Magyar-zsidó számvetés, 1989

1989-ben ezzel a három részes Konrád esszével indult útjára a Szombat folyóirat. Ma mindhárom részt online is olvashatják. 

I. rész

VAN ITT körülbelül nyolcvanezer zsidó – nem igazán közösség, nem igazán nemzetiség, nem igazán etnikum. Lehetne állítani, hogy a magyar nép része, és lehetne tagadni is ezt. Lehetne állítani, hogy a zsidó nép része, és lehetne tagadni is ezt. Lehetne azt is mondani, hogy magyar zsidók, ahogyan azt is lehetne mondani, hogy zsidó magyarok. Ezek az elbizonytalanítások azt célozzák, hogy a szó megfeleljen tárgyának, és hogy ne maradjon ki a jelentésköréből senki, akinek köze van a zsidósághoz, akinek van zsidó érzékenysége, öntudata, aki szenved attól a történelmi gyilkosságsorozattól, amely a zsidók számát és befolyását volt hivatott csökkenteni, aki ha mégoly szigorúan alá is rendelné magát univerzális elveknek, de a másik zsidóval szemben nem tud elfogulatlan lenni, aki elsápad és a falnak támaszkodik, amikor az újságban azt olvassa, hogy háború kezdődött Izrael és arab szomszédai között, aki dühös, ha egy zsidó rosszat cselekszik, ahogy az ember rokonságon belül tud igazán haragudni. Van itt tehát közel százezer zsidó vagy talán több is, ha ide sorolom azt is, akiben működik egy fél, egy negyed, egy nyolcad zsidó érzékenység, aki megrezzen a zsidó szóra, akinek a jó közérzetéhez hozzá tartozna, hogy ezt a minőségét is nyugodtan viselhesse, miként az anyaságát vagy az apaságát, aki szívesen dolgozna azért, hogy békében élhessen önmagával és az embertársaival.

*

DE HA MÁR SZÓBA KERÜLT a nyugalom, én azt leginkább Magyarországon, vidéki kertes házakban szoktam megtalálni, ahol a szemem olyasmit lát, amivel kezdettől fogva összeszokott. Budapesttel is így vagyok, ha este kedvem van gyalog hazasétálni valahonnan. Ezen a tájon kezdtem nézni a nőket, főként olyanokba voltam szerelmes, akik itt laknak. Itt tanultam meg, hogy mi az élet rendje hét közben és a hét végén. Közben megtanultam a népvándorlást és a honfoglalást, a tatárjárást és a törökdúlást, azután a folyamatos kínlódást a németekkel, majd meg már 1849-től kezdve mindinkább az oroszokkal is. Ahogy illik, büszke vagyok a világban szétszéledt magyar tehetségekre a jobbára magyar zsidó Nobel-díjasokra az Olasz fasori evangélikus gimnáziumból, a majd’ kétezer amerikai egyetemi tanárra, akiknek java részét az ötvenhatos emigráció adta. Mellesleg otthon érzem magam ennek az ötvenhatos generációnak a körében, azokéban, akik ötvenhat táján voltak fiatalok. Közel érzem magamhoz Késmárkot és Brassót; apám Késmárkra járt kereskedelmi iskolába, nagybátyám pedig a brassói Korona Szálló igazgatója volt. A távoli légi járaton, ahogy egy magyar útitársam akad, végigbeszélem vele az utat, s ha nem is végig, de mindenesetre sokkal többet beszélgetek vele, mint más utassal tenném. Kíváncsibb vagyok életének kisebb-nagyobb mozzanataira, van, ami összeköt vele, lehet vele arról az országról beszélni, ahol élni szoktam, ahol az embertársaimmal az anyanyelvemen közlekedhetem, ahol megtanultam az ételek ízét és a kertek szagát, ahol az érzékeim birtokba vették a világot. És mivelhogy zsidó létemre hagyományosan szóban élő és a szóbeli kinyilatkoztatásra figyelő nép fia vagyok, hogyan is ne töltene el érzéki élvezettel ez a nyelv, a magyar, amelyen az öntudatom testet ölt? Hogyan is lehetnék közömbös a nyelv iránt, amely a lelkem teste, és mindazok iránt, akikkel ezen a nyelven otthonosan beszélhetek? Fia lévén a zsidó népnek, polgára vagyok a magyar társadalomnak, nemzetnek, államnak, zsidó és keresztény magyarok között telt el az életem nagyobb része – hogy is ne lennék magyar? Akkor hát mind a kettő? Igen, mind a kettő. A kettőből csak élethazugság árán lehet egyet csinálni.

