Lily fogadalma

A zsidó származású Lily Ebert korábban szinte nem is találkozott antiszemitizmussal. 

Különleges családi burokban nőtt fel, meseszerű idillben. Amikor a II. világháború vége felé pletykákat hallottak arról, mire készülnek a németek, alig akarták elhinni. Hiszen hogyan lehetne elhinni a hihetetlent? 20 éves korában, 1944-ben hurcolták el családjával Bonyhádról, ám el sem tudta képzelni, mi fog vele történni.

Testvére, Imi, anyjuk cipősarkába rejtett el néhány ékszert és egy angyalkás medált, aminek nem volt különösebb értéke, Lily számára mégis sokat jelentett. A mai napig hordja. Az Auschwitz felé tartó vonatút utolsó napján az anyja talán megérezhetett valamit, mert hirtelen cipőt cserélt Lilyvel, és a medál a lányhoz került…

Amikor leszálltak a vonatról, a csillogó csizmás, fehér kesztyűs Mengele fogadta őket, aki az anyját, Ninát, a másik fivért, Bélát, és Bertát a halál irányába intette pálcájával. Lily és két lánytestvére, René és Piri az élet oldalára került.

Lily nemcsak azt ígérte meg apjának a halálos ágyán, hogy nagyobb testvérként vigyáz a kisebbekre, de Auschwitzban megfogadta magában: ha ezt túléli, mindent elkövet azért, hogy mesélhessen a táborban elszenvedett élményeiről, amiből a világ okulhat. Mindkét ígéretét megtartotta. Renével és Pirivel a koncentrációs és a munkatábort is túlélték.

Lipcsében az amerikai hadsereg szabadította fel őket 1945-ben, a három nővér Svájcban kapott menedéket. Az asszony 1953-ban újra találkozhatott másik bátyjával, a háború alatt egy náci munkatáborban raboskodó Imrével. 1967-ben emigrált Nagy-Britanniába, ahol Londonban telepedett le. Három gyermeke, tíz unokája és harmincnégy dédunokája született. Lily az elmúlt években iskolákba járt, hogy megossza élményeit, és jelentős követőtábora van a TikTok-on. Az idős asszony és dédunokája közösen írtak könyvet Lily fogadalma címmel, mely októberen magyarul is napvilágot lát, s amelyből két részletet közlünk a 21. Század Kiadó jóvoltából.

1946 júniusa

Mi a szerencsések közé tartoztunk. Hivatalos iratokkal, törvényes bevándorlóként érkeztünk meg Haifába, a Palesztinai Brit Mandátum területére, miközben holokauszttúlélők ezrei titokban próbáltak eljutni Európából az egyetlen országba, amelyről úgy hitték, befogadja őket, ahol új életet kezdhetnek. Jöttek, ahogy tudtak, banánszállító hajónak álcázott lélekvesztőkben és más teherhajókon. A britek egyre szigorúbban korlátozták a Palesztinába beengedett zsidók számát, holott a harmincas évek végén, az európai zsidóüldözés folyamatos erősödésekor meghozott korlátozások már amúgy is nagyon szigorúak voltak. A holokausztot követően olyannyira lehetetlenné vált a bejutás, hogy a palesztinai zsidó közösség, a Jisuv tömegesen támogatta az illegális bevándorlást egy Bricha nevű menekülthálózat révén.

Bernárd Sajó, egy engelbergi barátunk kísért ki minket a marseilles-i kikötőbe. És miután ekkora utat megtett, hogy búcsút vegyen tőlünk, váratlanul gondolt egyet, és felugrott a hajó fedélzetére. Semmije nem volt, a legutolsó pillanatban döntött. Fogalmam sincs, hogy úszta meg, és hogy jutott be Izraelbe mindenféle dokumentum és igazolás nélkül.

