, amikor hétköznapi, boldogtalan önmagát adja.

– Ez kedves tőled – mondja. – Nagyon kedves.

Nem mer csalódást okozni neki, képtelen közölni vele, hogy egyáltalán nem fognak kóser étterembe menni, sem ma, sem máskor, hogy már annak is örülhetnek, ha apa elvánszorog az utca sarkáig, és vissza.

– Nagyon jó vagy apához – mormolja –, remélem, lesz elég ereje.

Visszamennek a szobába, és Kadoke leül apa mellé, a karját masszírozza, és közben úgy hallgatja Anat Szentföldről szóló történeteit, mintha nem lennének többek valami jelentéktelen háttérzajnál.

Amikor végez a meséléssel, Anat – hangjában némi megkönnyebbüléssel, alighanem ő maga is tudja, hogy a Szentföldről előadott terjengős történetei nem különösebben izgalmasak – így szól:

– Azt hiszem, ideje indulnunk az étterembe, foglaltam asztalt.

– Olyan fantasztikus, hogy részese lehetek ennek – kiált fel szinte ujjongva Rianne –, ez azért mégiscsak más, mint gyógyszert adagolni valakinek, ágyba tenni, lefürdetni. Ez valódi kapcsolat!

– Más – ismétli Kadoke. – Valódi kapcsolat.

Kritikus távolságtartását sokan cinizmusnak hiszik, ez az ortodox nő pedig még kegyetlenséget is diagnosztizált nála.

Apát felsegítik a székből, az ajtóhoz kísérik, ráadnak még egy pulóvert. Ezenkívül kabátot is vesz, női kabátot. Kadokénak még nem volt ideje férfikabátot vásárolni neki, a régi kabátjait pedig annak idején az Üdvhadseregnek adta. Nem számolt azzal, hogy a mama egyszer újra apa kíván lenni. Amúgy nem is biztos benne, hogy szükség van új férfikabátra. Hiszen a tél talán már nem tart sokáig, és ki tudja, apa megéri-e a következőt.

– Hova megyek? – kérdezi apa.

– Egy kóser étterembe.

– Muszáj?

– Igen – feleli Kadoke –, muszáj. Élvezni fogod.

Eszébe jut egy korábbi eset, amikor egy barátnője egy vitájuk után kiröhögte, és ezt vágta a fejéhez: „Mit játszod meg itt a macsót? Annyira hiteltelen. Kérlek, fejezd be.” Akkor nem vallotta be magának, de kifejezetten rosszulesett neki. És így érzi magát most is, fél férfinak, aki akarata ellenére, a békesség kedvéért kóser étterembe indul az apjával, az idősgondozóval és a sokadunokahúgával. Ki is ő valójában? Olyan ember, aki árkot ás magának, hogy így ússza meg a további problémákat.

Kadoke úgy dönt, taxit hív, akkor ihat valamit a kóser étteremben. Kisbusz érkezik, a barátságos sofőr besegíti apát a hátsó ülésre, és amikor a Buitenveldert felé haladnak, Kadoke látja, ahogy apa feje előrebicsaklik, nem nagyon tudja már megtartani. Fáradt, végtelenül elgyötört. Kadoke próbálja megtámasztani apa fejét.

Az ablak mellett kapnak asztalt. Fóliázott étlapot tesznek eléjük. Más vendég is van az étteremben, de nem sok. Egyiküket látva Kadokénak halványan rémlik, hogy ismeri valahonnan, de a neve nem jut eszébe a sarokban sapkában, egyedül étkező férfinak.

Egyedül Kadoke rendel bort.

– Apa mit szeret? – kérdezi Anat, ám mivel nem kap választ, sőt igazából az sem egészen világos, kihez intézte a kérdést, végül Kadoke válaszol:

– A levest.

Rianne roppant elégedetten néz körbe. Neki ez az étterem éppoly egzotikus, amilyen valaha a Távol-Kelet lehetett az európaiaknak.

– Izrael illata érződik a levegőben – konstatálja az idősgondozó.

– Tisztítószer illata érződik – helyesbít Kadoke.

– Honnan származnak a szülei, Kadoke úr? – érdeklődik Anat.

Apa a fiára pillant, mintha azt várná, hogy az majd mindenre válaszol helyette. Ám mivel Kadoke néma marad, apa végül ennyit mond:

– Messziről.

Közben integet a kezével, mintha jelezni akarná, mekkora messzeségre gondol.

A pincér – magas, fiatal, dél-európai külsejű férfi – megkérdezi, sikerült-e választaniuk. Apa utolsónak kerül sorra, de apa nem nyitja ki a száját.

– Uram – fordul hozzá kedvesen a pincér –, ön is tudja már, mit szeretne?

Közelebb hajol apához, aki végre felemeli a fejét, és így szól:

– Öljenek meg!

Az egész étterem elnémul, az evőeszközök halk csilingelése sem hallik. Mindenki apát nézi.

– Értem – nyögi ki végül a pincér –, de most mit szeretne enni?

– Most öljenek meg – feleli apa még hangosabban.

Kadoke lencselevest rendel apának.

– Meg akarsz halni, remek – suttogja –, majd gondoskodunk róla, ha tényleg erre vágysz. De előbb egyél egy kis lencselevest. Egy kóser étteremben csak nem ölhetünk meg. Illetlenség lenne.

Lehet, hogy fél férfi csak, egy félresikerült macsó, de itt most határozottságra van szükség. A körülmények arra kényszerítették, hogy teljes értékű férfi legyen, vagy legalább eljátssza, hogy az.

Wekerle Szabolcs fordítása