Lipótváros/Újlipótváros: Emléktörmelékek

Írta: Vajda Mihály - Rovat: Irodalom, Kultúra-Művészetek, Történelem

Az Újlipótvárosban csak egyszer „laktam”:  két hónapot töltöttem egy Tátra utcai védett házban – hogy ott a zsidók mennyire voltak védettek, azt éppen Richter Gedeon története mutatja –, negyvenedmagammal egy kétszobás lakásban, kényelemben a zongora alatt.

Vajda Mihály

Gyalog, buszon, villamoson, át a Margit hídon Budáról Pestre. Balra nézek – Újlipótváros: A Jászai Mari tér első házán fent hirdetés: a Richter Gedeon Gyógyszergyáré. Jobbra nézek – Lipótváros; tovább sétálok a Dunaparton, majdnem a Lánchídig, hogy meglássam a Can Togay szerkesztette, Pauer Gyula szoborrá alakította emlékművet, a Cipőket. Onnan valahonnan, ahol a bronz-cipők találhatók, de az is lehet, hogy az Újlipótvároshoz közelebb, mert a Katona József utca 21-ből hurcolták el, lőtték a nyilasok a Dunába Richter Gedeont, 1944. december 30-án. Akkora már létrehozta világhírű gyógyszergyárát, erre a zsidóra sem volt többé szükség.

Szóval a Margit híd meghosszabbításában található Szent István körút (apám még Lipót körútnak hívta) választja el egymástól a régi és az Újlipótvárost. Mindeddig, míg mostanság el nem kezdtem kutakodni, azt hittem, hogy a bécsi Leopoldstadt mintájára, ahol a legtöbb bécsi zsidó lakott, nevezték el a pesti negyedet is Lipótvárosnak, ahol a módosabb pesti zsidók laktak. Tévedtem. Állítólag már II. Lipót koronázásakor nevezték el Lipótvárosnak, 1790 novemberében, amikor sejtésem szerint még nem laktak zsidók a Lipótvárosban. Lipótot, II. József öccsét mellesleg nem Pesten koronázták magyar királlyá, hanem Pozsonyban. A mai Széchenyi István téren – nekem gyerekkoromban még Ferenc József tér volt, később Roosevelt tér – csak Ferenc Józsefet koronázták magyar királlyá 1867-ben a kiegyezés utolsó aktusaként. IV. Károlyt 1916-ban ugyanis már a budai várban koronázták meg, hogy éppen december 30-án, az Richter Gedeon 28 évvel későbbi halála szempontjából bizonyára véletlen.

Lukács György (azóta eltávolított) szobra a Szent István parkban (Klein Rudolf felvételei)

Hogy jómagam nem egészen húsz évet gyerekkoromban és korai ifjúságomban a Lipótvárosban éltem, az – gondolom – nem függ össze zsidóságommal. A Nádor utcai Hild József tervezte remek – nekem klasszicista – az alábbi szövegben azonban romantikus bérház (Nádor u. 19.)[1] azidőtájt, amikor Mátyásföldről elköltöztünk – ha maradtunk volna, most nem irkálnék itt, a Pest megyei zsidóságot szinte mind egy szálig kiirtották – hála az ügybuzgó Baky László főispánnak –, azért költöztünk a Nádor 19-be, mert a ház a Magyar Olasz Bank tulajdonát képezte; apám meg abban a bankban dolgozott (most OTP, közben volt – azt hiszem, budapesti – rendőrkapitányság is, a szobánkból rálátásom volt Münnich Ferenc főkapitány elvtársra, volt neki szép tábornoki egyenruhája), akkor került az Andrássy úti fiókból a központba. Sok zsidó lakott a házban, így ’44-ben csillagos ház lett, nem kellett áprilisban elköltöznünk. Hozzánk költöztek rokonok.

Szerettem a Lipótvárost, persze inkább már a háború és vészkorszak után, amikor már önálló voltam, ha még nem is felnőtt. Majd’ egész életem benne zajlott akkoriban. Iskolám, a Deák téri evangélikus elemi ugyan már a Belvárosnak nevezett városrészhez tartozott – a Deák Ferenc utca volt a kerülethatár –, de a tanítás után anyám mindig az Erzsébet- (majd Sztálin-, majd Engels-, majd ismét Erzsébet) térre vitt játszani. Az pedig már, szörnyű óriáskerekével, a Lipótvároshoz tartozik. (Mellesleg kérdem, van még egy ilyen hülye város a világon, ahol minden rendszerváltáskor mindent átneveznek? Igaz, másutt, jobb helyeken, a rendszerváltás sem olyan gyakori.) Az óriáskerék akkor még persze az Angol- majd Vidám Parkban volt, a helyén viszont egy Kioszknak[2] nevezett épületet lehetett látni, kiállításokat rendeztek benne. Képkiállításokat. Persze az óriáskerék jobban jövedelmez.

