Mauthausen – Posztmodern verziók

Szász Anna Lujza – Vajda Júlia: Mindig van éhség. Pillanatképek Mauthausen felszabadulásáról. ELTE Eötvös kiadó. Budapest, 2012. 87 oldal.

„Csak s zerencsén múlott* és a – sok ezer- sok – és géniuszok* Pollatschek* egy gége professzor* hírneves – gé-gége professzor* úgy halt meg éhen — a Goldberger Leó, pedig az egy gyártulajdonos, az pedig=a=felszabadulás napján halt meg—„

A fenti szövegrész nem egy gépelési hibáktól hemzsegő szerkesztetlen csonk – épp ellenkezőleg. A szokatlan írásjelek és kiemelések az elbeszélés írásban másképp meg nem jeleníthető kísérőjelenségeit mutatják: szünet hiánya vagy éppen hosszú szünet, felkiáltás, elharapott szavak, stb. Itt minden eldadogott vagy elharapott szónak, szóismétlésnek és hallgatásnak jelentése van.

Pontosan az ellenkezője történik annak, amit a hagyományos szerkesztői munka megkövetelne: ahelyett, hogy a gördülékeny szöveg útjában álló akadályokat eltávolítanák, kiemelik azokat, és mögöttes jelentésüket keresik. Minden elharapott szó, felkiáltás, dadogás jelent valamit: ezt kell megfejteni, a szerzők koncepciója szerint.

A szerzők egy archívumból* kiválasztanak négy interjút (két férfiét, két nőét), ezekből is Mauthausen felszabadulásának pillanatait. Ennél katartikusabb eseményt nehéz találni a 20. századi történelemben. Kiegészítik ezt a megelőző és a rákövetkező napok történetével: így megismerjük a fojtogató éhség, majd a szabadulást követő „nagy zabálás” pillanatait, mikor a végsőkig legyengült foglyok rávetik magukat az immár bőségesen rendelkezésre álló élelemre, ami sokuk végzete lesz.

Ám aki Mauthausen fölszabadulásának hagyományos elbeszélését akarja megismerni, ne kezdje olvasni ezt a könyvet. Ez csak rövid időre bukkan föl. A szerzők világképében ez a katartikus pillanat a kiindulópont, hogy az elbeszélők életének univerzumába belépjenek, és ott szemlélődjenek. A negyven-ötven évvel az események után felvett elbeszélésekben melyik mozzanat hogyan és miért épült be az elbeszélő világképébe? Mit üzen a kimondott szó, mit üzen az a tény, hogy csak dadogva, többszöri próbálkozásra képes kimondani vagy éppen a hallgató arcába kiáltja?

A Holokauszt kultúrájában újabb dimenziók nyílnak meg előttünk. A túlélők történetei immár tízezrével hozzáférhetők a különböző archívumokban, méghozzá nem csupán írott formában, hanem hang- és videó-felvételként is. Ebben a műfajban már nehéz újat mondani. Ám a dekonstrukció újabb dimenziót nyit meg: immáron tudjuk, hogy az elbeszélő nem magát a valóságot tárja föl előttünk, hanem egy felvételt mutat: azt, amit ő negyven-ötven évvel később, az azóta begyűjtött tapasztalatok birtokában maga előtt lát. Hogy Pollatschek híres gégészprofesszor volt, Goldberger Leó pedig textilgyáros, hogy ők már a felszabadulás (szintén későbbi fogalom) után haltak meg a mértéktelen evéstől – mindez csak a később megszerzett tudás birtokában válik jelentőssé.

A szerzők nem akarják az elbeszélő univerzumát összerakni. Nem történészek, akik minden apró tényt föltárnak egy ember életében. Csak kérdeznek. Vajon akkor is tudta az elbeszélő, hogy kicsoda Goldberger Leó? Vajon miért csak többszöri nekirugaszkodásra tudja kimondani egy kápó nevét? Vajon az elbeszélést mennyiben határozza meg az elbeszélő későbbi élete?

Akik a dekonstrukció műfajában nem egészen kezdők, azoknak ajánlható ez a könyv.

Gadó János