Mindenesetre az időzítés tökéletes volt. A megérkezésünk után néhány héttel a britek tengeri blokádot vontak a Földközi-tengeri kikötőkből Palesztinába érkező illegális hajók elé. És ezután mindenkit, aki papírok nélkül érkezett, a ciprusi internálótáborba szállítottak, ahol aztán évekig várakozhattak úgy, hogy azt sem tudták, végül beengedik-e őket Izraelbe vagy sem.

A mi kis hajónk, a Cairo, olyan rozoga volt, hogy ma már fát sem igen szállítanának vele. Még soha nem utaztunk ekkora nyílt vízen – nem volt hajós tapasztalatunk a dunai sétahajókázásokon kívül. Nehéz volt az átkelés Marseilles-ből a Földközi-tengeren, úgyhogy nagyon örültünk, amikor lassan a végéhez közeledett. Bár a tenger nyugodt volt, mindannyian nagyon rosszul voltunk, végighánytuk az utat. Enni sem tudtunk, a kabin belsejében sem tudtunk megmaradni, úgyhogy végig kint voltunk a fedélzeten, még aludni is ott aludtunk a csillagos ég alatt. Pihenésből nem sok jutott, a tűző napból annál inkább.

De fiatalok voltunk és bizakodóak. Nem törődtünk a kellemetlenségekkel, arra készültünk, hogy hamarosan hozzálátunk, hogy békében újjáépítsük az életünket. És addigra már nagyon jól ismertük egymást, mi, engelbergi lányok és fiúk. Olyanok voltunk, mint a testvérek. Együtt – jóban-rosszban.

Utolsó éjszaka, péntek éjjel már egy szemhunyást sem aludtunk. Másnap hajnalban erősen tűzött a nap a víz fölött, és akkor megláttuk a szárazföldet. Izrael földjét – Erec Izraelt. Majd’ kibújtunk a bőrünkből izgalmunkban. Emlékszem, milyen átütően kék volt az ég azon a reggelen, ahogy ott álltunk a fedélzeten és néztük az országot, amely mostantól a hazánk lesz. Mindannyian elhallgattunk, próbáltuk befogadni az új otthonunk látványát. Annyira más volt, mint bármi, amit magunk mögött hagytunk. És akkor énekelni kezdtünk – bár nekem egyáltalán nincs hangom –, a Hatikvát énekeltük, „A reményt”, teljes odaadással:

Még nem veszett el reményünk,

Az ősi reményünk

Szabad nemzetként élni a hazánkban,

Cion és Jeruzsálem földjén.

Akkor ez még persze nem volt nemzeti himnusz. Izrael sem volt még nemzet.

Lassan alakot öltöttek az épületek, mind nagyobbak lettek. Egyre közelebb értünk a kikötőhöz, ami olyan volt, mint egy híd, aztán végre lehorgonyoztunk. Napos szombat reggel volt. Amikor az ottaniak meghallották, hogy Svájcból érkeznek fiatalok, kijöttek elénk a kikötőbe. Rengetegen halmoztak el a jókívánságaikkal, amikor a partra léptünk. Micsoda meleg és baráti fogadtatás! Úgy éreztük, hazaértünk.

– Végre! – sóhajtott fel René, amint szilárd talajt ért a lába. Ő bírta közülünk a legrosszabbul az utazást. – Soha többé nem szállok hajóra!

Volt, aki térdre omlott és megcsókolta a földet. Mindnyájan táncoltunk.

Akadt azért egy kis problémánk. Minthogy sábát volt, nem cipekedhettünk, a hajó viszont ment tovább Egyiptomba. Úgyhogy a kikötőben halmozták fel a holmikat, és ott őrizték másnapig, amikor értük mehettünk. Hihetetlen, de a kikötőbe kiözönlő emberek között volt egy bonyhádi magyar család is. Meghívtak, hogy töltsük velük a sábátot, csak mi hárman, és azt mondták, máskor is megszállhatunk náluk, amikor csak Haifában járunk.

