Még itt van, még eleven

Tompa Andrea új regénye nem holokauszt-történet, nem is Erdély közelmúltbeli történetét dolgozza fel, bár mindkettő erős vonulatot alkot benne. Mégis, a könyv sokkal inkább élet és halál viszonyáról szól, arról, hogy vajon áldozat-e az, aki itt maradt, aki történetesen elkerülte a rá szabott halált, de mindez titok marad előtte.

1944 májusában Kolozsváron, amikor a városban megkezdődik a zsidók gettóba zárása, egy zsidó doktornő a cselédjére bízza szinte újszülött csecsemőjét. A gyermektelen székely asszony és férje eleinte igyekeznek nem kötődni a kis lényhez, nem megszeretni, nem a sajátjuknak érezni, hiszen bármikor visszajöhet az igazi édesanyja, akiről semmit nem tudunk meg – sem azt, hová vitték, sem azt, hogy életben maradt-e. Gondolunk valamit, de bizonyosságot nem kapunk. A regény főszereplője a csecsemő, akiből gyerek, kamaszlány, majd felnőtt lesz, egészen a kétezres évekig követjük Matild – eleinte Matyi, majd Tilda – sorsát.

Van-e módja az élethez kapcsolódni a halálból kimentett gyermeknek? Tompa Andrea regénye végig az élet és a halál egyenlegét kutatja, igazodva Matild éppen aktuális életszakaszaihoz: hol a néhány hónapos csecsemő evési szokásain és betegségén keresztül, hol a halálszimbolikát nyíltan mutató játékokkal, hol a felnőtt, színésznővé lett Tilda szerepeivel és darabelemzéseivel. A halál minden esetben úgy jelenik meg, mint az élet része; az iskolai kiránduláson egy sötét lyuk az erdőben, a házsongárdi temetőben egy titkos kamaszkori menedék, a színpadon a megtisztulás, a legbelső lényeggel való érintkezés. Voltaképpen az élet érzéki tartományát finomat átszövő hálónak tetszik, amelyet Matild gyakran megpenget, hogy érzékelje: még itt van, még eleven. Nincs egyértelmű határ élet és halál között, Matild egyszerre hordozza mindkettőt, egyfajta bélyegként. Gyerekként sejti, hogy valamiféle titok van körülötte, de nem kérdez, hanem metaforákat keres, kitörési pontokat a hallgatásból. Talán mert érzékeli, hogy a nyelv nem képes visszaadni a valóságot – nem véletlen, hogy kisgyerekként alig beszél. Méregeti a távolságot a szülei és önmaga között, a regényben minduntalan előbukkan az a gesztus, amivel a szeretetét kifejezni képes: hátulról öleli át anyját, apját. Mintha árnyék lenne. Már gyerekként kimondja magáról: „semmi vagyok”. Hogy ez a semmi pontosan micsoda, azt sokáig ő maga sem tudja, de már kiskamaszként megtalálja megfelelőjét a valóságban: a színházat, a színészi játékot, amikor felöltheti egy másik lény, egy ember, egy karakter, egy helyzet teljességét. Ő, a „semmi”, a szerep révén valamivé, valakivé válhat.

Matild nem kutató alkat, rendkívüli érzékenységével inkább letapogatja, mi lehet körülötte. Amikor tizenhat évesen megtudja, hogy az édesanyja zsidó volt, már jócskán foglalkoztatja a téma. Anne Frank történetét is a színháztól kapja meg, és magában tovább építi, a számos valóságának egyik elemeként. És mire tényleg színész lesz, a görög tragédiákat elemezve, Antigoné kapcsán már ki tudja mondani a regény kulcsmondatát: „Az élőket a temetetlen holtak zabálják fel.”

A főszereplő sorsával párhuzamosan bomlik ki az erdélyi magyarság 20. századi történetének vonulata, először a holokauszt tragédiája, a háború utolsó éve, később a Romániához tartozás egyes korszakai: a felszabadult jövővárás, majd a hallgatás, a betagozódás, a hivatalokkal szembeni passzivitás, elfogadni mindent, amit hoz az élet, és főként csöndben maradni. A kisbaba nem sírhat, nehogy felfedezzék és elvigyék. A férj nem beszélhet arról, mit látott 1944 végén, amikor a város munkásait kirendelték a gettóba hurcolt zsidók ideiglenes táborhelyére. Az ötvenes évek végén az anya nem védekezhet, amikor Matild stiklijei miatt behívják az iskolába. „Halkan. Mindent halkan” – mondja Erzsi, a nevelőanyává lett asszony, és „suttogva kiabál”, amikor a holokauszt tényével szembesül. A túlélés záloga a csönd, az elhallgatás. Először Matild származását kell elhallgatni, azután a városból eltűnt zsidók helyén támadt ordító csenddel kell megbirkózni, később a magyar identitás, aztán Matild szerelmének disszidálása, mindig van valami, amit nem lehet kimondani. Mintha a nyelv már nem is a gondolatok hordozója, hanem közvetlen veszélyforrás lenne – miközben Tompa Andrea bravúrosan önálló szereplővé emeli a nyelvet: a csíki asszonyok sajátos kifejezésmódját, a román szavakkal, mondatokkal átszőtt erdélyi nyelvet, a munkásmozgalomban részt vevő apa szavait.

