Majdnem negyven

Nem lehetne egyszerre gyengéden és figyelmesen titokban tartani és mégis mindenkinek azonnal a tudomására hozni, hogy szeretem?

Valahogy úgy kezdeném, hogy kiabálnék az utcán, „szerelmes vagyok! Szerelmes vagyok és az én szerelmesem tökéletes, egyetlen hiba sincs benne! A bőrömbe dörzsöltem a nevét, mint a levendulaolajat fürdés után, a nevétől illatozom, azt érzi, aki a közelembe jön.” Mennék a körúton, és bár senki sem figyelne rám, azért mindenkit megszólítanék: „körútnak gyermekei, ismeritek-e, láttátok-e az én szerelmemet, azt, aki szép, mint az almafa az erdőnek fái között, okos, mint a fény villanása téli délelőtt, tökéletes, mint a felújított pályán sikló Combino villamos, amely időben érkezik, és nem csukja be az ajtaját előtted? A haja fényesen omlik le a fejéről, olyan, akár a bakonyi erdők még bőven tarvágás előtt, a fogai mint a bárányok, akik mindig kettőseket ellenek, a teste elefántcsont, a köldöke szöszök tartója, az ágyéka szerelem forrása. Ha megnyúlnak az árnyak, és az aszfaltra vetül szürke, hosszú torzótok, akkor érkezik az én szerelmem hozzám, én pedig nem teszek ellene semmit, várom az ágyasházamban, a pesti lakásom Ikea-huzatos kanapéján, és addig szégyenkezem, hogy túl könnyen adom magam neki, amíg meg nem érkezik, és fel nem tűnik, hogy az ő illata – a reggeli parfüm, a felesége öblítője és az izzadságának részegítő keveréke, hogy mindez – édesebb és kecsegtetőbb a bornál, a mirhánál, a toszkán hasénál, a wellness hétvégék szauna szagánál, minden ruhabolt szatén- és selyem-illatánál, és én csak ezt az édes keveréket akarom érezni. Kérve kérlek benneteket, körútnak gyermekei”, mondanám egy idős néninek és egy teljesen érdektelen arcot vágó fiatal srácnak a Blaha környékén, „kérve kérlek benneteket, vigyázzatok a szerelemmel, mert egy napon meglep benneteket, és reszkethettek majd, mert olyan félelmetes lesz a szerelem – az a bácsi meg az a fiatal fruska, akit elétek vet az élet –, mint a zászlós tábor, mint a pusztító bombák, melyeket csak a tévéből ismertek, mint az amerikai és az orosz hadsereg együttvéve, a legrondább vegyi fegyverek és föld-föld rakéták. Féljetek csak, és válaszoljatok nekem: nem láttátok valahol a szerelmemet? Eleresztettem, és most nem találom”, kérdezném őket, kiáltanék az arcukba, sírnék nekik boldogan, majd kiírnám a kérdést a Facebookra, és betaggelném Ervint.

De persze nem lehet, nem lehet. A kiáltozás és a közösségi oldal a tisztán szeretőknek és a tisztán hazudóknak való, de én chaten és lakásokban bujkálok a remegős kamaszszerelmemmel, amelyik ártatlan és szép, mint a Sáronnak rózsája, és mégsem olyan, hogy másnak megmutathassam.

Amikor rá várok, amikor őt keresem a városban, az interneten, a messengeren, az e-mailek között, a kávézóban, összeszedem minden emlékemet róla, rendezgetem, és addig pakolgatom, amíg minden egyes kis elmúlt pillanatnak megtalálom a helyét a közös történetünkben, és ilyenkor gyakran eszembe jut az, amikor másodikban csak azért felelt, hogy a hospitáló igazgatónak bizonyítson a matek tanárunk, Páder Erzsi néni, mert akkor megláttam benne valamit, amitől most a szerelmem lehet.

