„Megrohant a felismerés, hogy nekem ehhez közöm van”

A Benda Ivánnal készített életútinterjú második részét közöljük. Az első rész itt olvasható.

A beszélgetésünk elején már megkérdezem, mikor és hogyan kezdődött a fotóművészeti karriered. Kérlek, mesélj erről!

Az ember életében vannak döntő pillanatok. Abban a pillanatban nem tudjuk, hogy onnantól kezdve minden megváltozik. Később, sokszor jóval később ráébredünk, hogy akkor ott történt valami, ami gyökeresen átalakította az életünket.

Már a negyvenes éveim elején jártam, amikor az első kiállításom megnyílt a Budapest Kongresszusi Központban. Sok volt a barát és az ismerős, de rengeteg ismeretlen arcot is láttam a vendégek között. Előtte fotóztam már megnyitókat, de ez volt az első önálló kiállításom, amelyen az én műveim szerepeltek.

Milyen érzés volt?

Az ember az esküvőkön él át valami hasonlót. A másét valahogy kívülről nézzük, sőt drukkolunk is barátainknak, de a sajátunk az egészen más, azt belül éljük át. Mi kerülünk a fókuszba, és így szinte a semmiből válunk főszereplővé. Mindenki velünk akar beszélgetni. Boldogan fogadjuk a gratulációkat, és igyekszünk minden kérdésre válaszolni.

Meghatározó volt a pályádon ez az első kiállításod?

Tulajdonképpen ott, és akkor vette kezdetét az a valami. Tisztán emlékszem a pillanatra, amikor díszlettervező ismerősöm odalépett hozzám, és megdicsérte a képeimet. Aztán váratlanul megkérdezte, hogy volna-e kedvem színházukban, a Győri Nemzeti Színházban lefényképezni a „Hegedűs a háztetőn” díszletét, és örülne, ha az előadásról is készítenék felvételeket.

Végig sem tudtam gondolni, hogy mire kér. Ráadásul akkor még nem ismertem a munkásságát, nem tudtam, hogy szakmai körökben elismert díszlettervező. Természetesen igent mondtam, de akkor még nem gondoltam arra, hogy a dolog komolyra fordul, és két hét múlva, életemben először belépek a Győri Nemzeti Színház épületébe.

Azonnal megragadott a színházi fotózás varázsa?

A színházterembe lépve meglepődtem. A színpadon már állt az esti előadás díszlete. A színpadmester kedvesen fogadott, majd a világítást is bekapcsolta. Kis idő múlva magamra hagyott.

Egyedül maradtam a hatalmas színház nézőterén, előttem a „Hegedűs a háztetőn” megvilágított díszletei voltak.

Egy ideig ültem a süket csendben, és szoktattam a szemem a színházi világításhoz. Aztán szép lassan nekikezdtem a munkának. Évtizedek alatt belém ivódott, hogy nem rohanok ajtóstól a házba. Először a totálképeket készítettem el.

Aztán „felbátorodtam”, és felmentem a színpadra. A meseszerű díszlet megragadta a fantáziámat. A deszkákból készült házacskák között sétálgatva olyan érzésem támadt, mintha egy több száz évvel korábbi kis faluban járnék, Martin Buber haszid világában.

Hogyan hatott rád Tevje, a tejesember világa?

A darabot fiatalkoromban, a hetvenes évek közepén láttam utoljára. Emlékszem, hogy szinte megbabonázva néztem a női szereplőt, akinek az arca kendővel volt eltakarva. Gyertyák világították be a teret, és egy dalt énekeltek. Az a semmihez sem fogható érzés, amely ott, abban a pillanatban megrohant, az a máig bennem élő felismerés, hogy nekem ehhez közöm van. Akkor és ott, az Anatevka történet megszólított.

Abban az időben még fogalmam sem volt, hogy mi az a szombat-köszöntés. Azt sem értettem, hogy miért olyan fontos ez a hagyomány, amit oly sokszor emlegetnek. Azt viszont már tudtam, hogy miért kell elmennie a falu lakóinak, és miért kell elhagyniuk otthonaikat. Igazából képtelen voltam felfogni a miérteket, hiszen semmi rosszat nem tettek, senkit nem bántottak, csak élték az életüket éppúgy, mint mások. Ennek az értése ott fájt igazán először.

Morfondírozásom közben elkészítettem a díszletfotókat, és izgatottan vártam az előadás kezdetét. Kívül kell maradni, ezt ismételgettem magamban. Úgy akartam gondolni a „Hegedűs a háztetőn”-re, mint egy lefényképezendő feladatra.

És sikerült?