*

KETTŐS BALESET, hogy zsidónak és magyarnak születtem. Két tanulságosan balszerencsés nép. Kétségtelen, hogy például egy fehér, angolszász protestáns léte kevésbé kérdéses, mint egy magyaré, egy zsidóé vagy akár éppen egy magyar zsidóé. Oka van rá, hogy biztonságosabban mosolyogjon. Balsors, akit régen tép – így jellemzi népét a költő abban a versben, amelyet egy egész nemzet megilletődötten énekel ünnepeken, és amelyet az elmúlt másfél század történelme a magyarság kultikus énekévé tett. Egymás után háromszor is elénekeltük a Himnuszt a Madách téren, ötvenhat decemberében, hogy a lóról kardlapozni és a talajszintről gumibotozni készülő rendőrök ismét vigyázzállásba legyenek kénytelenek merevedni, mert a Himnusz közben nem illik mozogni, s így, mikor harmadszor is összekötöttük magunkat ezzel az emlékeztetővel, ők nem ütöttek, mi pedig szétoszlottunk. Nem nagy győzelem, elismerem, de az is valami, hogy nem bántottuk egymást. Nos, a zsidók is el tudnák mondani ezt magukról: balsors, akit régen tép. Ezt a két népet tépi, tépdesi. Mind a kettő nagyon is tudatában van ennek, hajlamosak rá, hogy meggyászolják magukat, számon tartják és nem akarják el felejteni a sérelmeiket, a veszteségeiket.

KÉT TIZENNÉGY–TIZENÖT milliós nép. Mindkét népnek nagy a diaszpórája. Mindkettőnek hosszú ideig kétségessé volt téve vagy éppen szünetelt az állami léte. Mind kettő fenyegetve érezhette és érezte a maga nemzeti-népi-közösségi létét. Mindkettőből sokan vándoroltak ki a század elején Amerikába. A világzsidóság egyharmada, a magyar zsidóság kétharmada erőszakos halál áldozata lett a második világháborúban. Ugyanekkor a keresztény magyarok közül is minden huszadik belehalt a háborúba. Mind kettőnek kritikus helyzetben, aggasztó szomszédságban van az anya országa. Mindkettőnek sok közös tapasztalata van, sok mindent megértek az idők során egymással. Tény, hogy sehol Európában nem volt akkora a zsidók számaránya, mint a magyarság körében. A magyar állampolgároknak öt százaléka volt zsidó, a német állampolgároknak csak egy százaléka. Mégis a németek voltak intoleránsabbak a zsidó kisebbséggel szemben. Ha Kelet-Közép-Európában van még számot tevő zsidó közösség, akkor ez az. A magyar zsidóság nagy részét meg ölték, a maradékból sokan elmentek, mert bizonytalanul érezték itt magukat. Sokan elmentek, mert a létükben sokszorosan kérdésessé tétettek. Először magyarokként, aztán polgárokként, majd esetleg értelmiségiekként. Megunták. Hányszor lehet egy embert kérdésessé tenni úgy, hogy még mindig győzze türelemmel?

DE VAJON AKARJA-E a magyarság a megmaradt zsidók tovább ittmaradását? Most, amikor ennek az országnak a polgárai merészebben kezdenek beszélni, nem lehet elkerülni, hogy szó essen a zsidóság ittlétéről. Személyek és közösségek bemutatkoznak. Keresztény és zsidó magyarok együttélése – ez a forró kása, amelyet a kultúrmacska a népi-urbánus ellentétpárral kerülget. Mivel a keresztény magyaroknak voltak kellemetlen élményei több zsidóval az elmúlt évtizedekben, hatalomban részesedő zsidókkal, természetes, hogy ezek az élmények meg akarnak szólalni. Az emléktől nem muszáj eljutni a paranoid általánosításig, de ez a lelki munka bejáratott pályán halad, és azzal kecsegtet, hogy kezedbe adja a bajok kulcsát. Nem a rendszer a bajunk, mondták sokan az elmúlt években, hanem a zsidó funkcionáriusok. A jó király rossz tanácsadói. Az elmúlt évben kiderült, hogy mégiscsak a rendszer, és nemcsak néhány ármányos alak. A jámbor képzeletnek, úgy látszik, szüksége van valami ördögmaskarára, nem éri be a szociológiai absztrakciókkal. A jámbor képzelet bűnösöket igényel. Most, hogy nő a szólásszabadság, meg fog-e jelenni, és vajon milyen terjedő erővel az új antiszemitizmus beszéde? Vagy csak a jobbszélen, és ott is csak célozgatva, tízszázalékosnál csekélyebb választói befolyással? És mit fog választani a keresztény magyar értelmiség – a nyitott vagy a görcsös, a tanuló vagy a regresszív önmeghatározást? Inkább területi-politikai és kulturális vagy inkább etnikai-faji jelenségnek fogja-e értelmezni a magyar nemzetet? Óhajtani fogja-e ismét az etnikai homogeneitást?