Vasárnap visszamentünk a kikötőbe a csomagjainkért meg elrendezni a formaságokat a hivatalban. A karanténban mind megkaptuk a himlő elleni védőoltást. Kaptam egy igazolást, amelyre angolul pecsételték rá: „BEVÁNDORLÓ”, illetve „KÜLÖNLEGES MEGFIGYELÉS ALATT”. 1946. június 22-én érkeztem meg Izraelbe. Új számot kaptam: 5109. Úgy látom, az érkezésem után huszonnégy órával jelentkeznem kellett volna az Egészségügyi Hivatalnál, aztán három és öt nap elteltével ismét, de a papírokból nem világos, tényleg elmentem-e.

Eleinte mindenki azt nézte, hogyan segíthet. Semmit sem kellett megszerveznünk, mások intézkedtek helyettünk. Vasárnap busszal vittek le a tengerparton Tel-Avivba, ahol az egyik svájci társunk rokonai, Schechterék fogadtak, akiknek nagy bőrfeldolgozó üzemük volt. Az Alija utcában volt az otthonuk, ahová elég sok fiút és lányt befogadtak, náluk maradhattunk néhány napig, amíg eldőlt, merre indulunk tovább. Nem volt persze elég ágy, úgyhogy a földön aludtunk, de kaptunk sok párnát és takarót meg élelmet – nagyon jól tartottak minket. Kimerültek voltunk, de tele várakozással. Végre egy új kezdet.

De hogyan tovább? Megint egy új ország, pénz nélkül, család nélkül, nyelvtudás nélkül. És ez az ország nemcsak nekünk volt új: maga az ország is új volt, és nagyon szegény. Fogalmunk sem volt, milyen élet vár ránk Izraelben.

De sok sorstársunkhoz hasonlóan mi is idealisták és optimisták voltunk. Részt akartunk venni az ország felépítésében, segíteni, ahogy csak tudunk. Ennek a legegyszerűbb módja pedig az volt, hogy egy kibucba költözünk – magunk választunk otthont és közösséget. A kibuc alapeszméje az egyenlőség és igazságosság, mindenki együtt dolgozik és segíti a másikat. Ennek az életmódnak az együttműködés és a javak megosztása az alapja. Mivel az elmúlt két évben azért maradhattunk életben, mert ösztönösen segítettük egymást, jó ötletnek tűnt itt is egy ilyen elven működő telephez csatlakoznunk.

De melyik kibucot válasszuk? Az első kibucok szocialista és cionista utópiák voltak, ráadásul sok közülük világi. Az Agudat Jiszrael, az ortodox szervezet, amely Svájcban a gondunkat viselte és Palesztinába is segített kijutni, nem sokkal azelőtt vett részt egy új kibuc, a Hafetz Haim létrehozásában a judeai hegyek lábánál. Az ottani közösség vallásosabb volt, mint a többi, gondoltuk, ez jó lesz nekünk. A kibuc alapítóinak többsége német zsidó volt, nagyon elkötelezett, ifjú úttörők. Küldtek értünk egy buszt, és végül tizenketten utaztunk hozzájuk, köztük Margó, Aranka és Zsuzsi, meg a máramarosi „tizenkét nővér” közül is elég sokan.

Csodálatos érzés volt tartozni valahová. Most éreztünk ilyesmit először azóta, hogy elhagytuk Bonyhádot. De a kibucban azért korántsem volt könnyű az élet. Nehéz volt megszokni a hőséget. És persze héberül sem tudtunk még. Amikor megmutatták, hol fogunk lakni, megdöbbentünk.

Nagyon szegény kibuc volt, ráadásul mindössze egy éve költözött erre a helyre. Még az épületek sem álltak, úgyhogy sátorban aludtunk – nagy, fehér zsákvászon harangsátrakban, amelyekben semmi nem volt egy sor heverőn kívül. A mosdót viszonylag messze, egy fészerben alakították ki, és az egész területet kerítéssel vették körül. Volt egy nagy ebédlő, ami egyúttal súlként is szolgált, de minden nagyon egyszerű volt: az asztalokon nem volt terítő, az evőeszközök és a tányérok kezdetlegesek, tényleg semmi kényelem.

