Megmenekülők

Az öregasszony az új évezred hajnalán tért meg Teremtőjéhez, és a hagyatéki ügyek elrendezése után a házat a Perlaki családnak ki kellett ürítenie. Erre a hősi akcióra már nyáron került sor. Iván, akit nem rázott meg látványosan anyja elvesztése, nagy nehezen rászánta magát, hogy leakassza a tartóról a padláskulcsot, és behatoljon a szahara mélyére.

Ahogy megszokta szeme a félhomályt, tekintete a padlás közepén, a bejárattal szemben terpeszkedő két kofferre tévedt. Szürke, belepett állapotukban is méltóságosak voltak, szinte szépek. Odalépett az egyikhez és fölé hajolt. A fedlap közepére elfeketült fémtáblát szegecseltek egykor. Tenyerét rányomta erre a lapocskára és erős mozdulattal letörölte. Két gravírozott betű tűnt elő: M. O. Egy pillanatra meghökkent, mert nem értette, de aztán leesett a tantusz.

– Oli bácsiék kofferje! Mauks Olivér! Ezzel hajózott Oli és Irma az Adrián Fiuméból egészen Bariig. Na, lássuk – és a csatokhoz nyúlt, amelyek némi forszírozás után megadták magukat, és felpattantak. A fedél alatt nejlonzacskók, borítékok, csomagoló- és selyempapírok rejtettek mindenféle irományt. Lényegében csupa régi kacat. Kiemelte az első köteget, újságcikkek voltak. Talán anyja emléke iránt érzett kegyeletből belepiszkált a kivágatokba, de semmi személyest nem talált. Amikor újra a kofferbe tekintett, megakadt a szeme egy töredezett, elsárgult borítékon. Az előrenyomtatott Nagyméltóságú, Méltóságos, Nagyságos úrnak, úrhölgynek felirat mellett az előző kézírással, ceruzával a következő szöveg volt olvasható: „Vilinek 1944—45-ös leírás levélben 1948. jan. 16. küldve”.

Lassú, bizonytalan, szinte gyáva mozdulattal nyúlt utána. Valahonnan mélyről borzongás futott át rajta, mintha ismeretlen eredetű szél támadt volna a forró padláson.  A kutya pöcsét, csak nem leírta Anyuka Vili bácsinak, hogy mi történt velük a háború alatt! Erről soha nem volt hajlandó nekünk beszélni, nicht vor den Kinder alapon.

Egyre jobban elhatalmasodott rajta az izgalom, valami ismerős ismeretlen közelgett váratlanul a múltból. Sóhajtott, és kiemelte a sűrűn teleírt, félbehajtott lapokat. A kézírás hátoldalán, fekvő A/4-es formátumban az ózdi finomhengermű üzemfőnökségének piros pecsétjével, és valaki olvashatatlan – későbbi lapokon Heinczné – aláírásával hitelesített bejelentések voltak felsorolva a kikészített közvetlen jóvátételi árukról, 1947. március 10-i dátummal. Így aztán az Iván kezében gyűrődő papírokon ott derengett családja és hazája sorsának színe és fonákja is.

Megkereste a lapok csücskén számozott oldalak közül az elsőt, és a padlásablak felé tartva olvasni kezdte az anyja jellegzetes kézírásával írt, itt-ott javítgatott levélvázlatot.

*

„Elise utóbbi levelei egyikében írja, hogy a mi „story”nkat még mindig nem ismeritek. Ez ösztönzött arra, hogy találkozásunk előtt megírjam.

Tehát vissza 1944-be! – Március 19-én németek bevonulása. Sötét előérzetek, balsejtelmek közt hideg abroncs a szívünkön, valószínűtlenül borzalmas hírek a többi megszállt országból. – Április 5-én kötelező sárga csillag viselés. Másnap Dávid elsőáldozása! Az első komoly megrázkódtatás a gyerekek életében: katholikus hitben nevelkedtek, a származásukat nem is sejtették, 8 és 10 évesek. Április végén beköltözünk Anya lakásába és a mi lakásunkat átadjuk önként, mielőtt erőszakkal elvennék. Megalázó, aljas rendelkezések sora kezdődik. Elveszik a hivataltól kapott, egész évre kiosztott zsírt, az élelmiszerjegyeket megvonják stb. Minden nap külön izgalom, míg Jani hazajön, hiszen a németek állandóan viszik el az embereket részben önkényesen, részben feljelentésre. Márpedig utóbbi volt bőven. Maguk a németek elismerték, hogy egyik országban sem jelentette fel egymást ennyi honfitárs. – Jun. 21-én összeköltöztetés kijelölt csillagos házakba.