*

HA EGY KÖZVÉLEMÉNYKUTATÁSBAN megkérdeznék a keresztény magyar embereket, hogy mit kívánnak: maradjanak-e itt Magyarországon a magyar zsidók vagy menjenek-e el innen máshova, és ha a többség azt mondaná, igen, menjenek, ahova akarnak, Izraelbe, Amerikába, bárhova, ahova beengedik őket, csak innen menjenek már el, mert zavarja a szemünket a látásuk, igen, különösképpen az övék, akkor nem volna bölcs dolog tovább erőltetni a barátságot. Valószínű, hogy akkor előbb-utóbb ugyanez az érzés fogná el a magyarságot a maradék németekkel és a cigányokkal szemben is, akkor az ébredező öntudatú egyéb kisebbségek is szúrnák a kiközösítő hangulatú többség szemét, akkor ismét előkerülne a fajvédő szűkkeblűség, amely végül is igencsak összeszűkülhetne, hiszen olyan magyar, akinek néhány emberöltővel odébb ne lenne más etnikumú őse, inkább kevesebb van, mint több ebben az országban, amely azóta az ezer év óta, amióta a magyarok országolják, ugyancsak forgalmas hely volt, hadak és vándorok megtelepedő és temetkező helye, amelyen például zsidók előbb éltek, mint magyarok, ha hihetünk az aquincumi héber betűs sírköveknek, ahova alighanem jöttek már zsidók keletről is, talán a magyar törzsekkel is, ahova jöttek északról is, délről is, nyugatról is, az egész magyar történelem folyamán, ahol ők is, akár a magyarok, meggyökeresedni, fészket rakni, otthont teremteni akartak, mert ha éppen nem űzték el innen őket, akkor úgy vették észre, hogy megélnek a mesterségeikből, megvannak a magyarokkal, elviselhető szomszédság és folytatható beszélgetés ez, lehet mit tanulni egymástól.

*

ENNEK A FÖLDNEK a népe, ha olvasni tudott, azokon a magyarra fordított verseken, történeteken és mondásokon nevelkedett, amelyeket csupa zsidó ember írt és gyűjtött össze egy könyvbe. És ennek a földnek a népéhez jobban illett az egyetlen isten gondolata, aki nem egészen akarván a magyarok istene lenni, inkább a sors arcát veszi fel magára. Mert ki tudja, mi jön holnap és mit takar a végzet, mert ki tudja, merről jön a balsors fegyveresek képében a piactérre? Az Úr legyen mivelünk. Az Úr, aki a zsidókat is szörnyen dúlta, vagy hagyta őket martalékul veszni, aki még a csecsemőket sem hozta ki a gázkamrából. Az Úr, aki, ha bármiféle jóakarattal lenne is választott népe iránt, a második világháborúban ezt a jóakaratot szerfölött talányosan és rejtőzködően érvényesítette, mondhatni leplezte. Magyar is, zsidó is Isten áldását kéri, vígabb esztendőt azután, hogy bújt az üldözött, mert felé kard nyúlt barlangjába. Valószínű, bár nem szép, hogy a megbántottak egymást is bántják. Nem kis óhaj a szerencsétlenektől nagylelkűséget kérni. Vagy kiengesztelődünk, vagy elválunk végképp, mondaná a radikális gondolkodó, aki még nem ismeri igazán a rossz házasságok életképességét.

