„Megértettem, hogy ezért a pillanatért kellett Jeruzsálembe mennem”

A Benda Ivánnal készített életútinterjú negyedik részét közöljük.

Hogyan állsz a digitális fényképezéssel?

Ma már tényként megállapíthatjuk, hogy a digitális forradalom berobbanásával a fotográfia legjelentősebb korszaka lezárult. Új fejezet kezdődött el. Az idősebb fotográfusok közül csak kevesen tudtak talpon maradni, a többség kiszorult az egyre szűkülő piacról. A tanítványaim mutatták meg először a digitális fényképezőgép kezelését, és együtt tettük meg a photoshop programok alkalmazásához szükséges első lépéseket. Nem ijedtem meg, tudtam, hogy ez a jövő, gondolkodás nélkül fejest ugrottam az ismeretlen újba.

Mit gondolsz az okostelefonos fényképezésről?

Pár évvel ezelőtt egy beszélgetésünk alkalmával azt mondtam neked, hogy az okostelefonok révén a fotográfia valójában mindenkié lett. A gyerekektől a felnőttekig, aki csak akarja, annak rendelkezésére áll a könnyen kezelhető fényképezési eszköz. Ezzel eljött a vizuális világ igazi demokráciája.  A kérdés: hogyan tovább? A válaszom annyi, hogy a hagyományos fényképész szakma, ugyan létezik még, de a piaci jelenléte egyre csökken.

Benda Iván számára hogyan tovább?

Ami engem illet, ideje leltárt készítenem, ugyanis a fényképezés iparos részét közel 50 év után lezártam. Nem afféle búcsúra gondolok, mert valóban bezárult egy kapu, de számomra kinyílt egy másik, a grafika világa.

Nagyon hálás vagyok a sorsnak, mert sok mindent köszönhetek a fényképezésnek. Eljuthattam olyan helyekre, ahová soha nem lett volna lehetőségem. Sokszor akaratlanul bekukucskálhattam más emberek életébe. A portrék elkészítése közben beszélgethettem művészekkel, tudósokkal, politikusokkal, és ismeretlen emberekkel, akiktől sokat tanultam. A fényképezőgép sokszor csupán egy eszköz két ember között, és van, amikor egyszer csak eltűnik, és barátra lel az ember.

Az első emlékezetes könyvillusztrációm Vekerdy Tamás „Álmok és lidércek” című könyve volt, 1992-ben. Akkor készítettem róla az első fényképet, és az utolsót pedig, amikor feleségével Marcsival utoljára vendégségben voltak nálunk, 2019 nyarán. Ez a kép már telefonnal készült.

Saját köteteidet és másokét is illusztrálod. A fotóillusztráció egy külön műfaj?

Tudósokkal, írókkal, költőkkel találkozni, fényképezni őket, sőt együtt dolgozni velük felemelő érzés, de sokszor nem könnyű feladat.

Ilyen nem könnyű, de nagyon érdekes munkának ígérkezett az Ab Ovo Kiadó főszerkesztőjének felkérése, hogy készítsek fotóillusztrációkat a hamarosan megjelenő Tandori Dezső „Raszternyak: egy másik Párizs” című regényéhez. Igazi csemegének ígérkezett egy színházi fotográfus számára, Tandori Párizsát fényképezni, és közben rálelni a sajátjára is.

Az olimpia évében beszéljünk az ókori görög kultúrát bemutató képeidről is.

Egy gimnáziumi osztály kísérőjeként vettem részt a görögországi tanulmányi kirándulásukon. Nem reméltem, hogy lesz lehetőségem fényképezésre, de a sors kegyes volt, és végigjárva az antik kultúra csodálatos emlékhelyeit, fényképezhettem kedvem szerint.  Az ókori olimpiák világa a maga egyediségével elkápráztatott, de akkor még nem sejtettem, hogy valami nagyon izgalmas kaland legelején vagyok, és a java csak ezután kezdődik.

Miért tartanak Jeruzsálem fotósának?

Fiatalkorom óta folyamatosan foglalkoztatott a keresztény-zsidó együttélés problematikája. Nem értettem, hogy honnan ered, és miért van az emberek között az értelmetlen gyanakvás, sőt sokakban a kiirthatatlan gyűlölet. A feltett „miért” kérdéseimre csak homályos, sehová sem vezető féligazságokat kaptam, normális válaszokat sosem. Nem akartam, de akarva-akaratlanul részesévé váltam a parttalan vitáknak.

Ötvenévesen jutottam arra a felismerésre, hogy nem a felszínen, hanem a gyökereknél kell lennie e dolgok okának, és kérdéseimre a válaszokat csak valahol a mélyben rejtőzködő forrásnál találhatom meg. Azt, hogy hol lehet az a forrás, nem tudtam, de valamiféle megvilágosodás folytán arra gondoltam, hogy Jeruzsálembe kell mennem. Képtelen voltam megfogalmazni, hogy miért oda, mert mióta világ a világ, Jeruzsálemben, pontosabban Jeruzsálemért mindig háborúk folytak. De talán pont ezért, no meg azért is, mert a mi kultúránk az európai kultúra, a zsidó-keresztény kultúra bölcsője Jeruzsálem. Elhatároztam, hogy odamegyek, Jeruzsálemben kell fényképeznem.

