Matisyahu: „A stílusok közti határok átjárhatók” – a Szombat exkluzív interjúja

A Szombat exkluzív interjúja a Budapesten koncertezett amerikai zsidó zenésszel

Több mint tíz éve van már a zenei pályán. Kezdetben beatboxoló, haszid zenészként ismertük meg, pár éve azonban stílust váltott, leginkább fúziós reagget játszik.  Számai elmélyültek és meditatívak, de így is rendkívül népszerűek, főként a fiatalok körében. Június 3-án adott koncertet a Millenárison, ennek apropóján kérdeztük a zenei stílusok átjárhatóságáról, a Chabad-kapcsolat jelentőségéről, valamint a kulturális ikonok fontosságáról és új lemezéről, az „Akedáról”.

Minek a hatására változtattál már jól bevált stílusodon? Hogyan fogadta a közönség?

Nem történt olyan esemény az életemben, mely arra késztett volna, hogy változtassak. A zenei stílus számomra nem egy adott irányzatot jelent, hanem valamit, ami állandóan fejlődhet. Előadóművészként a különböző zenei stílusokat keverem és próbálok újat létrehozni belőlük. Azt gondolom, hogy a stílusok közti határok teljesen átjárhatóak…

Hogyan fogadta a közönség? A vallásosság, ami érződött eddig a számaidon, megmaradt?

Számos rajongóm van és mindegyikük különböző álláspontot képvisel. Európában, inkább a fiatalok hallgatják a dalaimat. Az általuk legjobban kedveltek pl. a „Spark Seeker”, „Sunshine”, King withouth a Crown” és a „Youth”, valamint a legújabb albumom, az „Akeda”. Szeretnének újakat is hallani, amik merőben különbözőek az előzőektől.

Úgy érzem, hogy a zeném a hitemmel együtt folyamatosan formálódik, csiszolódik. Onnantól hogy zenélni kezdtem, mint’ haszid művész’, addig a pontig, ahol most tartok. Folyamatosan változom, egyre újabb ötletektől és gondolatoktól vezérelve.

Úgy tudom a Chabad Lubavics tagja voltál. Változott-e azóta a viszonyod a közösséghez?                  

Az évek során átalakult a velük való kapcsolatom – pont úgy, ahogy egy baráttal vagy családtaggal történt volna. Régebben sokkal erősebb volt, hiszen a Chabad Centrumban éltem, és tanultam a jesivájukban, majd eltávolodtam egy kissé tőlük. 2008-ban például azt nyilatkoztam egy interjúban, hogy hosszú ideje nem tartozom már a Chabadhoz, de ennek ellenére, mikor visszamentem hozzájuk, nem éreztették velem, hogy nincs helyem közöttük. Vendégszeretőek voltak, ezért ott maradtam, és sok barátra is leltem a közösségben. Azt hiszem, akkorra ért meg a kapcsolatom a Chabaddal. Ez nem arról szólt, hogy „Hozzájuk tartozom-e vagy sem?”, vagy, hogy „Az ellenségük vagyok, vagy a barátjuk?”.  Inkább az egyéni kapcsolatokról, emberekről, a jó és rossz érzéseimről. Arról a tényről, hogy ez a kultúra nagy hatással volt rám. Egy nagyon speciális időszaka volt ez az életemnek. Sokat köszönhetek nekik…

Milyen jellemző tendenciák figyelhetők meg az amerikai zsidóságnál az utóbbi években?

Nehéz ezt pontosan megmondani, mert az amerikai zsidók nagyon sok helyről jöttek, különböző típusúak, mint, ahogy maga Amerika is egy nagy „turmix”. De több olyan fiatallal is találkoztam és beszélgettem már, akik valamilyen szinten kapcsolódtak Izraelhez. Ez sokat segíthet nekik abban, hogy megismerjék a gyökereiket, és rájöjjenek, hogy kik is ők valójában. Szerencsére Amerikában sem érzik azt, hogy félniük kellene. Egyre több ismert zsidó színészről, zenészről és komikusról is tudunk, akik kulturális ikonná váltak, például Seeth Rogan, vagy Adam Sandler, de hadd ne soroljam…

Nemrég jelent meg az Akeda c. új albumod. Hogy válogattál rá számokat? Milyen témákat dolgozol fel?

Az elmúlt tíz-tizenkét évben megjelent lemezeimen életem különböző szakaszait mutatom be, az első albumom például különösen személyes hangvételű lett. Úgy gondolom azonban, hogy fontosabb azt nézni, melyik lemez képes önálló egészként is működni, függetlenül az előadó személyétől – tőlem. A dalok építőkövei egy-egy univerzumnak… Az „Akeda” az utóbbi időkben szerzett tapasztalataim összegzése: a folyamatos keresésről szól. Az életemből vett példák segítségével próbálok valamilyen tanulságot levonni a világ történéseinek szemlélése közben.