*

JÉZUSRÓL nincsen szó. A magyar is egyistenhívő, ha egyáltalán hívő, ezt olvasom ki a magyar költészetből. A Tiszántúlon, ahonnan jövök, ritka a feszület, de a dunántúli tömzsi jézusok a kőkereszten sem idegenek a zsidótól, hiszen egy volt közülünk, egy volt prófétáink közül, egy volt az igazak közül. Mert mit mond Jézus? Azt, hogy szeresd Istent és a felebarátodat. Megpróbáljuk. Nem mindig könnyű. A proféták is ezt mondták. A bölcs emberek mind ezt mondták. Azt nem mondta Jézus, hogy engem imádj, mert én vagyok a te istened, hanem csak azt, hogy térj meg Istenhez. Hogy Jézust istenként kell imádni azt csak egy akarnok zsidó agitátor mondta, a Paulusszá lett Saulus. A sorsvert népek szemében van valami szigor, valami hitetlen józanság. Újabb hiszékenység a vesztüket okozhatja. Tudják, hogy mondani sok mindenfélét lehet. Ezért, amikor a magyar keresztény, a magyar keresztyén és a magyar zsidó az ő Urához és Istenéhez imádkozik, akkor tulajdonképpen ugyanahhoz szólnak. Kiszámíthatatlan sorsistenhez, aki néha meglágyul irántunk és aki ilyenkor maga a teljes megértés. Imádkoznak az atyához, noha sok kényeztetésben nem volt részük. A vallásos szerződés azért több, mint a jogi szerződés, mert ebben a szerződésben vállalt kötelezettségeimet akkor is megtartom, ha a másik fél rosszul bánt velem, amit szerződésszegésnek is nevezhetnék. Megtartom, mert a vallásos szerződés olyasmi, amit alkalmasint szülő, testvér, házastárs, gyermek és barát iránt érezhetünk: akkor is szeretjük, ha rossz. Mert a mi gesztusunk a kéznyújtás, az előleg, az ingyenes adás. Van, aki olyan reménytelen makacssággal hitelez az Úrnak, mint a lottójátékos, aki egy hetet sem hagy ki, pedig sosem nyer. Ha éntőlem megtagadta, hátha megadja a gyerekemnek. Ha tőle is, akkor az unokámnak. És ha nincs unokám, talán annak a gyereknek ott a túlsó járdán. Ha tehát a magyarok és a zsidók istene és imája igencsak hasonlít egymásra, akkor bírnak egymásra úgy is nézni, mint két szomszéd egy kórteremben. Érdékük, hogy adjanak egymásnak egy pohár vizet.

*

MEG KELL FONTOLNUNK azt a lehetőséget is, hogy a többség a távozásunkat kívánja. Lehet, hogy az együttélési kísérlet különböző hibák miatt nem megy. Egy válás sohasem csak az egyik fél hibájából történik. Elmehetnénk mindahányan Izraelbe, mert van egy ország, amely befogad, ahol jogunk van az állampolgársághoz. Sokan elmehetnének Amerikába és más országokba is. Elmehetnénk, ha ismét úgy éreznénk, hogy Közép-Európa földjén, ki tudja, milyen szükségletek kielégítéseképpen, terjed az ellenszenv irányunkban, ellenszenv, amely apránként ideológiává intézményesülhet. Ha ismét népidegennek mondanak, akkor el kell mennünk oda, ahol sem a népidegen, sem az osztályidegen szó nem szerepel a szótárban. Más kérdés, hogy tévednek, és az is más kérdés, hogy az új tisztogatók tisztasága nem sokban különbözhet a tisztogatókétól általában. Megtapasztalva, amit megtapasztalhattunk, arra a következtetésre jutottunk, hogy a méltóság fontosabb, mint a hollét. A gyerekek iránti felelősség azt tanácsolná, hogy, ha kinéznek innen, akkor menjünk. Azt a régi játszmát, hogy apránként kiszorultunk az életből, mindig megértve azokat, akik kiszorítanak, nem fogjuk megismételni. Olyan helyre megyünk, ahol megtámadtatás esetén védekezhetünk az érvényes és tartós törvénnyel, vagy akár fegyverrel is a kezünkben. Ahogy elmentek a maradék zsidók Lengyelországból és Bulgáriából, Romániából és Csehszlovákiából, ahogy mennek és mennének továbbra is sokan a Szovjetunióból, úgy elveszíthetnénk mi is a hitünket annak értelmességében, hogy kitartottunk itt Magyarországon, vagy még pontosabban, Budapesten, ahol Párizs és Moszkva között Európában tudtommal a legnagyobb lélekszámú zsidó közösség él. Bár a Moszkva felé vezető úton Kijevről sem kellene megfeledkezni. Akkor hát menjünk mind át a nyugati, keresztény, liberális, kapitalista demokráciákba, ahol a megélhetésünk és a gondolkodásunk összefér a környezetünkkel? Vagy éppen vándoroljunk-e föl, minden zsidó–arab konfliktus ellenére is a szent város­ba, hogy az ősök földjén megkapaszkodjunk, harcolva és egyezkedve azokkal, akik úgyszintén az ősök földjének tekintik a szent várost? Kínlódjunk zsidók egymással, és menjen el a kedvünk az emberiségtől a saját fajtánkon bosszankodva, annak hanyatlását, romlását panaszolva ott, ahol az alaptörvény kétségbevonhatatlan jogot ad a létezésünkre? Jelentsük ki, hogy a zsidók kelet-európai története véget ért? Mondjuk azt, hogy Közép- és Kelet-Európa népeinek keresztény-nemzeti föllelkesedésében már nem tudunk teljes szívvel részt venni, mivel aki átadja magát ennek a lelkesültségnek, az hajlandó nosztalgikusan nézni az 1945 előtti Magyarországot, amelyre nosztalgikusan visszatekinteni a magyar zsidóknak nincsen oka? Mondjuk, hogy mivel a fasizmus kora után már a kommunista diktatúrában is idegenül éreztük magunkat, most ebben a legújabb felszabadulásban is idegenül fogjuk érezni magunkat? És hogy ennek a sokféle idegenkedésnek talán van egy közös mintája és tanulsága? Néhány ezer évre visszatekintve, nem vagyunk gyakorlatlanok a kivonulásban.