Teljesen mindegy, hogy mit terveztem, de amikor felgördült a függöny én megint ott voltam Anatevkában. Ott voltam, de már másként. Minden idegszálammal fotóztam. Semmilyen érzéssel nem lehet összehasonlítani azt a lelki állapotot, amikor kívül vagy, de ugyanakkor belül is. A kamera objektívjének segítségével benne voltam a cselekményben, szinte együtt mozogtam a szereplőkkel, és a figyelmem intenzitása megsokszorozódott. Valószínű a fotózásnak is köszönhető, nem tudom, de egy biztos, hogy azon az estén belém égett egy kép, amely egész további életemben elkisért.

Egy ember, a vállán átvetett kötéllel húz egy kordét, és megy valahová. Mennie kell. Az őseinek is mindig menniük kellett. Egyszerű kép, semmi különös, mégis benne van minden, ami fontos. Magamat is látom a kordé előtt. Csak arra tudok gondolni, hogy aki zsidónak születik annak, ha úgy adja a sors, mennie kell. Nemcsak menni kell, hanem cipelni is a múltat. Cipelni egész életén át? Igen. Akarja, vagy nem akarja, de cipeli, mint egy levehetetlen ruhát. Az előadás utáni tapsvihar zökkentett vissza a valóságba.

Így kezdődött a győri színházi fotós utad?

Igen. A fotóim sikert arattak. A színház igazgatójának felkérésére a Győri Nemzeti Színház fotográfusa lettem. A következő két évtizedben nemcsak Győrben, hanem az ország szinte minden színházában fényképeztem. Voltak felejthetetlen előadások, színészi alakítások. Elfogult vagyok, és a győri színház Dosztojevszkij „Bűn és bűnhődés” előadását emelném ki, mint legemlékezetesebbet. És hát a színészek… Senkit sem szeretnék megsérteni azzal, hogy kihagyom, ezért neveket nem említek.

Kérhetek egy történetet a győri színház kulisszái mögül?

Bulgakov „Mester és Margaréta” című darabjának a próbáján fotóztam. A szünetben egy kávé mellett üldögéltem a színésztársalgóban, és még az előadáson jártak a gondolataim. Barátom Horváth Lajos Ottó, aki a darabban Ha-Nocri (Jézus) szerepét játszotta, mellém ült, természetesen színpadi jelmezében. Kortyoltam a kávét, ő a szokott módon beszélt hozzám. Kérdezett valamit, én megkukulva, bambán néztem rá, képtelen voltam válaszolni. Abban a pillanatban elképzelhetetlen volt számomra, hogy Isten fiával egy színház büféjében csak úgy beszélgessek. Lajos nem is értette, hogy mi van velem, hisz az előadás szünetében ő nem volt Jézus.

Talán térjünk vissza a kályhához, az első egyéni kiállításodhoz.

A kiállításom ideje alatt sem állt meg az élet a Budapest Kongresszusi Központban (BKK). A „házmindenes”, a kiállításom rendezője, Fekete László megkért, hogy készítsek képeket az éppen zajló művészeti eseményekről a jövőbeli kiadványukhoz. Ma már múlt idő, de akkoriban a BKK volt a kultúra egyik legfontosabb fellegvára Budapesten. Egyik jelentős eseményt követte a másik. Klasszikus és jazz zenei koncertek híres előadókkal, szinte mindig telt házzal. Rögtön igent mondtam, és egyik napról a másikra belecsöppentem a művészeti élet közepébe. Nem győztem kapkodni a fejem, csak fényképeztem és fényképeztem mindent, ami elém került. Lefotóztam életem első divatbemutatóját is. Nagyon tetszett a felépített színpadkép, és persze a lányok, ahogy le-fel „rohangáltak” szebbnél-szebb ruhákban. Aztán pár nappal később a Győri Balett vendégjátékáról is készítettem felvételeket. Az elkészült fotókat odaadtam Lacinak, ezzel letudva a feladatot.

És mi történt ezután?

Eltelt vagy két hét, és egy ismeretlen számról hívtak telefonon. Felvettem, megszólalt egy hang. Jó napot kívánok, Náray Tamás vagyok. Természetesen bemutatkoztam én is. Rögtön a tárgyra tért. „Láttam a képeket, melyeket a divatbemutatóról készített, és nagyon tetszettek. Örömmel venném, ha a jövőben együttműködne velem, és fotózna az általam rendezett divatbemutatókon.” Annyit tudtam csak kinyögni, hogy életemben nem fényképeztem még divatbemutatókat, ez volt az első. Határozottan, csupán annyit mondott: „Nézze, ez engem nem érdekel, a látásmódja tetszik, nekem ennyi elég.”

Ezzel még nem volt kerek a történet. Alig fejeztem be az ismert divattervezővel a beszélgetést, a telefonom ismét csengett. A Győri Balett igazgatója, Kiss János hívott. A beszélgetésünk után, közel tizenöt éven keresztül fotóztam a Győri Balett minden produkcióját.

Mindez 1993 novemberében történt. Így kezdődött.