Ligeti Ernő – Egy urbánus transzszilvanista

Ligeti Ernő munkásságából nemcsak a művek a fontosak, hanem társadalomszervezői, publicisztikai, szerkesztői teljesítménye is. Egyébként újságírói, történetírói munkái is rendszerint az esszé, a tudomány és a szépirodalom határmezsgyéjén állnak. Életműve egy fejezet a kisebbségtörténetből.

Faktumként kezelem az alábbiakat:

A kényszerből megszülető romániai magyar irodalom kezdeti korszakában fontos szerepe volt az avantgárd irányzatok honosításában és a világirodalom recepciójában.

Szerkesztőként és szerzőként fontos szerepet vállalt a kezdeti évek legjelentékenyebb irodalmi-kulturális-művészeti folyóiratának, a Napkeletnek a munkájában. Az erdélyi magyar irodalom két világháború közötti korszakának számos fontos folyamata innen indult ki.

Az egyik alapítója volt az Erdélyi Szépmíves Céhnek, a korszak és a régió legkomolyabb könyvkiadójának, aktív részt vállalt a Helikon írói közösség munkájában.

Részben – külpolitikai szerkesztőként és közíróként – ő garantálta a kisebbséget orientáló napilap, a Keleti Újság színvonalát.

1934 decemberétől 1940 közepéig működtette, főszerkesztőként jegyezte és kiadta a meghatározó antitotalitárius kétheti szemlét, a Független Újságot.

Fontos kísérleteket tett a városi regény megteremtésére, az erdélyi urbanitás társadalma, különösen a középosztály, hivatalnokréteg, polgárság helyzetváltozásának – és helyzettudatának (hogy az erdélyi magyar irodalom- és művelődéstörténet-írás egyik kulcsfogalmát is ideidézzem) – nagyepikai művekben való földolgozására. Ez a tematika nála jelenik meg először. Sokszor bírálták e műveinek riportszerűségét, illetve publicisztikus voltát. Nemegyszer joggal. Tény viszont, hogy – részben nyugat-európai minták nyomán – tudatosan (is) törekedett olyan prózapoétika megalkotására, amely az újságírói műfajok, illetve „az élet valóságai” […] felől újítja meg a regényt.

Az első kisebbségtörténeti korszak szellemi életéről ő írta meg az első – máig értékelhető és élvezhető, klasszikus – összefoglalást.

A két évtizedes tapasztalatok birtokában a második világháború alatt írt Bethlen Miklós-könyve révén az utótranszszilvanizmus egyik utolsó képviselője volt.

– – –

Az biztos, hogy Ligeti „újságemberként” a legjobb iskolába járt, a Nagyváradi Napló a feltörekvő, országos színvonalú „vidéki” sajtó mintadarabja. Azokban az években (is), amikor Ligeti a munkatársa, szerkesztője, az egyes lapszámokban láthatóan minden a helyén van, információi frissek, hírforrásai áradóak – bár ez utóbbiak legfeljebb fővárosiak voltak: „Külföldi lap sohasem került a szerkesztőségi asztalra”, írta Ligeti tízegynéhány évvel később[1] –, kulturális cikkei színvonalasak. Politikai irányultságát tekintve az orgánum polgári liberális, szemléletében radikális (bár Jászi Oszkár polgári radikálisaihoz semmi köze), jogegyenlőségpárti, a közvélekedéssel s a róla alkotott utólagos képpel szemben viszont […] maradéktalanul a kormányt, illetve a Nemzeti Munkapártot támogatja, hódoló cikkekkel üdvözli Tisza Istvánt, amikor másodszor is miniszterelnök lesz, ócsárolja a korábban hatalmon volt ellenzéki koalíciót, síkra száll a klerikalizmus, „babonák” és „maradiság” ellen, és gunyoros hangon szól a nagyromán eszmék hazai megnyilatkozásairól. Tisza románokkal való megegyezési kísérletét persze dicséri. Híve a demokratizálódásnak, de az a fontosabb cikkekből kitetszően a szerkesztőség álláspontja szerint fokozatosan kell hogy teret nyerjen, a magyar nemzetállamiság jegyében, úgyhogy az ország sorsa a kormánytöbbség kezében a legjobb helyen van, az ellenzék viszont demagógok gyülevészhada.

