Még nem diszkréten is nehéz volna

Valami maradt a fogak közt. Ott hátul, azok talán az őrlők. Balra, az biztos. Későn jött az észlelés, akkor már nem volt mód visszafordulni, hazasietni, újra fogat mosni vagy fogselymezni.

Ami biztosan érezhető, hogy nem valami nagyobb, tömörebb, egybe darabról van szó, ez egy afféle szál. Sörte. Vélhetően valami húsétel a fogak rejtekében sokáig megbújt s rejtve maradt, sunyi utónyúlványa. Nem is szerencsés részletezni. Nem is tenné, csak hát, ahogy ott fityeg, már-már szimbolikus finomsággal, mégis érezhetően. Ahogy minden egyes alkalommal csiklandó jelleggel végigsimít a nyelvnek ugyanazon felületén. És ennek köszönhetően a nyelv is, természetszerűleg, egyre többször ér oda véletlenül, keresi az irritációt, ha már elkerülni úgysem tudja. Kipiszkálni még nem diszkréten is nehéz volna manuálisan, túl azon, hogy az ember, ha már igyekszik kultúrembernek hinni magát jobb pillanataiban – de a kérdés eleve irreleváns is, az utca dugig tömve, az aluljáró pláne, az ember, hát még a kultúrember pedig végképp szégyenlős fajta. De azért oda-odatéved a nyelv, egyre sűrűbben, lassan már másodpercenként. A homlok, a fejtető, a hát, a hónaljak és hovatovább a test egész felülete pedig egyre előteljesebben, irritációnként mintha növekvő erővel, egyre csak izzad. Szép, lassú, igen lassú és kellően abszurd módja ez a megőrülésnek, főleg, hogy a kalkulálható hazaérés legkorábban is két-három óra múlva esedékes csak, Fostónival nem is lehet, nem is akar rövidebb időre találkozni, mégiscsak a legjobb barátja, az idő pedig, minden egyéb tartományban, csak a fogak közt nem ugyanolyan gyors sebességgel, nem annyira villámtempóban repül ilyenkor.

Két óra négy perc, Sziránó áll a metróaluljáróban. Igazít a pólóján, a ráhúzott ingen. Megvakarja a tarkóját. Megvakarja a jobb szemét is, egyszersmind kultúremberhez méltó diszkrécióval le is töröl amennyi izzadságot csak feltűnés nélkül lehet a mozdulat ürügyével. Két óra kilenc, már a harmadik, talán a negyedik metróból felérő embercsapat halad el mellette, Fostóni sehol. Két óra tizenkettő, a tízméteres hatókörön valamivel (egyelőre) távolabb helyezkedő, sok jót nem sejtető tekintetű hajléktalan egyre fontolgatóbb tekintettel méregeti, Sziránó már előre igyekszik felölteni legártatlanabb báránytekintetének minden sajnálkozó diszkrécióját, nincs nála apró, mondja egyelőre, meggyőzés gyanánt csak magának, hogy hitelesebben menjen majd, mikor, sejthetően, pár percen belül már élesben kell hazudnia. Két óra tizennyolc. Lehet, hogy nem is kettőre beszélték meg? Félhárom nem lehetett, arra emlékezne, ha nem óraegészre dumálták volna meg. Akkor mi van, ha háromra? De nem, biztosan páratlan szám se volt. Négykor, talán? Ugyan. Határozottan emlékszik, hogy kettő, hacsak nem tizenkettő volt mégis (két óra tizenkilenc), de nem, mert akkor délt és nem tizenkettőt jegyzett volna meg. Megint eltelhetett öt-hat perc, óvatosan, kultúrdiszkrécióval az órájára néz, öt perceken belül nem nagyon akar újra, nehogy még idegesnek tűnjön. Két óra harminckettő. Na, ez most már kezd egyre furább lenni, ez már határozottan késés, ennyi után már igazán helye van a reklamációnak. A hívott számon előfizető nem kapcsolható. A hajléktalan tettenérhetetlen mozgással már hat-nyolc méteren belülre sodródott, ha öt alá ér, már késő lesz a ridegen tovahaladó sebességre kapcsolni, főleg állóhelyzetből. Meg egyáltalán? Hova menne? Az aluljárón belül nincs mód elrejtőzni, ha itt hagyja az őrhelyét, mi van, ha lemarad Tóni érkezéséről is? A hívott számon előfizető nem kapcsolható. Esetleg lemehetne a mozgólépcsővel. De persze mi van, ha épp az ellenirányún érkezik épp Tóni, és hiába kémleli nagyon az ellentábort, valahogy szem elől tévesztik egymást, mint legutóbb? Két óra negyvenhárom, a hívott számon előfizető. A hívott számo, a hívott sz, a hí, a büdös, kurva anyádat. De ez már egy másik eset, három óra tizenegy, de persze lehet, hogy fél négyre beszélték meg? Nem, nem, ezúttal fél három volt, emlékszik rá, mert fél volt, mégpedig nem is félkettő, nem is félnégy, fél három volt az, bizony. A hívott számon elő. Óranézés, egy percen belül már harmadszor. A megszokott hajléktalanok már, enyhe röhöghetnékkel a szájuk sarkában, biccentenek neki. De ez már egy másik eset, negyed négy van, egyre beszélték meg, Sziránó így, első ízben hazardírozva a késéssel, eleve félkettőre érkezik. A hívott számon az előfizető olyan mértékig szarja le önt, hogy új szolgáltatásunk értelmében készüléke nyomógombjaival az alábbi lehetőségek közül választhat: 1) libafos, 2) tömény, egy nagyobb hurkában önre pottyantott (emberi) fekália, 3) gyomorrontásos eredetű, vizelethígságú, nem szokványos színárnyalatú széklet – az árnyalat kiválasztásához, kérjük, nyomja meg a kettőskereszt gombot. De ez már egy másik eset. Most biztos, mert a telefonban még előre el is mondatta Tónival vagy háromszor, hogy kettőkor találkoznak, igen, a metróaluljáróban, igen, a mozgólépcső tetejénél, ahol már évek óta, nyaranta, amikor csak tehetik, hetente akár több alkalommal is. Tehát kettőkor. Kettőkor, igen. Kettőkor, tizennégy órakor, kettőkor, igen. Két óra harminchat perc. Óranézés, óranézés, a hívott szá. De mi van, ha – milyen nap is van ma? Mi van, úristen, mi van, ha mégis keddre beszélték meg, ő meg hiába áll itt hétfőn, tizenhárom óra negyvennégy perctől fogva, ha egyszer kedd volt megbeszélve (hétfő volt, mint kiderült).