***

„Nem tudom, mit csináljak, mindig kiborulok attól a faszfejtől”, hallom ekkor oldalról, a bejárat felől, és amikor óvatosan arra fordítom a fejem, látom, hogy a pincérlányok beszélgetnek egymással, miközben a pultnál rendezik a kávéscsészéket. „Már háromszor megígérte, hogy feleségül vesz, illetve még hogy elmegyünk Sopronba a wellnessbe. Teljesen kivagyok.” Szegénynek, úgy tűnik, rosszul megy a sora. „Jézus, még meg sem kérte a kezed ennyi idő után? Tényleg már tavaly nyáron is beharangozta. Ezt nem hiszem el! Most mit gondolkodik még?”, kezdi nyugtatni a széles csípőjű, rengő mellű felszolgáló, közben vastag felkarja megfeszül a kávészűrő erőteljes becsavarása közben. „Még csak nem is Párizst mondtál, hanem egy szaros kis Sopront – nehogy már ekkora spúr legyen!” A duzzadó mellű szenvedélyesen hadonászik a lefolyó kávé mellett, és szinte az asztalra dobja a csészét, ügyes mozdulat, mert a folyadék azért benne maradt, úgy tűnik, már begyakorolhatta, de a vékony csípőjű, akinek a kulcscsontja most föl-le emelkedik, csak leejtett kézzel néz szomorúan maga elé. „Biztosan nem szeret”, sóhajtja. Persze kacagni lenne kedvem, mint egy szörnyellának, egy hétarcú boszorkának vagy az égben repkedő Margaritának, egy igazi, tapasztalt, öreg nőnek, akinek a sötét árnyéka a falra vetül, és még a valóságosnál is félelmetesebbé teszi, aki megmondhatja, hogy „picinyem, te naiv bolond, ne sírjál már, a férfiak összevissza beszélnek, ígérgetnek, ebből aztán semmi sem következik, köztudomású, hogy a wellnessbe csak a nők akarnak menni meg Párizsba meg a tópartra, és higgyed el, hogy az esküvő kiállítás is csak őket érdekli”, de hirtelen eszembe jut, hogy éppen ugyanezeket gondolom Ervinnel kapcsolatban, éppen ugyanígy meg vagyok győződve arról, hogy nem szeret, és lelohad a lelkesedésem, hogy rekedt hangú, kiégett dívát játsszak. Ő sem jön velem sehova, pedig még csak Sopronba sem hívtam, nemhogy esküvő kiállításra. „Na, a Szabi meg nem száll le rólam”, közli a vastag lány az egymáshoz nyomott cicikkel, és a pultra dobja a sütőből kivett croissant-t is. „Mázlista vagy”, sóhajtja a vékonyabb, a másik viszont megvonja a vállát, míg újabb fagyott croissant-okat pakol egy sütőlapra. „Tököm tudja. Azér’ öreg. Cuki, de öreg. Most volt negyvenöt. Bowlingozni jár a haverjaival, de ez még csak egy dolog. Néha annyit kell várni rá. Most érted…”. A lány a szerelmi bánattal bambán néz, és észreveszem, hogy eláll a füle, bár igyekszem nem reagálni a felismerésre. Eleve, mintha oda sem néznék. „Nem. Lassan öltözködik, vagy, mi?” „Hát, nem egészen”, csattan fel a vastag karú. „Na, nem viszed ki? itt áll már ez a kávé mióta”, förmed rá ezután az elálló fülűre, akinek még nem kérték meg a kezét, én meg magamban mosolygok, mert hogyne örülnék egy negyvenes férfi kudarcának.

(…) Rendelek a vastag karútól még egy csokis croissant-t, hogy a végén már rosszul legyek a cukortól. (…)

Időközben a vékony, elálló fülű lány kiment a kávézó elé dohányozni, éppen a nagy ablak előtt áll velem szemben, iszonyú látvány. Úgy össze van törve a férfi miatt, ahogy igazából senki nem érdemli, hogy összetörjék. Egy férfi miatt, Jézusom. Csücsörítí a száját, amikor szívja a cigarettát, és messziről is látszanak a ráncok a szája körül. Ilka pittyegni kezd, miről beszélhet már megint, én pedig megvetem magam a saját tehetetlenségem miatt. Nincs a kezemben az életem, és soha nem is volt. Mit magyarázzak ezen magamnak? Iszom a langyos, szürkés-barna lattém maradékából, és igyekszem nem az ablak felé nézni, annyira taszít az a csücsörítő száj, amiből később füst jön ki. Az asztallapot bámulom, Ilka fel-felvillanó üzeneteit, majd simán csak a levegőt. Érdekes. Vajon mit csináltam az utóbbi években, hogy a fiatalság állítólagosan végtelen szabadságából ebbe a kávézóba jutottam, ahol a lanyha depressziómban a lányokat nézegetem, és azt latolgatom, miért nem lett belőlem semmi – semmi érdekes? (…)

