Maxim Biller: Bruno Schulz fejében

Az 1960-ban Prágában született, de 1970 óta Németországban élő Maxim Biller novellájában visszarepül a múltba, a korábban az Osztrák–Magyar Monarchiához, 1938-ban, történetünk idején azonban már Lengyelországhoz tartozó Drohobicsba, hogy belebújjon az ott élő Bruno Schulz fejébe, s megismertesse az olvasóval az író világát.

Bruno Schulz galíciai lengyel zsidó író és grafikus. Építészetet tanult, majd szülővárosának gimnáziumában rajzot tanított. A lengyel próza abszurd áramának – Witold Gombrowicz mellett – a legkiemelkedőbb képviselője. Sokan Franz Kafkához hasonlítják. (A pert ő fordította le lengyelre, s utószót is írt hozzá.)

Schulz rajztanárként keresi kenyerét, anyját, nővérét és annak gyermekeit is eltartja, de a kelet-európai zsidóság világát szürreális képekben leíró, Fahajas boltok című elbeszélés-gyűjteménye ekkor már ismertté tette hazájában. Tudjuk, hogy levelet írt a zürichi emigrációban élő Thomas Mann-nak, és mellékelt hozzá egy németül írt elbeszélést is. Abban reménykedett ugyanis, hogy a nagy német író pártfogásával sikerülhet kiadót találnia külföldön, s ez erőt adhat neki ahhoz, hogy végleg elhagyja hazáját és elmeneküljön a fenyegető veszély elől.

Ennek a valójában elveszett levélnek a megszületését írja le novellájában Maxim Biller.

A kötetet Bruno Schulz rajzai illusztrálják.

Részlet a könyvből

„Igen tisztelt, nagyra becsült, kedves Thomas Mann úr” – írta 1938 novemberének egyik meglepően meleg őszi napján egy apró, vézna, komoly emberke lassan és megfontoltan a jegyzetfüzetébe, és mindjárt át is húzta a mondatot. Felállt túl alacsony, halkan nyikorgó forgószékéről, amelyen kora délután óta az apja régi irodájából való, ugyancsak túl alacsony íróasztal mellett ült, és karját, mint a reggeli tornánál, felfelé meg oldalra nyújtogatta, és két-három percig felbámult a keskeny, bekoszolódott, felső ablakra, amely előtt fel-feltünedezett a Floriańska utca járókelőinek lábaszára és cipője, esernyőhegye és szoknyá- ja széle. Utána visszaült és újból nekifogott a le- vélnek.

„Igen tisztelt uram! – írta. – Jól tudom, hogy számtalan levelet kap nap mint nap, és alighanem több időt tölt a megválaszolásukkal, mint világ- hírű, csodás regényeinek megírásával. El tudom képzelni, mit jelenthet ez! Jómagam heti harminchat órában vagyok kénytelen kedves, ámde abszolút tehetségtelen diákjaimat rajzra tanítani, és amikor a nap végén fáradtan kijövök a Jagiełło Gimnáziumból, ahol tanítok…” – Félbeszakította az írást, újra felállt, közben a bal térdét beverte az asztalba. Ám ahelyett, hogy beütött térdét el- kezdte volna masszírozni, vagy a pincehelyiségben halkan szitkozódva ugrándozni kezdett volna, mint az ő helyében bárki más, két kézzel megmarkolta önnön fejét – nagyon nagy, majdhogynem háromszögletű, csinos feje volt, messziről nézve azokra a papírsárkányokra emlékeztetett, amelyeket diákjai az első szeles szeptemberi napoktól fogva a koszmarskói kőfejtőben eregettek fel az égre –, majd néhány pillanattal később egyetlen erőteljes mozdulattal elengedte, mintha így akarná napvilágra segíteni a gondolatát. Működött a dolog, ahogy csaknem mindig, és már vissza is telepedett az asztalhoz, hogy egy új, üres oldalra gyorsan és minden gondolkodás nélkül ezt írja: „Kedves dr. Thomas Mann! Jóllehet személyesen nem ismerjük egymást, tudomására kell hoznom, hogy három héttel ezelőtt egy német illető érkezett városunkba, aki azt állítja, hogy nem más, mint Ön. Mivel én Önt, mint mi mind- annyian Drohobicsban, csak újságbeli fotográfiákról ismerem, nem állíthatom teljes bizonyossággal, hogy nem Ön az, mindazonáltal már a történetek is, amelyeket az illető mesél – viseltes ruházatáról és az alakját körüllengő erős testszagról nem beszélve –, gyanússá teszik az idegent.”