Június végére felmondanak Janinak a Rimában. Július 1-én eltűnik Ervin, 3-án Oli… Augusztusban Jani a MÁV-nál nehéz testi munkát végez, reggel megy, és este jön haza. Ha valaki elmegy otthonról, a hazajövetele sohasem biztos! Ebben az időben a légitámadások alatt az óvóhelyen tartózkodunk, ahol vad idegháború folyik: mindenki túlszárnyalja a másikat borzalmas hírek beadásában. Mint utóbb kitűnt ezek meg sem közelítették a valóságot, mely mindennél szörnyűbb volt. Okt. 15. Horthy proklamáció, Szálasi! Szorul a hurok, az események egymást kergetik. Okt. 20-án a házból Janit a többi férfival együtt elviszik a nyilasok Gödöllőre sáncot ásni. Okt. 23-án plakátfelhívásra nekem kellett bevonulnom – minden nő 40 éves korig. Egész éjjel feneketlen sárban meneteltünk sok száz nő hátizsákkal, nappal tovább, cca. 35 km-t jártunk; Maglód közelében egy tanyán helyeztek el. Szerencsére öreg honvédok kísértek és nem nyilasok. 3 lábujjam elgennyedt (a járásnál letaposták), így nem vonultam ki sáncásásra, csak a tanyán dolgoztam. Az éhség, a hideg eltörpült ama tény mellett, hogy a családomról nem tudtam. Nov. 3-án nagy ágyúzás, már reméltük, hogy fogságba esünk, de este 10-kor riadó, indulás Pest felé. Újabb remény, hátha leszerelünk. De hajnalban Rákoskeresztúron átvettek a nyilasok, és ekkor megtudtuk, hogy visznek Dunántúlra. Ebből már sejteni lehetett a jövőt. – Ezek voltak azok a helyzetek, amikor abszolút életveszély sem tartott vissza – vagy vagy –, ilyenkor belenyúltam a sorsomba. Erős nyilas kísérettel értünk a külső Kerepesi útra. Ott a töltés lejtőjére támolyogtam, lezuhantam, mintha meghaltam volna. A fejem pár centiméterre volt a sínektől, és felejthetetlen szörnyűség volt az a néhány perc, amíg az első villamos elrobogott, és én bizonyosságot nyertem afelől, hogy nem vitte le a fejemet. Ha megmoccanok, rájönnek, hogy szimulálok, és akkor lelőnek.

Egyszerre német katonák léptek hozzám, és „die ist ja mausetot” felkiáltással, sárral és fűvel hintették be az arcomat. Majd tanácskoztak, mit tegyenek velem… egyszerre felkapott az egyik s egy arra haladó honvédszekérre dobott, a honvédekre parancsolva, hogy vigyenek a menet után. Vadul kalimpáltak a fordulatok a fejemben, ha leadnak a menetnek, végem van. Néhány pillanat múlva kiderült a beszédjükből, hogy ők is szöktek a csapattestüktől! Erre megkértem őket, hogy vigyenek orvoshoz, s a Liszt Ferenc tér 5-öt adtam meg címnek, persze mondtam, hogy nagyon hálás leszek. Ezeknek kellett a pénz, és sorstársnak éreztek, s így honvédkísérettel értem haza, ami fontos volt a nyilas házmester és vici miatt is. Képzelhetitek a viszontlátást – de Jani nem volt otthon. Másnap tökéletes lett a boldogság, Jani szintén megszökött az utolsó pillanatban. A társaink közül, akiket akkor kivittek nyugatra, alig néhányan tértek vissza.

Újabb megszorítás, megszüntetik a csillagos házakat, gettó lesz és védett házak, mindkettő körülhatárolt területen. Nov. 15. ez volt a határidő a költözésre. Már előző este bezárták a kapukat, s nem szabadott elhagyni a házat. Ez rossz jel volt. Másnap tényleg reggel nyilasok jöttek, hogy 50 éves korig elvigyenek minden nőt. Újra pakolás, hátizsák… Mikor a házkaput egy pillanatra kinyitották kiszöktem. Aznap az utcán minden eddiginél nagyobb összefogdosás volt, százszámra szedték össze az embereket. Itt is, ott is egérutat nyerve odaszöktem Janihoz.

Nap-nap után ürítették a védett házakat, s lakóit vagy a gettóba vitték, vagy deportálták, vagy – egyenesen a Dunába, ki, hogy fogta ki. Minket is többször kivezényeltek az udvarba felszereléssel, de újra visszaküldtek. Nov. 30-án azonban komolyra fordult a dolog. Riasztás, hátizsák stb., nyilasok eltépik a svájci menlevelünket, külön csoportokba osztanak, én Janival, Anya a gyerekekkel külön csoportba kerültünk. A mi csoportunkat (a fiatal munkaképeseket) elindították anélkül, hogy Anyával egy szót tudtam volna váltani. Vittek a hírhedt óbudai téglagyárba, amely a deportálandók borzalmas gyűjtőhelye volt. Újabb szerencsés véletlen: este, sötétben értünk oda, ott külön állították a 40 éven felüli nőket és az 50 éven felüli férfiakat. Mi ösztönösen ezekbe a csoportokba álltunk be, és óriási megkönnyebbülésünkre a pesti gettó felé irányítottak. Ott a Síp u. 12-ben, a központban helyezkedtünk el. Jani a hitközségi hivatalban dolgozott, én az első segélyhelyen. Dec. 10-én bombatalálat érte a III. emeletet. Jani pontosan ½ perccel előbb hagyta el azt a szobát, amely beomlott és hárman haltak meg benne…

Közben felépítették a gettó falait és készültek arra, hogy lezárják a kapukat. Ekkor minden idegszálam azt parancsolta, ki innen! Dec. 16-án sodródtunk ki – pontosan 24 órával a gettó teljes lezárása előtt. Közvetlenül mielőtt a lakásunkhoz értünk, 2 katona elfogott az utcán, s ekkor igazán csak Jani csodás lélekjelenléte és jó emberismerete mentett meg; megvesztegette őket, s még a házmester előtt is igazolták a hazatérésünket.