*

VAGY HA A KÜLÖNBSÉG a többségnek elviselhetetlen, ha mi magunk is egyértelműbb azonosságra vágyunk, mégpedig itt, ahol vagyunk, szegődjünk akkor a harmincas évek zsidó neokatolikusainak, esetleg neoprotestánsainak a nyomába? Térjünk ki és sértődjünk meg, ha keresztény magyarok továbbra is zsidónak néznek? Az ötvenes–hatvanas évek internacionalista szocialista asszimilációs sémáját elvetve próbálgassuk ismét a húszas–harmincas évek nacionalista konzervativizmusát, vagy talán populizmusát mint asszimilációs sémát? Borítsunk árnyékba bizonyos életrajzi tényeket? Akarjunk másnak látszani, mint amik vagyunk? Ne mondjam azt, hogy az apám is, a nagyapám is zsidó vaskereskedő volt Berettyóújfalun? Mit mondjak ehelyett? Azt, hogy a dédapám meg az ükapám zsidó kocsmáros volt Berettyószentmártonban? Tagadjam, hogy elődeimről többet nem tudok, és éppen ezért érdeklődéssel beülnék az ükapám kocsmájába egy pohár borra? Tagadjam, hogy az őseim – ha a hagyomány igaz –, kohaniták lévén, a szentély papjai voltak már évszázadokkal Jézus születése előtt a jeruzsálemi nagytemp­lomban? Amelynek falmaradványait hasonló főhajtással érintem, mint a berettyóújfalui zsinagóga falát, amely most a gyermekkori házunkból kialakított vasáruház raktárépülete. Menjünk el innen, mert itt már végóráit éli egy maradvány? Vagy, ha olyannyira ragaszkodunk ehhez a helyhez, a magyarsághoz, akkor miért ne olvadnánk bele egészen, akár vegyesházasságok révén és miért ne lennénk hálásak a befogadtatásért? Mert a keresztény magyarság a vendéglátó többség, mi pedig többek szemében csak amolyan nyugtalanító átutazók vagyunk? Tűnjünk el a beolvadás révén, mimikrivel, eltüntetve már nemcsak a felszínről, de a mélyből is különállásunk jeleit, hogy ne zavarjuk a befogadók szemét semmiféle különállás látványával? Igazoljuk mások zsidóellenességét a magunk zsidó öngyűlöletével? Fejezzük be az asszimilációt, hogy jó magyarokként újjászülessünk? Igyekezetünket méltányolnák, némi fenntartással persze, hogy még mindig nem az, még nem tökéletes, még mindig nem elég hitelesen vagyunk mások, mint amik valójában vagyunk.

 

(Folytatjuk)