„…meg is lett sajnos lincselve”

Írta: Závada Pál - Rovat: Irodalom, Kultúra-Művészetek

Részlet Závada Pál Egy piaci nap című, könyvhétre megjelenő regényéből.

Egy piaci napAmikor elmenekültem a piacról, úgy futottam, ahogy utoljára lánykoromban. Csak most már nem bírtam, fulladtam, és meg voltam rémülve. Soha nem találkoztam még ekkora indulattal, nem láttam ennyire józan eszüket vesztett embereket, ilyen ijesztő erejű, primitív hordát, ahogy nekilódul…

De hát nekünk mi közünk ezekhez? Hogy lehet már olyat mondani, hogy az én Sándorom biztatta volna fel őket, hogy ilyen félelmetesen ostoba rágalmakat ordítozzanak?, hogy gyűlölködést korbácsoljanak föl, és egymást hergeljék – talán míg a szitkozódás tettlegességgé nem fajul? Amikor elrohantam onnan, a piaci standról leborítottak éppen egy tojásosládát. Akkor innentől fogva el lehet azt hinni, hogy Hadnagy Sándor földrajz–biológia szakos tanár eszelte ki és utasította a csőcseléket a tojás összetörésére?, meg a többi gyalázkodásra és garázdálkodásra?

Tudtam én előre, mitől lesz muszáj megmenteni Sándort. A rágalmak ellen kell összefognunk, hogy aki józan, becsületes ember csak él és mozog, tanúsítsa, kicsoda Hadnagy Sándor, milyen ember, hogy gondolkodik, mit képvisel, hogyan érez. És mi az, ami őróla elképzelhetetlen. Ezért kezdtük azokat a nyilatkozatokat aláíratni minél szélesebb körben, mert én megsejtettem, hogy akit kipécéztek és a bíróság elé idéztek, annak gátlástalanul a nyakába akarnak majd varrni minden aljasságot.

De azt azért nem hittem volna, hogy még fölbiztató, uszító vezérszerepet is koholnak neki, minden alap nélkül. Rájöttem, be kell tudnunk ezért bizonyítani, hogy mindez aljas rágalom. De nem mindegy, hogy ki az az illető tanú. Most már olyan valaki kell hogy Sándor védelmében kiálljon és őmellette tanúskodjon, aki eddig a vádlója volt. Például Hámos Ferenc. Ez világosodott meg előttem futás közben, ezért kanyarodtam rögtön az ő utcájuk felé. Aztán mégis megkerültem a házukat, és a hátsó épület felőli drótkerítés kiskapujánál álltam meg lihegve.

Hámos felesége, Gellért Irén alattam járt a polgáriban, de nem együtt nőttünk föl, mert ők később költöztek csak ide, és mivel Irén zárkózott lány volt, nem barátkoztunk össze. A szülei szabók voltak, közösen dolgoztak, de az apja – akiről azt rebesgették, hogy „illegális” (nem is igen értettük, ez mit jelent), s akit én jóformán nem is láttam, mert gyakran volt távol, később viszont otthonülő, betegeskedő ember lett – a háború elején meghalt. A nehéz helyzetbe került anyától akkor a lányáról való gondoskodást, úgy mondták, valami rokonuk vállalta át – egy időben Karcagon is lakott. De volt, aki azt mesélte, Irén férjhez ment, azért tűnt el otthonról, mindenesetre csak a front után került haza egy karonülő gyerekkel. Pár hónap múlva pedig megjött a férje, ezért külön költöztek a mamától, és ezt a megürült kis parasztházat bérelték ki.

Závada

A férje, Hámos Ferenc talán mezőtúri vagy békési, már nem is tudom, de nem helybéli, Sándorom viszont ismerte, és mesélt is róla. Például hogy szintén tanítónak készült, de nem sikerült neki. Néhány hónapig együtt katonáskodtak ugyanis Erdély ’940-es visszacsatolásakor, és először átéltek egy sor diadalmas bevonulást, aztán meg egy eléggé emberpróbáló vasúti építkezést. És valamin már akkor összekülönböztek, de később is, mert Hámost aztán megint bevonultatták, épp amikor Sándort viszont nem. Később azt is pusmogták, hogy Irén az apja titkosan politizáló köreinek köszönheti a férjét, hogy annak a családja fogadta be a lányt, de az is lehet, hogy mindkettejüknek bujkálniuk kellett, vagy tán mint illegális kommunisták melegedtek össze.

Zörgetni kezdtem Hámosék hátsó utcai kiskapuját, és a feleséget akartam kihívni, vele szerettem volna beszélni. Az asszonyt szólongattam, s amikor megpillantottam az udvaron, integettem is neki.

Hámosné! Hallja, Hámosné? Egy percre kijönne?

Ki zörget?

Hadnagyné vagyok, a tanár felesége. Ha szabad egy-két szóra…!

Ne az utcán!, lépett közelebb ez a magas, Karády-frizurás fiatalasszony, aki most is a gesztenyebarna szoknyáját viselte, de még zakó nélkül, és akkor ráismertem, tényleg ő az.

Irén, te vagy az? Emlékszel még rám?

