Marosvásárhely kis ékszerei

Nem akarod megnézni a zsidó múzeumot? – kérdi Káli Király István író, a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvfesztivál főszervezője, a Mentor Kiadó korábbi vezetője (1992-2015) a telefonba, aki fiának, Ifj. Király Istvánnak adta tovább a stafétabotot, hogy a kiadó megújulva folytassa munkáját, de továbbra is ír, szervez, dolgozik. Dehogynem, vágom rá.

Jó, akkor holnap várnak bennünket, lehet, hogy többen is mennének, mondja.

Másnap vagy egy tucat író és családtagjaik indulnak együtt a zsinagóga felé a szállodától olyan lépcsőkön és kis utcákon, amelyeket csak a helybéliek ismerhetnek. Egy-egy kapualjba benézve, az emeletes házak udvarán látszanak a város belső kerületeire is jellemző kertek, függőfolyosók, falra felfutó folyondárok.

Ez a status quo, magyarázza percek múlva már a zsinagógában Dubb László, a hitközség idén 75 éves elnöke, de van egy ortodox zsinagóga is, azt most irodák bérlik.

Dubb úr mérnöki és egyetemi oktatói pályája mellett karikatúrista is volt, majd hitközségi vezető és író lett. Vásárhely és az egész térség múltját, a zsidó kultúrához, sőt a hagyományhoz való visszatérés élményét vegyíti nagy műveltséggel asszociatív stílusú, meglepően játékos, posztmodern prózába (Majdnem csodák, Mentor Könyvek Kiadó, 2022, Sebestyén Mihály üde fordítása), korokat, földrészeket és kultúrákat ugorva át, nem tagadva meg tudományos hátterét sem. A vásárhelyi cementlapoktól, a Maros parti fürdőkultúra többek által megénekelt helyszínétől a kozmológiáig ível dél-amerikai írók mágikus realizmusát idéző, friss hangú kötete, amiben megfér a rabbinikus kommentár, a sci-fi, a humor és az erotika is. Nem ez az első könyve, ami a Szombat profiljába vár, három éve Zsinagógán villámhárító? címmel jelent meg a korábbi.

Este még a Mentor másik friss kötetét, Mikolaj Grynberg: A kivonulás könyve című munkáját olvastam, interjúkat a lengyel zsidók ’68-as kiűzetéséről, szétszóratásáról és identitásairól, amit Papp-Zakor Ilka fordított nagy empátiával, és Király Kinga Júlia írt hozzá előszót.

Fontos nyomatékosítanunk, hogy olyan könyvekről van szó, amelyek határon túli magyar kiadónál jelennek meg, és kevesebb figyelmet kapnak a hazai sajtótól, kultúrától, mint megérdemelnék. És akkor még finoman fogalmaztunk.

Tényleges kis csodákkal van dolgunk, erősíti meg bennem a tárlatvezetés, melyhez közben csatlakozik Diamantstein György tanár, ő vezet végig minket a hitközség helyiségeiben nemrég nyitott kiállításon.

Diamantstein egyszerre tárgyilagos és személyes, a fényképeken arcokat, neveket is azonosít és akár egy sörösüveg emblémájából is feleleveníti a helytörténetet. A Székelyföld nagyvárosa Marosvásárhely, mégis igyekeznek feltárni minden részletét. Sebestyén Mihállyal közös könyvsorozatuk egyik új kötetéről, az Időtárról így írt nemrég a helyi Népújság: „Hogyan éltek, szerettek, gyűlöltek, vitatkoztak, építkeztek az elmúlt századokban Marosvásárhely derék polgárai? Miként tükrözi az egykori sárfészekből európaivá fejlődő – vagy legalábbis annak induló – város mindennapjait a helyi sajtó? Miért is szerethető ez a Maros-parti, alkotó és romboló indulatoknak egyaránt teret adó település?”

(Ez a sorozat is a Mentor Könyvek Kiadó gondozásában jelent meg, de a könyvfiesztán Erdély megannyi szerzője, kiadója, terjesztője jelen volt, hihetetlen vitalitásról és gazdagságról tanúskodó kultúrát mutatva fel. Hajdú Farkas-Zoltán író, a csíkszeredai Bookart Kiadó főszerkesztője egyebek mellett egy zsidó család több mint százéves dokumentum és levelezés-hagyatékából merített inspirációt –né című elbeszélés-folyamához, meséli el, ismerve érdeklődésemet.)