Kiderült, hogy Hauszmann Alajos kioszkja eredetileg étteremnek és táncteremnek adott helyet. De még így sem volt jövedelmező.

Időnként a Szabadság-téren is játszottam, az igen közel volt a lakásunkhoz. Később, már a vészkorszak után, nem játszottam többé a lipótvárosi tereken, nem is a környéken jártam iskolába, hanem előbb a Vilma királynő útra (annak is hány neve volt már! Most Városligeti fasor névre hallgat; de maradok a Lipótvárosnál), majd a Thököly útra. Egyetemre viszont először a Lipótvárosba jártam, a Lenin Intézetbe: a filozófia szakot oda száműzték, jóllehet ezt a száműzetést kitüntetésnek tekintették. A Lenin Intézet – az ELTE egy kara – a Tőzsde palotában működött, a Szabadság-téren. Hogy ma mi van benne, nem tudnám megmondani. A forradalom után átverekedtük magunkat a Bölcsészkarra, így ismét búcsút mondtam a Lipótvárosnak. Teljesen, minthogy 1955-ben megnősültem, és elköltöztem a VII. kerületbe. Az igazi, akkor még megvolt, zsidó-negyedbe. Lakjak azonban bárhol is a fővárosban, legyen a munkahelyem bárhol másutt, s nemcsak másutt Budapesten, hanem vidéken, netán külföldön is, nem fordul elő, hogy én ne fordulnék elő a Lipótvárosban. Hogy, mondjuk, ne ülnek be barátaimmal az 1947-es alapítású Terv presszóba, vagy éppen a „teraszára” egy unalmas akadémiai ülés után a barátaimmal, legyen akármilyen büdös is a Nádor utca. A Nádor 19-ben van a Hároméves Terv tiszteletére lett Terv presszó. Ez az én hazám – s azonnal a vakondok-vicc jut az eszembe. Most nem mesélem el.

Nem önéletrajzot írok, így nem mondom el minden olyan emlékemet, mely éppen a Lipótvároshoz köt. Ha felteszem magamnak a kérdést, mit szeretek Budapestben, akkor, nem tehetek róla, azonnal a Lipótváros ugrik be, lipótvárosi képek, lipótvárosi utcák-terek képei – csakhogy sok esetben, tán a legtöbbször nem a mai megjelenésükben. Nem a formájukról van szó, nem a kinézetükről, hanem – milyen szót is használjak – az atmoszférájukról. Elég csak gondolatban letekintenem a Nádor 19. harmadik emeletének a CEU felé eső utolsó ablakából, s nem az autók mai tülekedését, a bűzt és a mocskot látom, hanem valami csendes-tiszta szerethetőt. De hát ez oda van, végképp talán. Ahogy magam is véges vagyok.

Az Újlipótvárosról viszont még nem esett szó. S jóllehet ott csak egyszer „laktam” (két hónapot töltöttem egy Tátra utcai védett házban – hogy ott a zsidók mennyire voltak védettek, azt éppen Richter Gedeon története mutatja –, negyvenedmagammal egy kétszobás lakásban, kényelemben a zongora alatt), mégis sokszor tartózkodom ott. Sem iskolába nem jártam az Újlipótvárosban, sem munkahelyem nem volt ott, de számos jó barátom és ismerősöm, még lemenőim is laktak, laknak ott, nem is beszélve arról, hogy egyet kivéve, budai lakásaimból is 15-20 percen belül elértem, elérem a kerületrészt. Kedvelem.

A furcsa a történetemben az, hogy jóllehet az Újlipótvárosi „szálláson” töltött két hónap nem kellemes emlék, nagyon is kedvelem ezt a kerületrészt, számtalan üzletével, vendéglátó helyeivel és a Szent István parkkal együtt, azzal az egyetlen hellyel a világon, ahol – még a kommunizmus építésének idején – lezsidóztak. Persze nem felejtem el a kényszerszálláson töltött időt. Sokaknak megmutattam már, főképpen a Pozsonyi Kisvendéglő teraszáról, azt a Pozsonyi úti házat, melynek lépcsőházában 1944 novemberében a Nádor 19-ből való elhurcolásunk után az első éjszakát töltöttük.