Az elhallgatás megtörése a legutóbbi évek magyar irodalmában egyre erősebben mutatkozó, tudatos szándék. Tompa Andrea előző regényeiben is kulcsszerepet kapott, de itt ez a fő téma. Döbbenetes erővel viszi végig 1944-től egészen a 2000-es évekig, mindig van mit elhallgatni, mindig ott vannak az árnyékok, a kimondatlan titkok. Emiatt szinte nem is érzékeljük a társadalmi-politikai cezúrákat. Nem egy tisztább jövő felé haladunk az időben, hanem egy soron következő elhallgatás felé.

Ennek ellenére a regény mégsem a halál, a semmibe hullás hívását hordozza. Matild folyamatos próbálkozásai a valóság tisztítására, az igazságok valamilyen nyelven – akár csak mozdulatokkal, gesztusokkal, vagy csupán a színpadi jelenléttel – való kimondására az élet jogaiért harcolnak. És ez a harc erősebb, mint a puszta tények. Talán ennek köszönhető, hogy a tények ritkán jelennek meg egyértelműen Matild és a családja életében. Az anya és az apa másodlagos forrásokból tájékozódik, újságokból, ismerősök híreiből. Egy mozzanatot kivéve: 1945 után mindketten ott ülnek egy bírósági tárgyaláson, amelyet magyar szülésznők ellen folytatnak, akik kínoztak és megfertőztek fiatal lányokat – Tompa Andrea ezzel az epizóddal egy valós esetet idéz, kiveszi korábbi, maszkulin környezetéből az erőszakot, a hatalommal való durva visszaélést, és felmutatja annak női oldalát is.

A regény tempója olyan, mint egy szabálytalanul verő szív lüktetése. Néhol részletesen elidőzünk egy apró, jelentéktelennek látszó részletnél, pontos leírást kapunk például a kisgyerek Matildnak otthon összeeszkábált hordozó kosárról, az autógumiból fabrikált cumiról, az otthon varrt ünneplő ruháról – de nem tudjuk meg, kitől születik Matild gyermeke, ki a férje és miért romlik meg a házassága, ahogy a betegségéről is csak a műtéti heg tanúskodik a melle helyén. Matild életében semmi nem egyszerű: sem az anyakönyvi kivonat megszerzése, sem a keresztelő, sem az iskola, sem a saját gyermeke gondozása. A titok, az identitás hiánya, a folytonos kívülállás bélyegét hordozza, nem azonosul senkivel és semmivel – egyedül a színpadon. Ott minden hiányzó momentumot megél; amikor a holokausztról szóló monodrámát bemutatja, úgy érzi, elárulta a szüleit és teljesen lemeztelenítette magát.

Mindehhez gazdagon ábrázolt talajt kínál az elmúlt ötven év erdélyi magyar színházi életének részletes megidézése. Talán ezen a ponton veszít egy kissé sodrásából a regény, túl sokat időzünk a színház belvilágában, az olvasónak nem mindig sikerült tökéletesen átélnie a szakmai közegben folyó párbeszédeket, a szerep- és darabelemzéseket, itt a szöveg néha túlírtnak, túlrészletezettnek tűnik. De Tompa kiváló ritmusérzékének köszönhetően mindig van egy pont, amikor Matild érzései, az állandó keresés metaforái felragyognak és visszahódítják a figyelmet.

Ahogyan a regény egy erős kezdőponttal, szinte antik tragédiákhoz illő felütéssel indul, a zárása is a színházhoz kapcsolódik. Tilda az önmagát megvakító, saját sorsát kereső Oidipusz szerepében végre kimondhatja, hogy a titokkal és halállal átszőtt emberi lét nem nyer feloldozást: nem az a tragédia, ami történik, hanem ami már megtörtént.

(Tompa Andrea: Sokszor nem halunk meg, Jelenkor Kiadó, 2023, 588 oldal, 5999 Ft)