De ez már egy másik eset, és a bal felső őrlő(vagy milyen)fogak résében legalább tízszer lassabban telik az amúgy se gepárdléptekkel siető idő. A hív. Elnézést, főnök, van egy kis apr… – nem, sajnos, sajnos nincs (csörrenés zsebtájékról) – ja, ja jó, az jó. A nézés már egyértelműen gúnyos és fölényes, Sziránó végül is jótét lélek, akaratlanul (nagyon is akaratlanul) szép és ritka pillanatot csempészett ismeretlen hajléktalan ismerőse napjába, a perces gyakorisággal érkező, különböző színárnyalatokban választható megaláztatások sorába egy kis fölényt, önérzetet, a lenézés lehetőségét. Három óra kilenc, mondja gúnyosan az óra, Fostóni tehát idestova harminc plusz harminckilenc, tehát hatvankilenc perce, tehát egy óra és kilenc perce, tehát egy és egy huszad órája késik, mert ugye hatvanban a harminc megvan kétszer, a harmincban a három megvan tízszer, ja de nem, a hatvankilenc a hatvannak egy, ööö, egy izéed része, egy egész, ööö, hatvanban a kilenc, az… Valahol a háromnál van a megfejtés, hatvanban a három megvan húszszor, na de a kilenc? (Fogrés, ételmaradék, nyelv, izzadás, pólóigazítás, reflexből óranézés, mobil elővevése, visszasüllyesztése a zsebbe.) A kilenc úgy aránylik valahogy, ahányszor, talán a húszban megvan a kilenc? De nem, mert a hatvan – Tóni! Az ott a Tó, ja nem. Főnök, egy kis – az előbb jött ide, akkor sem vo… – ja tényleg, ja, ja, az jó, ja, hehehe. Most már nyíltan röhög. De ez most legalább (ugye?) nem az az eset, amikor Tóni másnap írt sms-éből derül ki, hogy Bocs, már a Balcsin vagyunk szerda óta. De mi a faszért nem lehetett szólni, tudakolta legbarátságosabb elővehető hangnemében Sziránó az sms érkezése után két perccel kelt válaszüzenetében a péntekre kitűzött találkozás másnapján. Ja, elfelejtettem. Bocs. Szóval ez már egy másik eset, ez most van, Tóniék ezen a nyáron már voltak kétszer tíz napot a Balatonon, elvben többször már nem mennek. A hívo, a büdös picsába. Meddig várjon ezúttal? (Fogrés, ételmaradék, nyelv, izzadás, pólóigazítás, reflexből óranézés, mobil elővevése, visszasüllyesztése a zsebbe.) Ja, de nem. Hát ez mégis már egy másik eset, most nem is most van, illetve az van, de ez nem is az a most. Mert ami az előbb eszébe jutott, amikor amiatt aggódott, hogy ugye, ez most nem az az eset, nos, az az volt. Mármint egy másik, ugyanabból. Amikor Tóniék, bár úgy volt, hogy nem mennek már idén harmadszor a Balcsira, Leugrottunk mégis, mert olvastuk, hogy kisütött a nap, és már lenn is vagyunk, tök jó az idő, csomót úszunk! :):) A hívott. A hí. A. A. A. Főnök, bo… – NINCS – jólvan, bazmeg, nem kell itt… – elnézést, csak kicsit, izé. Bocs, tényleg. Várjon, megnézem, hátha mégis (csörrenés), ez, izé, a lakáskulcsom (fölényesebbnél is fölényesebb nézés), de, jé, mégis van nálam, tessék, tudom, hogy nem sok, de… – kösz, ja, ja, kösz. Szóval ez már egy másik eset. Vagy nem is? Ez most melyik kibaszott eset is? Szíve szerint egyszer már tényleg feljegyezné legalább azt a pár, kitüntetett alkalmat, mikor Tóni és ő egyazon időpillanatban érkeznek az univerzum ugyanazon pontjára. És akkor még ez a húscafatszálka is. Ez így nem barátság, ez így nem élet. Hé, főnö – NA MOST MÁR TÉNYLE – az nem a te haverod ott? – Őő, de, kösz, bocs, izé. Csá, Fos. Csákány. Várlak már egy ideje. Ja, bocs, ebédeltünk. De nem lehetett volna szó…, mindegy. Mobilod? Otthon. Asszem, lemerült. Mint a barátságunk is. Tessék? Semmi, vágja rá iménti mormogására Sziránó, nem győzve áldani a szerencséjét, amiért a húscafatszál valahára megkegyelmező kicuppanásával benyelte egyszersmind az iménti mondatot is. Így legalább minden mehet tovább, elvégre lehetne szarabb is. De az már egy másik eset. Talán.

(Részlet a szerző Mire ez a nap véget ér című regényéből, mely a Prae Kiadó gondozásában jelenik meg szeptemberben.)