Fél napig dolgoztunk, fél napig pedig vallási oktatást kaptunk, és a hébert gyakoroltuk.

Reggelente mi, lányok általában a konyhán tevékenykedtünk: mosogattunk, zöldséget aprítottunk, krumplit hámoztunk. Néha nekem kellett felügyelnem a kicsikre, a kibucban ugyanis a gyerekek nevelése is közös feladat. Nagyon mulatságos volt úgy vigyázni a három- négyéves óvodásokra, hogy egy szót sem értettek abból, amit mondtam, és persze én sem értettem őket. De azért elboldogultunk.

Volt ott akkoriban egy csodálatos rabbi, egészen különleges, spirituális ember, Joszéf Slomó Kahanemannak hívták. A Baltikumból érkezett látogatóba Palesztinába, aztán ott ragadt a háború alatt. A nácik elpusztították Litvániában a jesiváját, az általa vezetett iskolát meg az árvaházat, sok tanítványát és rokonát megölték. De ő mindent újrakezdett: új jesivát alapított és több új árvaházat is létrehozott holokauszttúlélők számára Bnei Brakban, egy kisvárosban Tel-Aviv mellett. Nagy hatással voltak ránk a tanításai. Mellette újra jó érzés volt zsidónak lenni.

De az igazat megvallva, hiába volt mindenki kedves és barátságos a kibucban, nem éreztük jól magunkat. Nagyon hamar beláttam, hogy nem ez a megfelelő hely a számunkra. Egyszerűen nem erre volt akkor szükségünk. Mintha egyik végletből a másikba estünk volna. Svájcban luxusban éltünk. Most pedig olyan szegénységben, hogy élelmünk is alig volt. Minden nagyon kezdetleges volt. Nekünk pedig épp elég kijutott már a közösségi életmódból – mindig osztoznunk kellett a mosdón, együtt aludnunk a sok társunkkal, soha nem dönthettünk egyedül semmiben, mindig együtt kellett ennünk egy rakás más emberrel, és mindig azok a nagy fazekak – de soha nem elég nagyok. Túl sok minden emlékeztetett azokra a táborokra, amelyeknek az emlékétől akkor sem tudtunk szabadulni, ha nem beszéltünk róluk. Mintha visszafelé haladtunk volna az úton, ahelyett hogy előrementünk volna.

Nem volt könnyű kitalálni, mit lépjünk ezután, de próbáltam minél több emberrel kapcsolatba lépni. Aztán néhány hét elteltével meg is találtam a megoldást. Sietve búcsút intettünk a kibucnak, és visszamentünk Tel-Avivba szerencsét próbálni.

1946–1948

Tel-Aviv hihetetlenül izgalmas hely volt – egyike azon városoknak, amelyek soha nem alszanak, egy homokdűnék között virágzó paradicsom. Még soha nem láttam ilyen modern, ilyen ragyogó, élénk és új várost. Soha azelőtt nem jártam ilyen világvárosban. Milyen más volt, mint a sötétség, amit magunk mögött hagytunk!

Napközben mindenki nagyon keményen dolgozott, éjszaka pedig… az éjszakai életnek egyszerűen sose szakadt vége. A fehér betonépületek a világos színük ellenére is itták magukba a meleget, úgyhogy este mindig nagy volt kint az élet: az emberek kiözönlöttek az utcára a lakásukból, sétáltak a házak közötti kis parkokban, ültek az éttermek és kávézók teraszain. Hihetetlen nyüzsgés volt éjjel-nappal. Annyi ember gyűlt itt össze a világ oly sok tájáról – nemcsak Európából, hanem Afrikából és a Közel-Keletről is –, mind a maguk kultúrájával, hagyományos ételeivel, zenéjével és szokásaival.