Csóka Máriára ki ne emlékezne?

Igen! Szóval ismerjük egymást!

Látásból. Mert szerintem soha nem beszéltünk egymással.

Lehet. Bocsánat a tegeződésért, csak úgy meglepődtem…

A párttitkár felesége most elrántotta a riglit. Lépjen ide beljebb!, mondta, és behúzott a tyúkól mögé. Na, mondom, ez nem akar engem tegezni. De az tényleg jobb, ha ezekben a fölzaklatott órákban nem lát bennünket senki, ebben rögtön egyet is értettünk, habár nekem fogalmam sem volt, mit tud egyáltalán Hámosné az odakinti helyzetről. De rögtön megkérdezte: És mi szél hozta mifelénk, Hadnagyné?

Szólítson inkább Máriának!, jó? Tényleg nem akarom föltartani…

Értem. Jó, hát akkor…

Nézze, Irén, mi nem egyformán gondolkodunk. Maguk kommunisták, mi reformátusok vagyunk.

Hát elég messziről kezdi, ami azt illeti.

De nem ezt akarom megbeszélni. Hanem hogy mind a ketten feleségek vagyunk. Akik megteszünk mindent a férjünkért…

Igen, a családunkért, mondta. Eszembe jutott, hogy hiszen neki gyereke is van, zavaromban a neméről és a koráról kezdtem érdeklődni – megtudtam, hogy hároméves kisfiú –, erre ő is kötelezve érezte magát persze a viszontérdeklődésre. Ez nekem csöppet sem hiányzott, és tagadó válaszomból Hámosné meg is sejtette, hogy mennyire fölzaklatott ennek már a gondolata is. De mintha mégsem tapintatból hagyta volna abba a kérdezősködést, hanem mint aki eleve többet tud rólam, mint én őróla.

Akkor nekifogtam annak, hogy mit szeretnék elérni a férjem érdekében, mire ő fejcsóválva próbált félbeszakítani, de láttam, félreért, úgyhogy nem hagytam: Ne féljen, nem azt akarom kérdezni, hogy miért nem vonják vissza a férjem elleni tanúvallomásukat.

Pedig erre könnyen tudok válaszolni, Mária. Csak azért, mert amit vallottunk, az színigaz.

Ez a váratlanul hetyke szembeszegülés engem is fölpaprikázott, ezért sajnos rögtön a közepébe vágtam: És az is színigaz, amit a maguk elvtársai a piacon ezekben a percekben is híresztelnek?

Azt válaszolta erre, hogy sem azt nem tudja, kinek az elvtársai vannak éppen a piacon, sem pedig azt, hogy azok mit híresztelnek.

Hát azt, hogy a férjem a fölbujtója a rendbontásoknak, mondom. Hogy Hadnagy Sándor meg a barátai tüzelik föl a zsidók ellen a csőcseléket.

Na és én honnan tudjam, hogy ez igaz-e vagy sem?, vonta meg Hámosné a vállát.

De hiszen mondom, hogy nem igaz!

És nincsenek is ott a piacon?, csodálkozott el erre.

Ide hallgasson, Irén!, fogtam meg a karját. Mint asszony az asszonytól kérem magától. Az én helyemben maga is meg akarná óvni a férjét. Kérem, tegyék jóvá azt, amivel eddig ártottak neki!

Senki nem akart neki személy szerint ártani, mi mindig csak az igazat…

Szépen kérem magát, szóljanak érte pár szót! Ennyit igazán megtehetnek.

Mire gondol, Mária?

Jöjjenek el hozzánk, Irén, és győződjenek meg mindketten a saját szemükkel, hogy Hadnagy Sándor ki sem teszi a lábát otthonról! Sőt, már tegnap este se ment el az Ipartestületbe, pedig ott az ő sorsáról volt szó. Amióta hazajöttünk az elhalasztott tárgyalásról, ki se léptünk a házból.

Milyen szerencsések!, mondta erre Hámosné. Mi meg ellenkezőleg! Nem jöhettünk haza! Már útközben is ránk támadtak a maguk hívei, aztán magukkal rángattak, megaláztak, leköptek és megfenyegettek! Ki akarták erőszakolni, hogy vonjuk vissza a vallomásunkat. Tud maga erről, Mária?, szegezte nekem a kérdést. És nem akar ezért elnézést kérni, ha már idejött? Meg az egész éjszakánkért, amit a rendőrségen kellett töltenünk – úgymond a saját biztonságunk érdekében?

Csak néztem, és azt ismételgettem, sajnálom. Hogy erről nem is tudtunk. A férjemnek nem is árultam el, hogy ide jövök, de ha tudná, ő is elítélné ezt a bánásmódot, bizonygattam. Irén! Nagyon kérem, beszélje rá a férjét, győződjön meg róla, és tanúsítsa majd, hogy Hadnagy Sándor se nem rendbontó, se nem fölbujtó.

Én elhiszem, Mária, bólogatott Hámosné, és megmondom Ferinek. Habár nem hiszem, hogy kimenne ma az utcára, húzta el a száját.