Így ni, kezdetnek ennyi elég is lesz, gondolta az apró, komoly emberke a Floriańska utcai pincében, és elégedetten dugta be ceruzáját – hB-s Koh-i-Noor volt, szükség esetén rajzolásra is alkalmas – egész évben viselt, vastag, belga zakója belső zsebébe. Azután becsukta fekete jegyzetfüzetét, amelynek fedelén üres címke díszelgett, s mintha nem is ő maga volna, megsimogatta tulajdon arcát. Aznap először, nem is aznap, hónapok, talán évek óta először nem volt olyan érzése, hogy nyomban nagy, fekete gyíkok és gonoszul vigyorgó, kancsal, petróleumzöld kígyók másznak elő az őt körülvevő falakból, először nem hallotta, mint egyébként szokta, pár percenként a háta mögött az óriási archeopteryx-szárnyak csapkodását és suhogását, először nem félt, hogy hamarosan, nagyon hamar valami elképzelhetetlen szörnyűség fog bekövetkezni. Amikor ráébredt erre, ismét pánikba esett, hogy ez csakis a végzet csapdája lehet.

Amióta az eszét tudta Bruno – mert így hívták a papírsárkány arcú emberkét –, minden reggel félelemmel ébredt. Félelme vele ment reggelizni Litowski teázójába, félelme elkísérte a gimnáziumba és figyelte, miközben a fiúk csüggedten megmutatták nem túl fényesen sikerült állatrajzaikat és kedves kis buksijuk fekete ujjlenyomatokkal borított gipszmodelljét. Félelme ott volt, amikor a szünetben más tanárokkal beszélgetett – többnyire a fiúk jelentéktelen dicsekvéseiről és vétségeiről vagy a varsói Kamiński Színház valamely új előadásáról, és sohasem arról a ribillióról, amit a németek újabban csaptak –, és akkor sem tágított mellőle, amikor az ifjú testnevelés és filozófia tanárnő, Helena Jakubowicz afelől tudakozódott, hogyan áll az új regénye, amelyet, mint mondta, mindenki, aki Lengyelországban valamit is konyít az irodalomhoz, immáron egyre türelmetlenebbül és izgatottabban vár. Csak akkor szűnt meg a félelme, amikor – a kicsiny termetű, atlétikus és egy okos bonobó hölgyre emlékeztetően szőrös arcú – Helena Jakubowicz a karjára tette kezét és megszorította. Ám alighogy Helena elengedte, újra megjelent a félelem, úgyhogy magával kellett vinnie később a Stryjska utcai nagy, lesötétített lakásba, ahol szerencsére azért akkor már nem követte, amikor bement a lányok egyik szobájába. De alighogy kijött onnét, újra befészkelte magát a gyomrába – igen, ott fészkelt a legszívesebben, nagy, meleg, szürke csomó gyanánt, és szüntelenül nyugtalanul forgolódva –, ő meg visszavitte, haza. és amikor bekapott vacsorája és a Tygodnik Ilustrowany meg a Neue Freie Presse átlapozása után végre odaült apja régi íróasztalához a pincében, akkor is ott volt. Ott volt, mialatt Bruno írt, mialatt rajzolt, mialatt – mint munka közben mindig – a papa összetöpörödött, halódó testére gondolt, vagy az orosz katonák tanácstalan fejcsóválására, akik a háború második évében véletlenségből felgyújtották a piactéren álló házukat, és ha a félelem elfáradt, és el akart volna osonni, gyorsan azt képzelte, hogy egy hűvös nyári reggelen halálosan beteg sógora, Jankel helyett neki kell átvágnia saját gigáját borotvapengével – s a szürke csomó máris még mélyebb gödröt ásott a gyomrába. csak alvás közben volt Bruno valóban egyedül, csak akkor hagyta el a félelme. Olyankor Zürichről, Párizsról és New Yorkról álmodott, ahol több száz, több ezer olyan romlott, érzékeny férfi és nő élt, mint ő, akik kávéházakban, parkokban és könyvtárakban mosolyogtak egymásra, intettek egymásnak és néma kis bólintással bátorították egymást.

– Schulz professzor úr – ütötte meg Bruno fülét egyszer csak kintről egy mély, ám még bizonytalan, reszelős fiúhang. – nem jött be ma az iskolába! Megrovást fog kapni! – A fiú felnevetett, és néhány másik is csatlakozott hozzá. Utána megkopogtatta az ablakot, bot vagy inkább madárcsőr lehetett, s a kezdetben halk, kaparászó kocogtatás hamarosan felerősödött. Bruno lecsúszott a székéről a földre, az íróasztal mögé, behajlított, hátrafeszített könyökkel, és mint már az előbb is, megmarkolta önnön fejét, kis kezét pedig nagy fülére tapasztotta, s amikor az asztallap fölött odasandított a felső ablakra, azt látta, hogy kis csőröcskék kaparásszák és vagdossák a piszkos üveget. Azonnal lecsúszott megint, még erősebben szorította a fülét, és beleveszett a váltakozva erősödő és halkuló tengerzúgásba, ami a feje közepéből terjedt szét az egész világra.