A zsidók szerepét természetesen a nemzeten belül képzeli el, tevőleges részvételüket a modernizálódásban létfontosságúnak tartja, tehát az antiszemita megnyilatkozásokat határozottan visszautasítja. Nem pusztán azért, mert olvasói többsége zsidó, hanem azért is, mert ebben is elfogadja a hivatalos liberalizmus, azaz a kormány álláspontját, a város és a megye vezetése által is követett irányát. Ez esetben is tarthatatlannak bizonyul az a naiv elképzelés, hogy minden haladó hagyomány, minden modernizációs érték az egyik politikai oldalon helyezkedik el, s minden, ami ellentétes azzal, a másikon. Ugyanakkor nagy respektusa van a lapban a pártjával, a kormánypárttal a választójog ügyében meghasonló Várady Zsigmondnak; öngyilkosságát követően az aktuális lapszámot egészében a róla szóló írások töltik ki, drámájára még hónapokon át visszatérnek. S ami a leginkább ellentmond a közkeletű képnek: a Tisza-kultusszal egy időben a lap az Ady-kultusz megvalósítója. A költészet forradalma és a kormányprogram között nem látnak ellentmondást, azt pedig nem taglalják, hogy Tisza és Ady hogyan minősítették egymást. Azaz a miniszterelnök „bihari gárdá”-ja és a „progresszív” zsidó és nem zsidó elit nem áll eleve egymással szemben, a frontok legalábbis keresztben metszik egymást. A kisebbségi korszak két jeles, az Országos Magyar Párthoz tartozó közéleti személyisége, Hegedűs Nándor és Kecskeméti Lipót rabbi, akiről később még lesz szó, a kormánypárt jelöltjeiként kerülnek be a városi törvényhatósági bizottságba. Maga Hegedűs ez időben egy reprezentatív kiadványban azt állítja, hogy a lap mindig is demokrata és liberális volt, az ellenzéki koalíció „67 megfertőzésé”-t és a „liberalizmus gyászá”-t jelentette, az újjáépítés és a kibontakozás pedig a Munkapárthoz fűződik.[2]

– – –

 

Ligeti a magyar kisebbség politikai egységében és teljességében programszerűen a városos magyarság, a polgárság képviseletében keresi helyét, annak tudatosításával, hogy a vármegyei politizálás kora lejárt – ugyanakkor a merev osztályszempontokat elutasítja. Ezért van kitüntetett helye a könyvben és a koncepcióban a Néppártot szervező Kecskeméthynek, s Dózsának, aki a korai transzszilvanizmus képviselője volt – és itt a transzszilvanizmus elsősorban a nép felé fordulás hajlandóságát jelenti. Fontos eszmetörténeti kutatások kiindulópontja lehetne ez: Erdélyben […] a polgári ideológiák képviselői koncepciózusan nyitnak a nép felé.

Az idillikus képtől persze óvakodnunk kell; Ligeti a könyvecske előszavában utal rá, hogy lehet olyan olvasó, aki úgy érezheti, könyvéből „felbűzlik a destrukció mocsara”. Ugyanitt szól arról, hogy ő a valódi egység érdekében szólal meg, s hogy becsüli azokat is, akiket bírál: „közel állanak érzésben hozzám, sorstársaim a szó legszűkebb értelmében és a kisebbséget ért összes jogelvonásokban atyámfiai. Mind jó magyar embernek tartom őket, ha nem azoknak tartanám, nem is foglalkoznék velük. De várom tőled is, olvasóm, hogy legalább a jóakaratodat előlegezd számomra. Mert: erdélyi ember vagyok, nyíltan vállaltam a magyar sorsközösséget, nem bújtam más népiség szárnya alá, hogy kibújhassak a kötelességek alól, osztozkodom minden bajotokban és szenvedéseitekben.”[3] Nem csupán arra utalhat ez, hogy Ligeti nem zárkózott be az író „elefántcsonttornyába” – noha a pályakezdetében ennek lehetősége is benne foglaltatott –, hanem arra is, hogy a magyar nemzetből nem lépett vissza a zsidó népiség keretébe. Az utódállamok a népszámlálásokban alkalmazták a zsidó nemzetiség kategóriáját, az izraelita vallást a zsidó nemzeti identitásra utaló megkülönböztető jegynek minősítették, főként azért, hogy a zsidókat leválaszthassák a magyarságról,[4] amely ezen utódállamok Trianon utáni többségi nemzetei szemében nem egy területen a fő ellenséget jelentette.