Végül aztán úgy döntöttünk, nem Tel-Aviv lesz a legboldogabb és a legbiztonságosabb hely számunkra, hanem a sokkalta kisebb Bnei Brak, amiről Kahaneman rabbi mesélt. Olyan sok hozzánk hasonló fiatal nő élt itt, akik mind nemrég érkeztek Erec Izraelbe teljesen elárvulva, család és munka nélkül, hogy az Agudat külön szervezetet hozott létre a támogatásukra, ez volt a Sarah Schenirer Lányintézet, az Akiva rabbi utca 27. szám alatt.

Egy lengyel nőről nevezték el az intézetet, aki rengeteget tett az ortodox zsidó lányok neveltetéséért, 1935-ben halt meg. A szálló már tele volt, úgyhogy egy közeli lakásban béreltünk szobát, de az intézetben kaptunk enni, és ismerkedni is odajártunk. Esténként egy idős asszony főzött ránk. Még most is alig tudtunk héberül, úgyhogy mindenki a maga nyelvén próbált boldogulni, kézzel-lábbal mutogattunk, hogy megértsük egymást.

Megint egyszer a varrástudásunk lett a megmentőnk. Piri egy Newmans nevű fehérneműüzletben kapott állást, pizsamákat, hálóingeket, bugyikat varrt hátul a műhelyben. René, Margó és én egy matracgyárba kerültünk, ahol a huzatok külső rétegét kellett összevarrnunk. Minden reggel busszal mentünk Bnei Brakból Tel-Avivba, ahol reggel kilenctől este hatig dolgoztunk, heti hat alkalommal. Nagyon fárasztó volt, de kezdetnek elment, meg voltunk elégedve a sorsunkkal. Akkor eszméltünk csak rá, mennyire elkényeztettek minket az engelbergi szállodában, ahol semmivel sem kellett foglalkoznunk. Most viszont végre függetlenek voltunk! És tudtam, hogy a húgaim biztonságban vannak.

És Imi? Róla csak annyit tudtunk, hogy visszatért Bonyhádra, ott keresett minket, aztán próbálta megmenteni, amit csak tudott, a korábbi életünkből. Akkortájt, hogy elindultunk Svájcból, üzent nekünk: el akarja hagyni Magyarországot, de egy ideig még nem teheti. Azt nem tudta, vagy nem akarta megmondani, miért. „Ti csak menjetek! – írta. – Majd utánatok megyek.” Különféle országokban különféle ügynökségek továbbították az üzenetét, egyik nyelvről a másikra fordították. Több mint egy fél év eltelt, mire megkaptuk a táviratot Bnei Brakban. Csak reménykedni tudtunk és imádkozni, hogy azóta utánunk indult. Ki tudhatta volna előre, mibe kerül majd mindannyiunknak ez a késlekedés?

Volt egy kedvenc kávézónk, ahová mindig beültünk munka után a régi barátainkkal. Most már sokfelé dolgoztunk napközben, olyan is volt, aki még munkát keresett, de napnyugtakor sokszor futottunk itt össze. Egy este épp Sajóval ültem a kávézóban, azzal a magyar fiúval, akivel annak idején együtt mentünk Buchenwaldból Svájcba, aztán Marseille-ben az utolsó pillanatban ugrott fel a Cairo fedélzetére. Akkortájt már inkább tekintettem bátyámnak, mint barátomnak. A közös múlt szinte családot kovácsolt belőlünk, annyira erős kötelék alakult ki közöttünk.

Nagy volt bent a nyüzsgés, amikor megrendeltük a kávénkat. Én mindig magam fizettem. Sose hagytam a fiúknak, hogy meghívjanak. Épp beszélgettünk – sosem a múltról, mindig a jelenről: ki mit csinál, kinek van munkája, kinek nincs, talán nevetgéltünk valamin, ami aznap történt –, amikor magabiztos léptekkel egy fiatalember lépett be a kávézóba és körülnézett. Volt valami a viselkedésében, amitől az a benyomásom támadt, hogy ott született Erec Izraelben.

