Meghalt Kántor Péter költő

Írta: Szombat - 2021-07-22 Rovat: Irodalom, Kultúra-Művészetek

Életének 72. évében, 2021. július 21-én, szerdán meghalt Kántor Péter, Babérkoszorú- és József Attila-díjas költő, műfordító, a Digitális Irodalmi Akadémia tagja, közölte a hírt kiadója, a Magvető.

Kántor Péter (Fotó: Valuska Gábor)

“Kántor Péter 1949. november 5-én született Budapesten. A Radnóti Miklós gyakorló gimnáziumban érettségizett 1968-ban, az ELTE Bölcsészettudományi Karán szerzett diplomát angol-orosz szakon, később magyar nyelv és irodalomból. Különböző gimnáziumokban tanított kisegítő tanárként, külső lektorálásokat végzett az Európa Könyvkiadó számára. A 80-as években irodalmi szerkesztőként dolgozott a Kortárs folyóiratnál, a 90-es években (2000-ig) az Élet és Irodalom versrovatát gondozta, azóta szabadfoglalkozású. Az 1970-es évek óta publikál verseket. Angolból és oroszból fordít verset és prózát. 1990-91-ben Fulbright ösztöndíjas volt New Yorkban. Részt vett több nagy nemzetközi költészeti fesztiválon, versei több nyelven megjelentek különböző folyóiratokban, antológiákban, 2010-ben önálló verseskötete jelent meg New Yorkban Michael Blumenthal költő fordításában. Tagja volt a Szépírók Társaságának és a Széchenyi Művészeti Akadémiának.

Kántor Péter igazi elismertségét a rendszerváltás utáni időszak hozta meg (a Fönt lomb, lent avar című kötete után); s azóta tart legjelentősebb pályaszakasza, amely (számos nagy presztízsű díjon kívül) a versolvasók körében is komoly figyelmet váltott ki. Kántor Péter költészetének három emblematikus darabja a három Megtanulni élni című vers: az első 1990-ben íródott, közvetlenül a rendszerváltás után, tíz évvel később, 2000-ben a második, és újabb tíz év elteltével, 2010-ben a harmadik. Ugyanezzel a címmel jelent meg 2009-ben gyűjteményes kötete.

2012-ben jelent meg eddig legnagyobb visszhangot kiváltott verseskötete Köztünk maradjon címmel. 2016-ban látott napvilágot első prózai kötete Egy kötéltáncos feljegyzéseiből címmel. Az Élet és Irodalomban közölt tárcákon alapuló kötet a költészet és az elbeszélő próza közös metszetét tárja föl, élvezetes és izgalmas történetírói hangon” – emlékeztet alakjára a Litera búcsúztatója, mely felidézi a lap nagyinterjúját is, melyben Kántor Péter többek között így emlékezett családtörténetére:

“A családi múlt – az külön téma. Minden költőnek, úgy gondolom, megvannak a kitüntetett témái; nem írhat mindenről – arra ott vannak a többiek. Az én egyik (nem egyetlen!) kitüntetett témám a család. Az emlékezettel függ ez össze, és az idővel, ami egy folyami költőnek elsősorban a mulandóságot juttatja eszébe: elfolyik az idő, és cserélődnek a szereplők. Olyan gyors a sodrás, és olyan nagyon szeretnénk kimenteni valamit belőle: valami állandót a sok mulandóból. Egy nevet, egy arcot, egy sorsot – akár csak egy képet! Amikor én eszméltem, nem olyan sokkal a háború után, arra eszméltem, hogy volt valamikor egy nagy, kiterjedt rokonságom, ami már nincs. Neveket hallottam emlegetni, és nem volt hozzájuk kapcsolható személy. Meghaltak mind, erőszakosan kiradírozták őket a történetből. Ahogyan szinte az egész vidéki zsidóságot, az én rokonságomat is. Ösztönösen, később tudatosan is megpróbáltam őket visszarajzolni, abból a kevésből, amit hallottam róluk. A felejtés ellen dolgoztam, a magam eszközeivel. És megírtam azt a rokont is, aki túlélte a háborút, hogy aztán az Andrássy út 60-ban haljon erőszakos halált, és azokat is, akik valahogy életben maradtak, de nem tudtak beszélni magukról, talán nem is érezték szükségét. A magam generációja – ebben a családi vonatkozásban legalábbis – kevéssé izgatott. „Csak ami nincs, annak van bokra”. Az előttem járókról írtam – arról, hogy honnan jöttem. Kerestem azt a talpalatnyi helyet, amin megvethetem a lábam, ahonnan el lehet indulni.”

Álljon itt búcsúképpen, végszóként a költő néhány saját verse, melyeket lapunkban jelentetett meg itt és itt.

Egyik dédnagyapám

Mint egy régi szakállas ágyú,

melynek neve Weisz Mordechai:

1985-ben Patyu sütötte el utoljára

Londonban, a Maida Vale-en

egy üveg spanyol bor mellett.

Csizmadia volt, vagyis suszter

a halotti ágyán tizenkét

gyereke vette körül, egyedül

a Samu hiányzott, a nagyapád.

Mordechai akkor felült,