Voltaképpen Bruno abban reménykedett, hogy a hiányzása senkinek sem fog feltűnni az iskolában, főleg a csinos Helenának nem, akinek sűrű, szőke, sokszor hevenyészve megfésült haja sajnos szúrós vizeletszagot és egy állatketrec kifeküdt szalmájának dohosságát árasztotta. Helena tegnap majdnem egy egész tanórára bezárta a tornaterem melletti, ócska sporteszközökkel telepakolt kamrába. Hogy miért, azt nem tudta, talán azért, mert a legutóbbi szünetben folytatott beszélgetésükkor még a megszokottnál is jobban remegett, és Helena rövid, de éles és ráspolyozatlan körmeinek nyomásától sem volt képes megnyugodni. Na és akkor? Nem kellett volna azt kérnie, hogy mutasson meg legalább néhány oldalt a regényéből, azonkívül fázott is, a november közepi, nyárias ajándéknapok és vastag zakója ellenére is. Amikor Helena végre kieresztette, sokkal jobban lett, legalábbis ezt mondta neki, nehogy még jobban magára haragítsa, a tornatanárnő pedig megígérte, hogy nemsokára újra be fogja zárni. talán, tette hozzá, ő maga is bejön majd kicsit a kamrába, vagy ha Bruno akarja, el is mehet vele a piactér mögé az egyik kaotikus boltba, amely késő este nyit ki pár órára vagy néha akkor sem, hogy vegyenek egy-két dolgot, amit már oly régóta ki szeretne próbálni vele. Bruno el tudta képzelni, mire gondolhat! Nem, felelte, inkább nem, pedig ha felötlöttek benne ezek a dolgok – fekete bőrből készült velencei Colombina-maszkok, fűrészporral kitömött, pénisz nagyságú Pierrot-k, fűzfavesszőből font, vékony acéllánccal átszőtt, húsvéti ostorok, ezüst bimbócsipeszek és japán shun- ga-mécsek, amelyeknek lecsöppenő viasza nem égeti a bőrt –, mindjárt teljes biztonságban jól érezte magát, s azon gondolkodott, miközben ordítozó diákjaihoz rohant a második emeleti rajzterembe, hogy ne jelentsen-e beteget inkább másnapra. Azután, ez már hazafelé menet történt, eszébe jutott, milyen rég elhatározta, hogy levelet ír Zürichbe, és ezzel eldőlt a kérdés: mulasztani fog!

„Az is gyanúra ad okot, ahogy az állítólagos Thomas Mann étkezik és beszél – írta Bruno most, ismét a földön ülve, a jegyzetfüzetébe, miközben elhalkult az ablakkocogtatás. – Oly unottan vágja szét a húst és a burgonyát a tányérján, mint egy sebész betege testének szövetét, előtte pedig még annál is nagyobb odafigyeléssel teregeti szét ölében a szalvétát, mint ahogyan régen a szigorú Adela rakosgatta reggelente a frissen felrázott paplanokat és párnákat az ágyunkra. Ám azután váratlanul szanaszét hajítja az idegen a kést meg a villát az étteremben, a »Billegő piramis« Szállóban, ahol hetek óta az igazgató fürdőszobáját lakja, kézzel nyúl a tányérjába, a szájába tömi az ételt, és a vér csak úgy spriccel az ingére meg a szemébe. Szerencsére még sosem talált el senkit a repülő evőeszközökkel! Városunk sok fontos polgára, akik megérkezése óta körbedongják, mint méhcsalád a királynőt, visszavonulnak egy kicsit, utána pedig – szájuk sarka alázatos mosolyra húzódik, szemük a félelemtől piros és üveges – ismét feltűnnek és kérlelik, mondana el még egyet érdekfeszítő történetei közül.”

Bruno szünetet tartott. A madárcsőrök alattomos kopogása és kaparászása abbamaradt, viszont este lett odakint, már-már éjszaka, oly hirtelen és fenyegetően, mint élete összes többi napján.

Maxim Biller: Bruno Schulz fejében, fordította Blaschtik Éva, Kossuth Kiadó, 2015. 80 oldal, 1990 forint