Az az után következő két hónap során sokszor kellett szembenéznem nyilas testvérekkel, amikor azok, az ott lakók védettségéről tudomást nem véve, betörtek a védett házakba, a mi Tátra utcai házunkba is (Ja, később Sallai Imre utca, el ne felejtsem), lekolompoltak valamennyiünket a sárga keramit-kövekkel kirakott udvarra, s magukkal vitték néhányunkat, akikkel „szimpatizáltak”.

Egy esszémet, melynek az a címe, hogy A személyes emlékezet filozófiája, így zártam:

A leghatalmasabb teher” – Mi lenne, ha egy napon vagy éjszakán egy démon utánad lopakodna a legmagányosabb magányba és így szólna hozzád: ’Ezt az életet, amelyet most élsz és amelyet éltél, még egyszer és még számtalanszor újra kell élned; és nem lesz benne semmi új, hanem minden fájdalomnak, kéjnek, minden gondolatnak és sóhajnak, életed minden kimondhatatlanul apró és nagy eseményének ugyanúgy kell visszatérnie hozzád, ugyanabban a sorrendben és egymásutániságban – pontosan ugyanennek a póknak kell visszajönnie és holdfénynek a fák között, pontosan ugyanennek a pillanatnak és nekem magamnak. A lét örök homokóráját újra meg újra megfordítják, és téged vele együtt, te porszemek porszeme!’ – Nem vágnád magad fogcsikorgatva a földhöz, átkozva a démont, aki így beszélt? Vagy megéltél már valaha oly feledhetetlen pillanatot, amikor azt válaszoltad volna neki: ’Isten vagy és sohasem hallottam még istenibbet ennél!’. Ha e gondolat úrrá lenne rajtad, megváltoztatna teljes valódban, sőt talán föl is őrölne; a mindenre és minden dolgokra vonatkozó kérdés: ’akarod-e mindezt még egyszer és számtalanszor újra?’ nehezedne a legsúlyosabb teherként cselekvésedre? Vagy mennyi jóindulatról kellene tanúbizonyságot tenned önmagad és az élet iránt, hogy soha többé ne kívánj egyebet, csak e végső és örök megerősítést és szentesítést?[3]

Nem veszem én mindezt szó szerint. (Lehet, hogy csak nem merem szó szerint venni?) Talán csak azt kell tudnom elfogadni, hogy elviseljem a gondolatot: bármikor visszatérhet, amit megéltem? Ennek tudatában talán tehetek is ellene valamit. S nemcsak ordítozhatok, hogy ezt nem engedjük meg még egyszer megtörténni. Ki nem engedi meg és kinek?  Igazán nem muszáj azt mondanom a démonnak: „Isten vagy és sohasem hallottam még istenibbet ennél!” S mégis feltörhet bennem a jóindulat, hogy tanúbizonyságot tehessek önmagam és az élet iránt. Így megérthetem, hogy igenis ember vagyok, amiként az is, aki éppenséggel belelőhetett volna a Dunába. S véletlenségből vagy hanyagságból nem tette. „Világosítsd föl gyermeked, a haramiák emberek.” De az „emberi szubsztancia” nem elpusztíthatatlan, hiszen nem létezik. Tisztánlátás, nem pedig a vigasztalás a filozófia feladata.”

Nos, eddig az idézet. Némiképp reménykedem azért abban, hogy nem kell még egyszer a Tátra u. 5-ben a zongora alatt aludnom.

 

Jegyzetek

[1] Háromemeletes romantikus stílusú műemlék saroklakóház, melyet Hild József épített 1861-ben, Schossberger Simon Vilmos részére. A ház második emeletén, a 4-es számú lakásban 1989. június 27-én megalakult a Magyar Október Párt. Az első párt, amely történelmünkben azt állította magáról, hogy a szó szoros értelmében az utca (s ennek az utcának a) pártja.- https://hu.wikipedia.org/wiki/N%C3%A1dor_utca –  VM.: A ház viszont csak két emeletes. Krassóék viszont tényleg a második emeleten laktak.

[2] A Kioszkról lásd: https://pestbuda.hu/cikk/20190509_domonkos_csaba_egykor_az_erzsebet_teren_allt_egy_kulonleges_epulet_a_kioszk.

[3]Nietzsche: A vidám tudomány, 34l.

Címkék:2021-05, Lipótváros, Újlipótváros

[popup][/popup]