Mondanom sem kell, hogy erre a munkára nem kért fel senki, sőt mindenki óvott ne menjek, mert veszélyes, de éreztem mennem kell.  Nekivágtam életem legnagyobb kihívásának, és irány Izrael. Akkor még nem gondoltam, hogy ez a kaland több, mint húsz évig fog tartani. Visszatekintve jó döntést hoztam.

Szerelmed Jeruzsálem. Hogyan kezdődött?

Csodálatos kezdet volt! A húsvét és a pészach épp egy időpontra esett. Napokon keresztül, fáradhatatlanul jártam Jeruzsálem Óvárosát, és fényképeztem.

Virágvasárnap reggelén nézhettem le először az Olajfák-hegyéről az Óvárosra. Felejthetetlen pillanat volt, amikor elém tárult a világ legcsodálatosabb szent tere, az aranykupolás Szikladómmal és az Al-Aksza-mecsettel. Nem tudtam betelni a látvánnyal. Miközben fényképeztem, arra gondoltam, hogy a Tanach (zsidó biblia) erre a helyre, a Moria hegyére teszi Ábrahám történetét Izsákkal. Salamon, a zsidók nagy királya pár száz évvel később ezen a helyen építette fel csodálatos templomát, amelyet aztán Nabukodonozor lerombolt. A száműzetésből visszatért zsidók újra felépítették a templomukat, majd a nagyravágyó Heródes több száz év múlva, a világ legcsodálatosabb szentélyét varázsolta ide. Itt mutatta be Istennek Joachim és Anna a lányukat, Máriát, majd Mária gyermekét, Jézust. Ez már az Újszövetség története.

A pogány Róma Jeruzsálem második templomát lerombolta. De a történet ezzel nem ért véget, mert több évszázad csendje után Mohamed prófétát egy látomásában erről a helyről vitte fel Burak nevű lova a „hetedik mennyországba”. Arra gondoltam, nem lehet véletlen, hogy a középkor kezdetleges térképein Jeruzsálem áll a világ közepén. Ekkor már biztos voltam abban, hogy jó helyen keresem a választ kérdéseimre.

Ez csak a kezdet volt, mert az elkövetkező évtizedek alatt többször bejártam a Szentföldet és fotóztam a modern Izraelt. Bár sok „bennfentes” kételkedett, de minden gond nélkül fényképeztem az ortodox zsidók zárt világában, Mea Shearimban. Megörökíthettem az ott élők hétköznapjait és ünnepeiket is. Zarándokokkal végigjártam azokat a keresztény szent helyeket, ahol Jézus élt, tanított és csodákat tett. Fényképeztem a beduinok sivatagi életét, a drúzok meseszerű világát, és kamerámmal, különleges engedéllyel bemehettem az Al- Aksza-mecsetbe és a Szikladómba.

Beszélgetések során szinte minden alkalommal megkérdezték voltam-e veszélyben. Az automatikus válaszom mindig az volt, hogy nem voltam. Aztán mindig hozzá kellett tennem, hogyha voltam is, nem tudtam róla, pontosabban nem akartam tudomást venni róla, ugyanis fényképeztem Gázában, Nábluszban, Hebronban, ahol nem néznek mindig barátságosan az idegenekre, különösen, ha fényképezőgépet látnak náluk. Nem egyszer történt, hogy szinte tojáshéjon jártam, és figyelnem kellett minden mozdulatomra. Azért nem mindig volt így. Olyan esetek is előfordultak, hogy az öregektől a gyerekekig mindenki mosolyogva állt oda a kamerám elé.  Régről tudott, ha az arab ember befogad, akkor hirtelen barát leszel. Így történhetett, hogy egy igazi arab esküvő fotósa lehettem.

Hol találkozott a közönség először a képeiddel?

A régi mondás, miszerint „Minden út Rómába vezet” számomra valósággá vált. A véletlen úgy hozta, hogy a Római Magyar Akadémián volt az „Élő Jeruzsálem” című kiállításom ősbemutatója, melyet Schweitzer József országos főrabbi és Ternyák Csaba érsek nyitott meg. Mind a ketten arról beszéltek, hogy a képeimen a mennyei Jeruzsálem látomását látják, és milyen jó lenne, ha a földi Jeruzsálem is ilyen békés volna. A beszédek végeztével Ternyák érsek úr odalépett az idős rabbihoz és átölelte.

Néztem őket, ahogy a békességre vágyó zsidó és keresztény ember átöleli egymást, és boldog voltam, mert megértettem, hogy ezért a pillanatért kellett Jeruzsálembe mennem.

Az interjú korábbi részei:

Első rész

Második rész

Harmadik rész