De miért hat ennyire, miért érint meg ez az alig pár szobányi marosvásárhelyi zsidó múzeum, ahol kivilágítható, és a deportálás emlékére elsötétíthető maketten látható az egykori zsidónegyed, külön tablón a város nevezetes, zsidó származású művészei, egy másik falon az Erdélyben különösen hatásos cionista mozgalom aktivistái, köztük az Izraelért elesettek?

Talán a fent említett vitalitás, a görcstelen többes identitás, és Erdély multikulturalitása miatt.

Az elmúlt években végigjártam Európa országainak tucatnyi zsidó múzeumát, és az itthoni kiállításokat is megnéztem. Ott éreztem leginkább a hatást, ahol a kiállításon nem látszott az igazodás dogmákhoz, ideológiákhoz, vélt esztétikai elvárásokhoz és kortrendekhez.

Lehet izgalmas egy tárlat akkor is, ha a környező politikai rendszer nem teljesen szabad, időnként tartani kell az antiszemitizmustól is, bár a helyi történelmet részleteiben nem ismerő látogató nem mindig veszi észre, ha csonkol egy gyűjtemény, és a szabad világ is produkálhat öncenzúrát, elhallgatást.

Ebben az értelemben az isztambuli zsidó múzeum izgalmasabb volt, mint a londoni, bár utóbbi alapítványi, független a zsidó közösségtől, de a palesztinai brit mandátumnál, a felosztási tervnél és a britek elleni függetlenségi háborúnál elkerüli a határozott állásfoglalást.

Minél több helyi íz, minél több árnyalat jelenik meg a zsidóság sokszínűségéből, annál gazdagabb egy kiállítás.

A sokszor erőltetett koncepciójú, hideg, steril kiállítások helyett a megkapó apróságok segítenek.

A digitális kor érintőképernyőkkel kitáguló univerzuma (például a Néprajzi Múzeum 2014-es Kő kövön kiállításán Budapesten), ami által belelapozhatunk régi hitközségi dokumentumokba, újabb és újabb dimenziókat tár fel, vagy éppen az ellenkező irány: néhány régi, kézbe vehető egykori újság vagy politikusok pályaképe (Isztambul), netán pár személyes történetet felelevenítő tárgy épp így hathat a látogatóra.

A túlságosan letisztult koncepciójú kiállítások nem képesek átfogni a bonyolult európai zsidó történelmet. Ugyanígy nélkülözhetetlen az asszimilációs elvárásokra fittyet hányó zsidó szemléletmód, akár nacionalista, akár liberális-univerzalista illeszkedést várna el a közvélemény egyik vagy másik fele.

A széles látókörű kiállítások egymás mellett mutatják be az intézményes fejlődést és a zsidóságtól eltávolodottak históriáját a különböző szellemi pályát bejáró életutakkal.

Akadt olyan tárlat pár éve Amszterdamban, ami a gyarmatosításban játszott szerepet is felmutatta. A szerep többféleképpen: modernizációs jelenségként, és mai szemmel, kritikailag is mérlegelhető, és a nézőre bízza az értelmezést. Ez a tárlat egyébként egyszerű kortárs adatokkal is szolgált: hány zsidó él Hollandiában, hányan tagjai a közösségnek, hányan nem. Nem köntörfalaznak, nem leplezik a tényeket, nem kényszerük az önfényezés.

Mindez szintén nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a szélesebb közönség megértse a zsidóság komplex helyzetét, szerepét.

A marosvásárhelyi tárlaton megjelenik a vészkorszak traumája, de a tovább élő zsidók öntudata és a visszanyert szabadság is megtestesül a pár szobányi térben. Az erdélyi, székelyföldi magyarság is fogyóban, a zsidó közösségek létszáma a soá és a tömeges kivándorlások után már csak jelképes (Marosvásárhelyen talán 180 főt számlál). Dinamikus kultúrájuk azonban talán a léthelyzetükből, a leletmentésből és a veszendőség érzetétől fakadóan erős. Ez a kis tárlat is szívvel készült, megérdemli a figyelmet az anyaországból is, akárcsak a fent említett könyvek.