Lubitsch tortája

Nem elég, hogy magyar vagy, tehetségesnek is kell lenned” – állt állítólag a figyelmeztető felirat egy magyar származású hollywoodi producer irodájának falán. Fantasztikus karrierek, mesés történetek világába kalauzol Muszatics Péter izgalmas könyve a hollywoodi közép-európaiakról. A Bécs, Budapest, Hollywood június elején jelenik meg az Ünnepi Könyvhétre a Kossuth Kiadó gondozásában.

Egy 1937-es képet nézegetek a 2010-es Cannes-i Filmfesztivál „Cet infini glamour”-sorozatából; a közepén óriási torta, „Congratulations, Ernst” felirattal, egy frissen vágott szeletet maga Marlene Dietrich nyújt Ernst Lubitschnak. Lubitsch hibátlan öltönyének zakójából díszzsebkendő kandikál ki, haja gondosan kefélt, kezében szivart tart. Éppen beleharap a tortába, szó szerint Dietrich tenyeréből eszik, a prémes estélyiben pompázó díva mosolyogva nézi. Ekkor, a 30-as évek derekán Lubitsch volt Hollywood egyik legsikeresebb rendezője. Tizenöt éve volt Amerikában és huszonöt évet töltött a filmszakmában. Az évforduló alkalmából tiszteletbeli (azaz nem konkrét filmért járó) Oscar-díjat kapott – ezt ünnepelte Dietrichhel.

Lubitsch Berlinben született, azaz német volt – de nagyon fiatalon Max Reinhardt tanítványa lett, 1914 és 18 között az ő társulatában játszott, rendezni is itt kezdett. Rendezői stílusa, érzékenysége Reinhardt és osztrák-magyar munkatársai mellett bontakozott ki. Előbb történelmi filmeket készített, majd történelmi vígjátékokat. Aztán vígjátékokat, jelző nélkül. Végül összetéveszthetetlen Lubitsch-vígjátékokat. Komolynak szánt történelmi filmjeiben is van valami könnyedség. Német némafilmjei annyira népszerűek voltak Amerikában, hogy az egyik legnagyobb hollywoodi sztár, Mary Pickford felkérte következő filmje megrendezésére. Gretchent szerette volna játszani a Faustban, de aztán letettek erről. A Rositában, Lubitsch első amerikai filmjében Pickford spanyol táncosnőt alakít.

Előbb a Warner Brothers, majd a Paramount rendezője lett. Olyan filmekkel alapozta meg hírnevét, mint a Csókolj meg újra, a Lady Windermere legyezője vagy az Örök szerelem. Népszerűsége a színészekével vetekedett. Ebben része volt a stúdiók reklámgépezetének is. A „Lubitsch touch” folyamatos hangsúlyozása kezdetben inkább propagandafogás volt. A nézők a védjeggyé vált név miatt ültek be a moziba: egy jó Lubitsch-filmet akartak látni. Tudták, vicces, de kifinomult, erotikusan villamos játékban lesz részük. És többnyire nem csalódtak. Lubitsch valóban virtuóz volt: ingerelte a közönséget, de nem sértett meg senkit. Stroheimmel ellentétben tudta, hol kell megállni. Stroheimmel ellentétben, aki a „boldog kevesek” által nagyra becsült szent szörnyeteg volt, Lubitsch a hollywoodi mainstream, a fősodor egyik meghatározó rendezője lett. Képes volt irányítani – a népszerű filmes divatokat éppúgy, mint a nézők figyelmét.

Harold Lloyd vagy Buster Keaton humorával ellentétben Lubitsché európai volt. Jonathan Rosenbaum, a neves filmkritikus, amikor megkérdezték tőle, mi a rendező titka, így válaszolt: „A sajátos kelet-európai képesség, megmutatni a kozmopolita, kifinomult európaiságot [kiemelés tőlem – M. P.] az amerikaiaknak.” A „kelet-európai” kifejezéssel vitatkoznék – hiszen e könyv megírásának egyik célja éppen az, hogy az emigránsok „közép-európaiságát” hangsúlyozzuk. Nem Kelet-Európa poros sztyeppéiről, hanem a kontinens közepén lévő kulturális centrumokból érkeztek Hollywoodba.

Még két szót emelnék ki Rosenbaum – egyébként pontos – megfogalmazásából, mert ezekben rejlik a lényeg: a képességben és a megmutatásban. Lubitsch – és sokan mások, akik Közép-Európából jöttek – képes volt úgy mesélni, hogy megérintse az amerikai nézőket. Ők mutatták meg nekik, átszűrve, Európát. Ahogy ők látták – és ahogy azt az amerikaiak látni akarták. „Voltam az igazi Párizsban – mondta egyszer Lubitsch – és voltam a stúdió-Párizsban is. A stúdió-Párizs jobb.”

Billy Wilder szerint (aki több Lubitsch-film társírója volt) mestere titka így írható le: „Megvolt a poén, nevettél, és már nem számítanál rá, de ezt megfejelik egy újabb, még nagyobb poénnal. Ez a Lubitsch touch.” A stúdiók reklámgépezete még két szlogent talált ki Lubitschról. Az „ajtók rendezőjének” is nevezték, mert filmjeiben sokszor kinyíló és becsukódó ajtók előtt – de főleg mögött – játszódnak a kulcsjelenetek. Azaz nem látjuk, hanem csak sejtjük a legizgalmasabb pillanatokat, de ez a sejtetés – gondoljunk csak Molnár Ferenc darabjaira – sokkal, de sokkal izgalmasabb, mint mindent látni, legyen szó szerelemről, szeretkezésről, megcsalásról, lépre menéstől vagy bármi más izgalmas momentumról. „Viszlát, bohózat, üdv, nonchalance!” – ünnepelte a reklámosztály (és a kritika is) Lubitschot. A „nonchalance” mibenlétének megfejtését rábízom az olvasókra.

A víg özvegy, amely már a Metro-Goldwyn-Mayernél készült 1934-ben,  Lubitsch egyik legjobb filmje. Producere, éppúgy, mint Stroheim Lehár-adaptációjának, Irving Thalberg volt – és a film főcímén találunk még néhány alkotót, aki részt vett az 1924-es filmváltozatban is. Megcsillannak benne a rendező kiváló színészvezetési képességei, a díszletek és jelmezek eredeti és tudatos felhasználásának képessége, és nem hiányozhatnak a híres ajtójelenetek és a Lubitsch touch sem.

*

A Bécs, Budapest, Hollywood-ot is bemutatják május 31-én, csütörtökön 11 órakor, az Örkény Könyvesboltban (Szent István krt. 26.) a Kossuth Kiadói Csoport ünnepi könyvhétre megjelenő könyveinek nyilvános sajtótájékoztatóján. A könyv első dedikálása a Vörösmarty téren, az Ünnepi Könyvhéten június 10-én, vasárnap 11 órakor lesz a Kossuth Kiadó standjánál.