Magyarul is megjelent az Unortodox
A Deborah Feldman könyvéből készült minisorozat világszerte nagy sikerrel berobbant a Netflix kínálatában. 2020 április 28-án Getto Katalin fordításában magyarul is megjelent a sorozat alapjául szolgáló regény a Libri Könyvkiadó gondozásában.
Deborah Feldman (Fotó: Mathias Bothor)
A külvilágtól mereven elzárkózó szatmári zsidó közösség tagjaként az 1986-ban Williamsburgban született Deborah Feldman szigorú szabályok szerint nevelkedett Brooklynban. Előírták számára, mit viselhet, kivel beszélhet, mit olvashat. Az oktatásával alig törődtek, az egyetlen elvárás vele szemben az volt, hogy engedelmes lány és jó feleség váljon belőle. Mindössze tizenhét éves volt, amikor hozzáment a családja által kiválasztott férfihoz, akit alig ismert, tizenkilenc, amikor megszületett a fia – fogalmaz a Libri Kiadó sajtóanyaga.
Deborah fuldoklott a mind érzelmi, mind testi értelemben diszfunkcionális házasságban, és a közösségben, amely nagyon szűk teret hagy a nőknek, legyenek bármennyire tehetségesek. Deborah-t pánikrohamok gyötörték, és elképzelése sem volt arról, hogyan enyhíthetne szorongásán.
Kilátástalan helyzetében fokozatosan találta meg a kiutat. miután megszületett a fia, egyre világosabbá vált számára, hogy képtelen megfelelni a haszid zsidó közösség elvárásainak, és maga mögött kell hagynia addigi életét. Egy bátor elhatározással feláldozott hát mindent, amit addig ismert, hogy szabad lehessen, és gyermekét is szabad embernek nevelhesse.
Deborah Feldman ma Berlinben élő amerikai-német író, 2006-ban irodalmat kezdett tanulni a Sarah Lawrence College-ban, és három évre rá a fiával együtt elhagyta a haszid közösséget. Unortodox című önéletrajza 2012-ben jelent meg és azonnal sikerkönyv lett. Megjelenése óriási vihart kavart, korábbi közössége üldözte és számtalan alkalommal megfenyegette. Ő mégsem bánja, hogy mindenki számára elérhetővé tette történetét, mivel hisz abban, hogy könyvével párbeszédet kezdeményezhet a zárt vallási közösségekben tapasztalható gyakori elnyomásról és bántalmazásról, és hangot adhat azoknak, akikre korábban senki sem figyelt. A könyv alapján készült sorozat már látható a Netflixen.
Kötete magyar fordítója, Getto Katalin beszélgetett a szerzővel a kiadói csoport nyugatitér blogján, ebből idézünk:
– Mit gondol, van esély a Szatmár-közösség megreformálására? Hogyan tudnának a kívülállók segíteni ennek a közösségnek?
– Határozottan az a véleményem, hogy van esély a pozitív változásra a Szatmár-közösségen belül. Realista vagyok, tudom, hogy a változás mértéke nem lesz akkora, mint szeretném, de mindez nem von le az értékéből. Változás azonban csak akkor lehet, ha az embereknek igényük van rá; én egyedül kevés vagyok hozzá. Másoknak is ki kell állniuk amellett, amit gondolnak és hogy mit akarnak. Nyilvánvalóan vannak olyanok is a közösségben, akik nálam jóval könnyebben be tudnak illeszkedni a haszid életforma kereteibe, de azt is tudom, hogy sokan szintén börtönben érzik magukat, és egyenlő jogokat szeretnének, ennek eléréséhez azonban nem rendelkeznek megfelelő eszközökkel. Amikor még magam is része voltam a közösségnek, meg voltam győződve arról, hogy nincs kiút, hiszen senkit sem ismertem a világi életből, és elhitették velem, hogy a kívülállók közül senki sem lesz vevő a közeledési kísérleteimre. Mennyivel jobb lenne a világ, ha az emberek átlátnának a külsőségeken, és meglátnák a maszkok mögött rejtőző embert is. Ha a kívülállók megértőbbek, elfogadóbbak lennének, talán a Szatmár-közösséghez tartozók is nagyobb hajlandóságot mutatnának a változásra.
– Ön kijelentette, hogy továbbra is zsidónak tartja magát, és ma is vallja, hogy a hit elválaszthatatlan az embertől. Most, hogy kikerült a szatmári haszid közösségből, milyen formában gyakorolja a vallását? Más gyülekezethez csatlakozott?
– Azt hiszem, a zsidó vallással való kapcsolatomat nagyrészt a fiam miatt tartottam meg, aki rendkívül pozitívan viszonyul a saját etnikai és vallási identitásához. Látva, hogy milyen örömét leli a zsidó ünnepek megtartásában, a szokások gyakorlásában, úgy döntöttem, nem utasíthatom el mindazt, ami kultúránk pozitív aspektusait képviseli, csak azért, mert megtapasztaltam a negatívumokat is. Ahhoz továbbra sincs túl nagy kedvem, hogy templomi közösséghez, gyülekezethez soroljam magam, de a fiamat nem akarom megfosztani ettől, ezért próbálok a lehető legnyitottabb maradni ebben a kérdésben. (…)
– Az étkezés mindig fontos szerepet játszott az életében. Hogy érzi magát most, hogy már nem tartja a kóser étkezést? Mik a kedvenc ételei?
– Érdekes módon otthon még mindig tartom a kósert, mert a fiamat modern ortodox hitben nevelem. Ezt azért vállaltam, hogy az édesapja és az én életstílusom közötti különbség ne legyen túlságosan megterhelő a számára. Én viszont nagyon szeretem a hasamat, és szívesen kóstolok meg új ételeket, különösen utazások alkalmával. Szerintem aki új helyeket, új kultúrákat akar megismerni, annak mindenképpen ki kell próbálnia a helyi ételeket. Az evés számomra igazi érzéki, kényeztető élmény, kifejezetten érzelmi viszony fűz az ételekhez – ez bizonyára a neveltetésemből fakad.
– Tartja a kapcsolatot a nagyszüleivel és a rokonsággal? Tudnak arról, hogy kiadták a könyvét?
– Ez kényes kérdés. Amikor elmentem, megváltoztattam a telefonszámomat, gyakorlatilag elrejtőztem, mert féltem, hogy ha megtalálnak, kényszeríteni fognak, hogy visszatérjek. Később, amikor elterjedt a könyv híre, sok gyűlölködő e-mailt kaptam a családtagjaimtól, és ez nagyon fájt. De a kíméletlen üzenetek éppen arra emlékeztettek, milyen szerencsés vagyok, amiért el tudtam menekülni abból a közösségből, és hogy képes voltam meghozni azt a döntést. Azt hiszem, a családom és a közösség mindent el fog követni, hogy a hitelemet rontsa, és bosszút álljon azért, mert megtörtem a hallgatás kötelezettségét. Felkészültem erre az eshetőségre is. A barátaim segítségében bízom.