Karácsonykor közelről hallottuk a harcot, de múltak a napok, és egyre nehezebb lett a helyzetünk. Körülöttünk már csaknem minden házat kiürítettek. Egyre fokozódó izgalmak közt jutottunk Jan. 16-ig. Ekkor reggel furcsa hangzavarra kirohantunk és orosz katonákat láttunk meg, akik a havas kertben vígan átugráltak a kerítésen és kézzel-lábbal igyekeztek megnyugtatni mibennünket. Vajjon van-e a földkerekségen olyan fantázia, amely követni tudná azon érzéseket, melyek ekkor elárasztottak minket? Nincs és nem is lehet, mert ehhez mindezt át kellett élni!”

Egy kis negyedbe tépett cetlin még ennyi kiegészítés volt a levélhez:

„Csak annyit akarok hozzáfűzni, hogy ez vázlatos, kivonatos leírása az eseményeknek, számtalan epizód kihagyásával, hiszen egy levél keretébe bele sem férne a teljes valóság. De gondolom, ez a rövid, tárgyilagos ecsetelése ama szörnyű évnek bizonyára elegendő ahhoz, hogy életben maradásunkat csodának tekinthessétek.

Szeretettel csókol Benneteket K.”

*

Iván lassan leengedte a kezét a papírlapokkal. Kész. Ólmos fáradtság vett erőt rajta, feje lehanyatlott a mellkasára, csak súlyos lélegzése emelte vontatott folytonossággal. Még mindig abban a másik időben, abban a „storyban” járt, fél évszázaddal korábban, amire egy nem várt, nem vágyott, félelmetes ajtó nyílt. Gépies mozdulattal visszatuszkolta az írást a borítékba, hangos nyögéssel megpróbált felegyenesedni a koffer sarkáról, de az éles peremen való hosszas görnyedt üléstől rettenetesen elzsibbadt a jobb lába, visszazökkent. Mintha ezernyi tű szurkálta volna fenekétől a talpáig.

Aaa – nyögött, majd újabb kísérletet tett, és miután már megállt a talpán, bicegve elindult lefelé a falépcsőn. Észre sem vette, hogy nyitva hagyta a padlásajtót, a házkaput is csak ösztönös mozdulattal húzta be maga után, később sem emlékezvén, hogy merre indult az utcán. Csak tette egymás után a lábait, de ez az egyhangú tevékenység most pontosan kifejezte és fenntartotta Iván lelkiállapotát. A borítékot izzadt hóna alá szorítva, lehajtott fejjel haladt az emelkedőn, és hirtelen egy pár fekete katonacsizma állt előtte. Megkövülten torpant meg.

Egyszer már állt ő így, lehorgasztott fejjel, ilyen csizmák előtt a Szent István körúton tízévesen, míg nagyanyja a papírjaikat húzta elő remegő kézzel a retiküljéből és nyújtotta át a pártszolgálatosnak. Elemi erővel tört rá az eltemetett rettegés a felszakadt emlék súlya alatt. Lelepleződött önmaga előtt. Már nem tudta tagadni sem az ismert, sem az ismeretlen múltat. Akarta, nem akarta, tudta.

Nagy nehezen mégis megerőltette magát, és tekintete elindult felfelé. Ahogy pillantása végigcsúszott a csillogó bőrön, úgy vesztette az el fényét, vált a lábfej kő talapzattá, a csizmaszár szögletes faoszloppá. Végül már egészen hátravetett fejjel állt, és hirtelen kitisztult az agya. Kis híján nekiment a Kapy út sarkán álló pléhkrisztusnak.

– Hülye vagy, Perlaki – sóhajtott megkönnyebbülten, mert úgy látta, hogy a Felfeszítetten kívül más tanúja nem volt az esetnek. Kicsit megnyugodott, és elhagyta a szorongás. Ekkor váratlanul eszébe jutott egy régi, kellemetlen ismerőse, és félhangosan kibuggyant belőle: „na, most zsidózz, kisköcsög!”. Hoppá! Kicsit elszégyellte magát, és most már gond nélkül hazament.

(Részlet a szerző Kicsi hűség című regényéből, ami a Napkút Kiadónál jelent meg. A könyvet március 22-én 17.00-tól mutatják be az Írók Boltjában. A szerzővel Wirth Imre beszélget.)