Most elnémult, emlékeibe mélyedt, mire nekem az jutott eszembe, hogy megkérdezzem tőle, nekik ugyanúgy kell-e tartaniuk ezektől a népindulatoktól, mint a Würczeléknek.

Hogy érti?, nézett erre a szemembe.

Hát hogy maguk ugyanúgy…?

Hogy ugyanúgy zsidók vagyunk-e?, mosolyodott el. Nem egészen ugyanúgy.

Aha…

De miért, történt valami Würczelékkel?, kérdezte.

Nem, nem azért, kezdtem dadogni, mert nem is tudom, ne haragudjon, és éreztem, ahogy elvörösödöm. Inkább arról jutott eszembe, mondtam, mert hát főleg nekünk, nőknek, ilyenkor ugye, még veszélyesebb…

Jaj, hát ő nagyon reméli, hogy ez most nem az az eset. Hogy még attól is félni kelljen…!

Rám nézett, és nekem az volt az érzésem, tud rólam mindent. Zavartan hebegtem valamit, mire még ő próbált nyugtatni, hogy én se izgassam föl magam. Mintha ott feküdtem volna előtte kiterítve, teljes előéletemmel, összes élményemmel, érzésemmel egyetemben.

De hogy voltaképpen mi történik most a piacon, ezt kezdte aztán firtatni, és én azt feleltem, hogy a helyzet borzasztó, és nem csak a piacon. S nekiálltam, hogy elmeséljem, milyen jeleneteknek voltam a tanúja egészen addig, hogy a tömeg ordítozva kezdte kergetni azt a környékbeli kopasz kereskedőt, majd az az Etel nevű rikácsoló nő rátámadt a papucsával a tojásos Grósznéra.

Akkor mondjam el azt is, hogy Würczeléket bántották-e.

Erről ugyan akkor még keveset tudtam, de most már nem tehettem meg, hogy ne meséljem el, amit magam is csak hallottam fél órával azelőtt. Hogy ki akarták-e rabolni, vagy valami rejtőzködőt kereshettek nála, ki tudja, én arra tudok csak hagyatkozni, mondtam, amit a piacon beszélnek. Hogy tegnap, már sötétedés után betört a Würczel házába egy csapat hőbörgő, akiket ő persze nem akart beengedni, de aztán fenyegetően előcsalták, és mégis benyomultak. Majd magukkal hívták vagy vitték az Ipartestület elé, ahol bizony valami tettlegességre is sor került, a piaci szatócsasszonyok legalábbis úgy mondták, hogy meg is lett sajnos lincselve, és kiverték a fogait. Ennyit tudok, mondtam, de állítólag már otthon van, és ápolják.

Ahogy erre Irén ijedten suttogott maga elé, hirtelen eszembe jutott megint a gyerekük, és rögtön meg is kérdeztem, hogy itthon van-e a kisfiú.

Nincs, de miért kérdi?, rebbent föl, és rám nézett. Hogy már két napja átvitte a gyereket a nagyanyjához, amikor a tárgyalásra kellett indulniuk. És megismételte, miért kérdezem.

Akkor jó, hebegtem, és nem is azért hoztam szóba, csak én önkéntelenül mindig arra gondolok először, hogy a gyerekek biztonságban legyenek. És ehhez ugyan semmi köze, mondtam – és esküszöm, nem értem, miért kellett nekem ilyeneket beszélnem –, de a piacon egyébként az a hír is elterjedt, hogy eltűnt a faluból két gyerek.

Miféle gyerek…?

Kettő. De nem tudni, kik, csak hogy állítólag senki se tudja, hol vannak.

Hámosné erre úgy megrémült, hogy egészen belegörnyedt. A gyomrára szorította a tenyerét, akkor ne haragudjak, neki mennie kell, hadarta, de azért faggatni kezdett, hogy mit tudok mégis ezekről a gyerekekről. Két kisfiúról van szó?, kérdezte elszorult torokkal és valami megszállottsággal a szemében, s hogy legalább azt áruljam el, mekkorák. Hiába mondtam, hogy nem tudom, és lehet, hogy az egész csak vaklárma, nem nyugodott, hanem azt akarta kiszedni belőlem, hogy az egyik gyereket nem az a csőcselék hurcolta-e magával, amelyik az éjjel Würczel házánál járt. Mondjam meg, hogy a Würczelék utcájában történt-e az eset, vagy sem, mert azoknak is van egy öt-hat éves kisfiuk, aki a vészkorszakban el volt bújtatva, és akit ugyanolyan viszontagságos módon sikerült csak megmenteni, mint Lacikát.

Nem tudom, Irén, de ne izgassa föl magát, hajtogattam, ám ez csak olaj volt a tűzre. Hámosné már hátrált, hogy indulnia kell, csak még beszól a férjének, én pedig még egyszer utánakiabáltam, hogy akkor végül is elhiszik és tanúsítják-e, hogy a férjem…

De Irén ingatta csak a fejét, hogy elnézést kér, de most nem ér rá, és futásnak eredt a ház felé.

Én pedig egyedül engedtem ki magam hátul, a csirkeólnál a kiskapun, és önkéntelenül is visszaindultam a piactér felé megint.

 

támogatás