Tudni kell ehhez, hogy a magyarországi zsidókat a magyarországi nemzetiségek Trianon előtt sokszor, s nem alaptalanul, a magyarrá asszimilálás elemének tekintették, másrészt pedig azt, hogy Románia a háború előtt is hírhedt volt a törvényekben is tükröződő antiszemitizmusáról, 1920-tól pedig már a megnagyobbodott ország magyarlakta részén is voltak pogromok. Az Erdély vallatása egyetlen, a portréktól eltérő műfajú és tematikájú írást tartalmaz, ez pedig éppen a zsidók erdélyi állapotával kapcsolatos.[5] Eszerint az ekkor kibontakozó „zsidó reneszánsz”-ban[6] több más mellett szerepe volt annak is, hogy a megszállók a magyar elemet tekintették fő ellenségüknek, míg a magyarországi kurzus az „országvesztést” – a végtelenül bonyolult folyamatot végletesen leegyszerűsítve – a zsidók nyakába varrta, igyekezvén kizárni őket a nemzetből.

Ligeti azok közé tartozott, akikben a zsidóság a családi előtörténetet jelenti, romantikus-nosztalgikus emlékeket az izraelita hitéletről, mint a gyermekkor szociális keretéről. Nem „asszimiláns” – az asszimiláció folyamata családjában már jóval (néhány családtörténeti utalásából sejthetően több nemzedékkel) az ő születése előtt lezajlott. Kultúrája közvetlenül a magyar (tágabban pedig az összeurópai) kultúra, ezért is idézi Kecskeméti Lipótot, az egyébként valóban a régi protestáns prédikátorokét idéző nyelven író tudós nagyváradi rabbit, akit a bihari néppel összeolvadó magyar zsidó ideáltípusának tekint. Kecskeméti, amikor nemzetváltásra biztatták, állítólag ezt válaszolta: „Nem köphetek be abba a kútba, melynek vizéből egy életen keresztül ittam.”[7] (Az erdélyi zsidóság problémája a következő években Ligeti társadalmi regényeiben is többször tematizálódik, általában a problematikus vonatkozásai révén. Így a Föl a bakra! Kompacher bankára vagy A két Böszörményi sznob szalonintellektueljei képviselik a Kecskemétiével ellentétes attitűdöt. Van azonban egy közvetett bizonyítékunk arra, hogy a magyar polgárság részét képező zsidóságban Ligeti nem fedezett föl valamiféle talmudizmusban hermetizálódó magatartásformát. A kék barlang örmény eredetű hősnőjében él származásának homályos tudata, de ennek az életében nincs semmilyen jelentősége.)

Egyébként Ligeti megérti és közvetíteni is képes ennek a „zsidó reneszánsz”-nak a logikáját. Később, az üldöztetés éveiben is visszatér rá,[8] hogy azok a zsidók, akiknek gyermekeit a román hatóságok törvényekre hivatkozva verték el a magyar iskolákból, s akik nem éreztek szellemi közösséget regáti hitsorsosaikkal – minthogy kultúrájukban alig is volt közös vonás –, a legőszintébb utat választották, amikor a cionizmus mellett döntöttek. Ha magyarok a törvény szerint nem lehettek, így védték ki, hogy románná kelljen válniuk. Egyébként pedig az újonnan létrehozott zsidó gimnáziumokban a magyart használták oktatási nyelvként, mindaddig, amíg a hatóságok ezt föl nem fedezték. Végül pedig – mondja – a zsidóság mint romániai kisebbség az ellenzéki magyarság partnere volt. De mindettől függetlenül közülük mindazok, akik a magyar kultúrát és a magyar identitást megőrizték, ugyanolyan jogon kérnek feladatokat a magyar közéletben, mint a keresztény, de szintén idegen eredetű Grandpierre-ek, Groiszok vagy Hinléderek.[9]