Legnagyobb meglepetésemre egyenesen a mi asztalunkhoz lépett és magyarul szólított meg.

– Jó estét! Ön biztosan a Svájcból érkezett új lányok egyike. – Hangosan beszélt, ellentmondást nem tűrően. – Hallottam, hogy magyarul beszélnek. Szeretnék bemutatkozni.

– Ön bizonyára…

– A nevem Smuel. Az egyik matracgyári kollégájának vagyok a barátja. Ő mesélt magáról, a húgairól meg a barátairól.

– Valóban?

Eleinte kissé gyanakvó voltam, nem nagyon tudtam, mit akar. Előző évben, Svájcban döbbentünk rá, mennyire aláásták a nácik az emberek iránti bizalmunkat. Olyan rettenetes volt, ahogy tőrbe csaltak minket! Végignéztük, hogy emberi lények olyasmit művelnek egymással, amit korábban el se tudtunk volna képzelni. És ez örökre megmérgezi az ember szívét. Nagyon nehezen bíztunk meg bárkiben is, főképp idegenekben. És főképp férfiakban.

– Igen – felelte. – Bizonyára jól jönne önöknek egy kis segítség. Hiszen újak még. És itt nem könnyű, nekem elhiheti. Én már itt vagyok egy ideje… nyolc éve. Ismerem a járást. Szóval, ha szükségük van bármire – munkára… lakásra… Ha bármire szükségük van… forduljanak hozzám.

Hát, ez jól el van telve magával, gondoltam. Azt viszont be kellett ismernem, hogy valóban jól jönne egy kis segítség. Még mindig egy sor elintéznivaló volt hátra. Mindenki számára küzdelmes volt ez az időszak: nemcsak a hozzánk hasonló újoncoknak, hanem azoknak a cionistáknak is, akik még a háború előtt érkeztek Erec Izraelbe, hiszen most már egyre többen versenyeztek a munkalehetőségekért.

– Köszönöm! – feleltem. – Átgondolom.

Papírt meg tollat vett elő, és írni kezdett.

– Itt keressen meg! – rendelkezett, és átnyújtotta a cetlit.

Smuel Ebert. Export/Import. És egy cím.

Nekem volt állásom, egyelőre. René és Piri is elégedettek voltak a munkájukkal, és a szállásunk is megfelelő volt, úgyhogy elvoltunk. A túléléshez tökéletes. De a többiek iránt is felelősséget éreztem: volt, aki még nem talált munkát, és nagyon kevés volt a pénzünk. Teljesen egyedül voltunk a világban. Magunknak kellett döntenünk mindenben – hogy hová menjünk, mit csináljunk, hol szálljunk meg –, és mindig akadt probléma, amit meg kellett oldani. De mindenben segítettünk egymásnak, és ez volt a lényeg. Mindenki egyért, egy mindenkiért.

Én harcos voltam, igazi harcos. Nemcsak magamért, hanem az összes lányért kiálltam, ők pedig felnéztek és hallgattak rám. Senkitől sem akartam segítséget elfogadni. De a lelkem mélyén tudtam, hogy bármilyen erős vagyok, egy kis útmutatás azért jól jönne. A többiekkel szemben sem tűnt igazságosnak, hogy elutasítsam olyasvalakinek a tanácsait, aki ilyen jól kiismeri itt magát.

Ráadásul volt valami ebben a fiatalemberben, ami miatt nem is igen tudtam kiverni a fejemből.

Úgyhogy felkerestem a munkahelyén. Borsalino-kalapokat importált, azt a divatos olasz fejfedőt, amit itt minden ortodox férfi viselt.

Megbeszéltük, hogy aznap este találkozunk. Ezúttal egy másik kávézóban. Gondolom, nem akarta, hogy zavarjanak.

– Á, itt is van! – kiáltott fel, amikor meglátott. Székkel kínált, és megvárta, hogy kényelmesen elhelyezkedjem, csak aztán kérte az étlapot a pincértől.