A vékony lány bejön az ajtón, a karjai lógnak, leginkább egy sovány lóra hasonlít így, hogy elengedi az állkapcsát, és látom a másikon, hogy már megveti, egyre idegesebben készíti a kávékat, dobálja a kanalakat és csörömpöl a tányérokkal, mert utálja az elálló fülű, hosszú hajú gyengeségét, a túlzott függését egy férfitól, hogy ennyire összeesik egy banális érzéstől, ahelyett, hogy jól helyre tenné magát és a fickót is. Mint ő, aki alkalomadtán kirúgja a Szabit, mondjuk, ha nem viszi el wellness hétvégére vagy már tényleg siralmasan teljesít ott, ahol nem siralmasan kellene teljesíteni. Úgy érzem, erre gondolhat, hogy a férfiaknak vannak lehetőségeik, és azokat el tudják játszani, akkor meg vége, sajnálja. Halálosan irigylem a mozdulatai keménységét, a dühe elevenségét, amivel éppenhogy nem tör el semmit, csak majdnem, és azt a valószínűleg hamis bizonyosságát, hogy őt nem fogják megtörni, legfeljebb ő tör meg másokat, mert vele ne szórakozzanak.

Kezembe veszem a telefont, és megnézem, mit fecseg Ilka, de csak ugyanazt, mint eddig, pelenkák, gyerekek, jaj, az a régi nyár, blablabla. Beírom, hogy „Ilka, ez baromság, a jelent nézd, nézz bele a szaros pelusba, mert az van most, hagyjad már a többit” – de aztán kitörlöm, most mit verjem bele az orrát, főleg, hogy ki vonja meg a mérleget a tíz éve tönkrement kapcsolatok, az egyetemi rinyálás és a babaszar között, hát ezek nem összemérhetőek – elvileg, bár a babakaki a legbüdösebb mind közül. „Bocsi, mennem kell…”, írom neki inkább, mire ő lefagyott, kétségbeesett emotikont küld, majd egy puszilósat. Most látom, hogy Bogika hatodszorra hív, úgy tűnik, nem tudott mindent megoldani egyedül. Visszahívom, mintha éppen rohannék, elmondom neki, hogy egy nagyon fontos külső meetingen voltam, de figyelek a problémájára, még egyszer elmagyarázom, amit reggel már elmondtam, végtére is tényleg rengeteg információt kell feldolgoznia, majd elköszönök, mintha kedves lennék. Ezután összeszedem a táskámat és a kabátomat, a pulthoz megyek, a hosszú hajú számláz, odaadom neki a pénzt, és most sokkal nagyobb borravalót teszek hozzá, mint szoktam. Egy pillanatra mindketten felém néznek, a nagydarabnak csak úgy esik a pakolás, a csészealjak mellett állok éppen, a vékony pedig nyújtja a pénzt, én meg azt mondom anélkül, hogy gondolkodnék, „vigyázzanak magukra, lányok”, és mindez olyan patetikusra és Karády Katalin-osra sikerül, hogy egy másodpercre megdermednek, talán megijednek, mintha a ruhájuk alá látnék, ami akkor nekem igaznak tűnik nagyjából, majd ráébrednek, hogy ez a mondat kicsit beteg, vagy minimum idejétmúlt; én abban a pillanatban elfordulok, mert felismerem, hogy hülyét csináltam magamból teljesen véletlenül, és ki tudja, vagy azt gondolják rólam most, hogy nyanya vagyok, egy méltán meg nem értett színésznő, vagy egy leendő öngyilkos, aki most elbúcsúzott még a pincérektől is, és elhagyom az állítólagos külső meeting helyszínét, bár a leghalványabb fogalmam sincs arról, hogy éppen hova is tartok.

(Részletek a Kalligram kiadónál megjelenés előtt álló regényből)