Meghalt Harold Bloom, kánonteremtő amerikai zsidó irodalmár

90. évesen elhunyt Harold Bloom, a “nyugati kánon” nagy védelmezője, a hatásiszony-elmélet kidolgozója, az Egyesült Államok leghíresebb kritikusa.

A hírről idehaza a Litera.hu számolt be, a New York Times nekrológja nyomán.

“Bloom New York-ban született ortodox zsidó családban, ahol jiddisül beszéltek, csak hatéves korában tanult meg angolul. Középiskoláit Bronxban végezte, egyetemre a Yale-re ment, ahol 1955-től haláláig tanított. Gyakran nevezték Amerika leghírhedtebb irodalomkritikusának, aki napjaink irodalomkritikájának szinte minden tendenciájával szembeszállt, legfőképp a nyugati óriások, mint Shakespeare, Chaucer és Kafka központi szerepéért állt ki az olyan, saját szavait idézve a „neheztelés iskolájába” tartozó szerzőkkel szemben, akik alatt a multikulturális, feminista, marxista, neokonzervatív értékeket követő szerzőket értette, és mindazokat, akik szerinte elárulják az irodalom alapértékeit és céljait. Bloom tevékeny részt vállalt az amerikai kánonvitákban, amelyről Farkas Zsolt ezt írja a Lettrében megjelent tanulmányában:

„Harold Bloom, az egyik leghíresebb élô amerikai irodalomtörténész és – elméletíró, a dekonstrukció korábbi képviselője, a Yale-i „Négyek Bandájának” a tagja, a hatásiszony elmélet kidolgozója 1994-ben nem szerényebb címmel jelentetett meg könyvet, mint, hogyaszongya: A nyugati kánon. A mű kertelés nélkül megmondja, hogy minden ellenkező híreszteléssel ellentétben nyugati kánon márpedig létezik, itt van a könyv végén tételesen felsorolva, mely művek tartoznak bele, a hosszú listából 26-ról részletesen is ír, bár úgy tűnik, Shakespeare mellett valójában senki nem rúghat labdába, továbbá az egyként elégikusnak nevezett elő- és utószóban indulattól fröcsögve átkozza a „neheztelés iskoláját”, vagyis azokat, akiket a kánonellenes aknamunka főbűnöseinek tart” – írja a Litera.

Interjúiban emlékeztetett rá, hogy élete első könyve, amit gyerekkorában otthon olvasott, egy jiddis versgyűjtemény volt.

Az irodalom szakralitásában hitt, egyfajta valláspótlékot látott benne, ezért ragaszkodott kiválasztott “szentjeihez”, óvta a klasszikus értékeket, és elutasított számos modern szerzőt, akiket mások nagyra tartottak.

Több, nagy figyelmet keltett esszéjében foglalkozott a zsidó irodalom, költészet kérdéseivel: pl. a Commentary-ben megjelent The Sorrows of American-Jewish Poetry című írásban, illetve a The Heavy Burden of the Past-ban, mely a The New York Times Book Review-ban látott napvilágot. Saját költészet-elméleti teóriájával összefüggésben – melyet a The Anxiety of Influence-ben fejtett ki a költői hang megteremtéséről, mely folyamatban az alkotó először mestert másol, majd elrugaszkodik tőle és megtagadja, hogy végül szintetizálja saját hangját a szerzett mesterségbeli tudással – azt állította, hogy a zsidó költészet, szellemtörténeti okokból és a zsidók történelmi léthelyzetével összefüggésben, nem tud olyan jelentőségre szert tenni, mint a zsidó szerzők által írt prózairodalom. A zsidó szerzők elidegedése saját vallási hagyományuktól és az üldöztetés élménye – Bloom (mások által vitatott) véleménye szerint – korlátját jelenti a kimagasló lírai önreflexiónak.

“The Book of J” (1990) című könyvében a bibliatudósok idegeit borzolta azzal, hogy a zsidó és keresztény felfogás istenképével szemben azt állította, hogy Isten pusztán irodalmi karakter, éppenséggel egy nő találta ki, aki talán Salamon király udvarában élt, és Mózes Öt Könyvének egyes részei neki tulajdoníthatóak.

Zseni volt, villámgyorsan olvasó, fotóaggyal rendelkező, hatalmas tájékozottságú tudós erős, provokatív kijelentésekkel, aki azonban idő elteltével képes volt korrigálni egyes korábbi állításait. Így tett pl. a The Western Canon kapcsán is, amire évtizedekkel később visszatekintve, finomította álláspontját.