– Úgy örülök, hogy eljött!

– Miért?

– Mert, az igazat megvallva, nagyon szerettem volna újra találkozni magával.

Miket beszél ez?

– Kérem, ne értsen félre…

Biztosan felháborodva néztem rá.

– Nagyon ellentmondást nem tűrő voltam magával. De tényleg tudok segíteni a barátainak. Mindnyájuknak tudok munkát szerezni, semmi akadálya.

Kezdtem megnyugodni.

– De engem ön érdekel igazán.

– Én jól vagyok – feleltem. – Van munkám, hiszen tudja.

– Igen, de annyi mindent kell elintézni, amikor megérkezik valaki. Én már csak tudom. Higgye el! Ráadásul gyorsan változnak a dolgok errefelé, mindennap rengeteg új ember érkezik. Résen kell lenni. És én tudok segíteni.

Rögtön a lényegre tértem. Megbeszéltük, kinek mire van szüksége, mihez ért, milyen problémák merültek fel, amiket el kellene intézni. Kávéztunk. Mintha mindenre lett volna válasza: hol lehet a legjobbakat enni és inni, hol érdemes vásárolni, hol van ez, hol van az. Mi kell ahhoz, hogy boldoguljon az ember.

Hamarosan újra találkoztunk. Elmondta, mit intézett, kinek tudná bemutatni valamelyikünket, mi legyen a következő lépés. Aztán megint találkoztunk egy kávéra. Aztán elvitt vacsorázni.

És ez tetszett nekem. Smuel tetszett nekem.

Nagyon meggyőző volt. Az a fajta, aki még az eszkimóknak is eladta volna a jeget. Elbűvölő ember volt. És engem is elbűvölt.

Csodálatos érzés volt, hogy magyarul beszélhettem vele. Az anyanyelvünk nagyon erős kapocs volt közöttünk. Furcsa módon hiába élt már ott évek óta, még nem tudott jól héberül. A háború előtt nem sok magyar járt Izraelben, úgyhogy neki is sokat számított, hogy magyarul beszélgethettünk.

Smuel 1938-ban érkezett a Palesztinai Brit Mandátum területére Budapestről. Még csak tizenhét éves volt, de érezte, hogy odahaza valami rettenetes fog történni. Hogy a zsidóknak hamarosan menekülniük kell Magyarországról. Az antiszemitizmus napról napra nőtt, főként Budapesten. És Smuel nem az a típus volt, aki a homokba dugja a fejét. A bátyja, Cví, nem sokkal Smuel előtt indult útnak, de a családjuk többi tagját hiába kérlelték, nem akartak mindent hátrahagyni és fejest ugrani az ismeretlenbe. Mint már említettem, nem volt könnyű kijutni, fogalmam sincs, ők végül honnan szereztek hivatalos bevándorlási papírokat. Talán még a pesti cionista kapcsolaton keresztül? Egy ismerős itt… annak egy ismerőse ott… így működött. Az pedig nagy előnyt jelentett, ha valaki szerzett igazolást, legális letelepedési engedélyt. Vagy talán Smuelnek nem is volt ilyenje? Nem mertem kérdezősködni. De azt tudom, hogy amikor a hajója kikötött, és ő a partra ugrott, rálőtt egy brit katona.

Egyik nap épp a Rotschild Boulevard-on sétáltunk, Tel-Aviv egyik legrégibb és legszebb utcáján. Széles és árnyékos, a közepén szikomor- és fügefákkal szegélyezett park fut végig, ahol remekül lehet sétálni, találkozni, beszélgetni, vásárolni.

– Látod azt a padot? – kérdezte. – Az volt itt az első ágyam. Ott töltöttem az első tel-avivi éjszakámat.

Szóval ez volt az ő története. Apránként tudtam csak meg a részleteket. Tényleg a semmiből küzdötte fel magát. Én alig meséltem neki. Ő pedig nem erőltette.

Endreffy Kata fordítása