Rejtő Jenő elveszett naplója

Lehetett volna bokszbajnok, színész, filozófus, mintagazda, tengerész, kereskedő, egyetemi tanár, fakír, testőr, csillagász, borszakértő, legionárius, csempész, missziós pap, futballtréner és még sok minden. 

„Művelt és éles eszű, nagy testű, mozgékony és lomha, betört orrú, csúnya és vonzó, dacosan kemény és gyermetegen lágyszívű, hisztériásan törni-zúzni és könnyekig meghatódni képes, sok mindent tudó és sok mindenhez értő fickó volt. Lehetett volna bokszbajnok, színész, filozófus, mintagazda, tengerész, kereskedő, egyetemi tanár, fakír, testőr, csillagász, borszakértő, legionárius, csempész, missziós pap, futballtréner és még sok minden. Így aztán az lett, aki. Talán több mint ami szeretett volna lenni…” – írja Rejtő Jenőről barátja, Boross Elemér, a Velük voltam című könyvben.

Matuscsák Tamás Rejtőnek ezt a „péhovárdi” sokszínűségét, megfoghatatlanságát mutatja meg fiktív napló formájában, egyes szám első személyben örökítve meg e rejtélyes élet legfontosabb pillanatait.

Könyvbemutató 2016. május 31-én, kedden 17.30-kor az Örkény István Könyvesboltban  (1137 Budapest, Szent István krt. 26.). A szerzővel Kőrössi P. József, a Noran Libro Kiadó igazgatója beszélget.

 

Matuscsák Tamás

Rejtő Jenő elveszett naplója. Életregény

(részlet)

Jevdakovo, 1942. december 9., szerda

Ébresztő reggel ötkor, utána csákányokat, ásókat és lapátokat osztanak ki, amivel a vállunkon irány az útépítés – még teljes sötétben. Kijelölik a pontos helyet, és megmondják, milyen mélyre kell ásni, amit aztán egy szakember időnként le is ellenőriz. Néha akkora kődarabokat kell elhordanunk, amelyeknek eddig még a létezésében sem hittem. Szerencsére nagyjából óránként jön egy-egy hadoszlop, amelyet félreállva átengedünk, így olyankor pár percre megpihenhetünk. Nem is tudom, hogy miként vagyunk képesek még dolgozni, mert néhány nap alatt már annyira legyengültünk, hogy még önmagunkat is teher cipelni, nemhogy a szerszámokat. Nem is beszélve a sziklákról. A horzsolásaink véreznek, egyesek sírva fakadnak elkeseredésükben. De hiába. Vér és verejték: kiapadhatatlanul sok van belőlük itt a földön…

A legcsekélyebb szórakozottság, hiba vagy vétség esetén csattog a bikacsök, és a vétkes fogdába kerül. Gyengélkedőre csak töréssel vagy vérhassal lehet jutni. A beteg, akinek mondjuk influenzája vagy gyomorproblémája van, itt semmi kíméletben nem részesül. Ezen a helyen nem fontos, hogy az emberek egészségesek legyenek, nem fontos, hogy élve maradjanak, itt semmi sem fontos, csak az elrettentő szigor, amitől irtózni kell. Eszembe jut Apám, aki az állomáson búcsúzkodva azt mondta, hogy ne aggódjak, majd biztosan mindenki a saját szakmájában dolgozhat idekint. Én az őrmesterünkből nem nézem ki, hogy egy kisregényt akarna velem íratni, de talán még egy blődlit sem…

Úgy próbálok segíteni magamon, hogy régi emlékekbe révedek, bár ezek csak még jobban felkavarnak: a Piazza Barberinin egy gombán ott térdel az a szobor, és mellén, ahogy iszik a magasra emelt tülökből, ragyogva patakzik a víz, most is, miközben én itt gebedek! És ez egészen furcsa. Félelmetes. Mert bizonyos, hogy így van! Most! E percben is! És a Scala di Spagna toronyiránt vonuló fokain gyermekek és asszonyok közlekednek, tarka virágokkal telt kosarat hordanak a fejük tetején, mert a Scala di Spagna csupa virág… Én Istenem! Mennyi virág!… És talán harangoznak is. Éppen most! Ebben a pillanatban! Róma és Nápoly között pedig most narancsok között dalolja együtemű melódiáját a gyorsvonat… Jobb nem gondolni ilyesmire, mert csak beleőrülök!

Az éhségtől is szenvedek. Az élelmezés állati. Reggel feketekávé, valami sötétbarna lötty, amit ráadásul sokszor későn hoznak, és így már nincs időnk meginni. Valahogy sehogy sem törődnek azzal, hogy jó legyen a kiszolgálás. Ebédidő nincs, ami nem is baj, mert ebédünk sincs. Vacsorára leves, egy kevés főzelékkel. A napi kenyéradag talán ha húsz deka lehet. Ezzel szemben a munka emberfeletti. Nehéz, sőt gyakran életveszélyes is. Kőtörés, útépítés, sziklakoloncok szállítása, és ha ezzel kész a század, akkor következik az elvégzett munka adminisztrálása, a másnapi feladatok kitűzése, majd a tábor kitakarítása, mosása, javítása, így aztán este kilenckor jól jön a takarodó.

Ilyenkor a pokrócok alatt még összebújva beszélgetünk egy kicsit. Csak a cigaretták világítanak a sötétben, mint megannyi piros szentjánosbogár. A többiek általában gyorsan elalszanak, én pedig egyedül hallgatom a hómező sejtelmes hangjait. Süvít a szél, serceg a hó. A szélzúgással versenyt üvölt valahol egy kétségbeesett szürkefarkas:

– Hiiiihúúú…– kapja fel a szél és a visszhang.

– Hühüüüüi… – üvöli túl egy másik toportyánféreg.

És én is legszívesebben ordítanék – ha volna kinek. Aztán elülnek a kinti zajok, már-már én is elszenderedem, amikor az egyik barom hirtelen felül, és elkezd torka szakadtából énekelni:

– Rövid bakakardom, a markomban tartom…

Ekkor kezdetét veszi a létező legjobb szórakozás, ami hasonló körülmények között egyáltalán elképzelhető: a pokrócozás. Ez azt jelenti, hogy az engedetlen társat pokróccal letakarjuk, aztán addig verjük, amíg alaposan el nem fáradunk. Ez remek testmozgás, utána mindenki nagyon nyugodtan alszik. Talán csak a rendszabályozás elszenvedője nem annyira, de ő pont le van érdekelve…

1942. december 10., csütörtök

Az induláskor vadonatúj bakancsok – talán nem a legjobbak, amivel valaha hadsereget felszereltek – mostanra teljesen rongyos állapotba kerültek. Felötlik bennem, amit Salamon Béla mesélt első világháborús élményeiről, amikor az újpesti Wolfner-féle bőrgyárban egész nap nehéz bakancstalpakat kellett egymásra pakolnia. Mit nem adnék egy pár olyan „békebeli”, vastagbőr bakancstalpért!

Itt a korábban kötött barátságok felbomlanak és újraalakulnak, főleg az úri klikkeké. Az úgynevezett „jobb emberek” kezdik egymás ellen az intrikát, védelmezik késhegyig borotvaszappanuk vagy teaadagjuk szent magántulajdonát. Mert ha az embernek nincs valamije – hát ellátja magát vele. Mondjuk, a szomszéd ágyon alszik valaki, és kint fekszik mellette a szappana. Erre ellopom, és ha nekem történetesen a kapcám hiányzik, akkor a szappant olyan emberrel cserélem ki, akinek van egy felesleges kapcája. (Lehet, hogy éppen az enyém.) A néhai szappan tulajdonosa erre szintén ellátja magát.

Sok így a vita, a veszekedés, sőt a verekedés is, de legalább esténként próbálunk jól kijönni egymással, kikapcsolódni egy kicsit. Gurul a kocka, csörög a pénz, mert hát „nincsen üzlet kockázás nélkül”, ahogy Sulteisz bácsi nagyon lényegre törően megállapította. Nekem azonban a kockázás nem elég úri szórakozás. Ahhoz kártya szükségeltetne.

– Emberek, nekem kellene egy pakli francia kártya. Nem sajnálnék érte tíz rubelt – adom közre a felhívást.

– Húszért megszerzem – mondja Sulteisz bácsi, aki ha megkérik, becsempész ide akár egy púpos tevét is.

– Kaszinókártya kellene.

– Nehéz ügy. Tessék elképzelni, mikor jár erre legközelebb egy Piatnik-ügynök.

– Jól van, hát megadom érte a húsz rubelt.

– Akkor megszerzem.

– És mikor lesz meg? – kérdezem reménykedve.

– Tessék. Véletlenül van nálam egy csomag – mondja, és kivesz egy paklit a zubbonyzsebéből.

Máris osztunk, és verjük a blattot, mint az őrültek. Játszunk, hogy ne kelljen másra gondolni. Az arcunkon egészségtelen, nyirkos fényfoltok ülnek, az egész napi fagyoskodástól rekedten ordítozunk; töltjük az időt, mint száraz, apróra őrölt húst egy láthatatlan hurkabélbe…

– Mi ez? Büntetőtábor vagy a párizsi Dôme kávéház?! – ordít az őrmester, amikor meglátja, mit csinálunk, és rángatózni kezd a szemöldöke.

– Hallottál már a cafard-ról? – kérdezem halkan Jancsit.

– Miről? – kérdez vissza kissé értetlenül.

– Afrikai téboly. Ott a meleg, az egyhangúság, az örökös sárga és fehér színek tompa hülyeséget okoznak, amitől az ember néhány hétig gondolat és szó nélkül jár. Iszik, de nem rúg be. Néha halkan dúdol magában, vagy hirtelen mosolyogni kezd. Azután elhatározza, hogy ír a köztársasági elnöknek, vagy rájön arra, hogy neki a felkelők élére kellene állnia. Végül azon veszi észre magát, nem bírja tovább, hogy az őrmestere szemöldöke folyton rángatózik, és hogy ez megszűnjön, nagyot odacsap puskatussal…

– Tényleg kibírhatatlan… Folyton rángatózik a szemöldöke… – válaszolja, és látom a szemén, hogy szívesen odacsapna ő is. Szerencsére nekünk nincs puskánk. Távolról takarodót fújnak, és nemsokára az idelátszó törzsépületek sárga fényű ablakai is elsötétednek. Nem tudok aludni. A férgeket már megszoktam valahogy, de Magdus képét szüntelenül magam előtt látom a sötétben…

Matuscsák Tamás: Rejtő Jenő elveszett naplója, Noran Libro Kft, 2016. 552 oldal, 3990 forint