Ligeti ekkor úgy érzékelte, hogy a magyar zsidóság nagy része ilyen-olyan okból nemzeti öntudatra ébredt, évekkel később viszont azt állította, hogy a zsidó nemzethez csak kicsi töredékük csatlakozott; a Korunkban közölt Kolozsvár-esszéjében arra is kitér, hogy az erdélyi zsidó társadalom a magyar nyelvű kultúrát működteti.[10]

– – –

Az 1941-ben megjelentetett két Ligeti-kötet egyikének, a Súly alatt a pálmának legendája és kielégítő szakirodalma is van, lásd a frissebb dolgozatokból Marosi Ildikó idézett tanulmányát a könyv új kiadásában, továbbá a Vallasek Júlia irodalomtörténetében található elemzést és számos hivatkozást.[11] A Súly alatt a pálma előzménye a Pásztortűz 1934–1935-ös évfolyamaiban közreadott […] idézett Elsüllyedt világ című emlékezése. Nemcsak azért, mert ott fejeződik be, ahol az 1941-es könyv kezdődik, s így a kettő együtt teljes önéletrajzot ad és az életút folyamatos elbeszélését teszi ki, hanem mert rögtön ennek lezárása után már saját lapjában, a Független Újságban tizennégy részben A kisebbségi élet bölcsője címmel elkezdte közölni a folytatást, egyértelműen utalva az előzményre. […] A Súly alatt a pálma esetében nyilvánvaló a számadásjelleg, az valóban emlékirat (is), egyrészt tárgyszerűségre törekvő szellemtörténeti rekonstrukciója annak, ami az íróval és közösségével megtörtént az első két kisebbségi évtizedben, másrészt viszont szerzője tisztában volt azzal – ez derül ki pár évvel későbbi, Bethlen Miklósról szóló könyvéből is –, hogy a kortárstól, az események átélőjétől sohasem várható el tökéletes objektivitás.

Az Elsüllyedt világ az (ön)életrajz köré szerveződik. Ebből a látószögből rajzolja meg a századforduló Kolozsvárjának kulturális-társadalmi képét, s benne hírlapírók, színészek, könyvkereskedők, irodalmi társaságok tagjainak arcképsorozatát. Többen is utalnak rá: Ligeti a kolozsvári olvasók szemében valamiként része volt a régi városnak, tanúja, résztvevője és rögzítője Kolozsvár háború előtti kulturális, főként irodalmi életének. Az Elsüllyedt világ plasztikus portréi, emlékképeket fölvillantó, sodró, ám mégis egységes szemlélete, stílusa is ezt igazolják, sőt az is lehet, hogy éppen ez a sorozat alapozta meg ezt a közvélekedést olvasóiban. Ugyanakkor az emlékezés utolsó, a háború előtti Nagyváradot, főként annak hírlapirodalmát, legendás hírlapíróit megidéző fejezetei egyrészt kiegészítik A Holnap városáról már eddig is rendelkezésünkre álló mozaikkockákat – azaz Dutka Ákos és Nagy Endre munkái mellé kívánkoznak (egyébként mind közül Ligetié készült el először) –, másrészt hitelesen érzékeltetik azt, hogy még hónapokkal az első világháború kirobbanása előtt sem látta senki előre a biztos összeomlásig vezető utat – a kisebbségi problémát annak ellenére nem érzékelte a magyar társadalom, hogy együtt élt a románokkal, s hogy a két nemzet értelmisége sok területen érintkezett egymással (bár csak magyarul kommunikáltak) –, harmadrészt mintegy bevezetőt adnak a kisebbségi korszak rajzához. Éppen ez a lezáratlanság teszi hitelessé A kisebbségi élet bölcsője darabjait, különösen a főhatalom-változás részletező leírását.

Azt, hogy a Súly alatt a pálmába nem illesztette be ez utóbbi sorozat teljes szövegét, részben az arányőrzés szándéka magyarázhatja; az egész könyvön-belül túl nagy terjedelmet vett volna igénybe e két év a további két évtized rovására. De belejátszhatott az ideológiai megfontolás is: A kisebbségi élet bölcsője 1935-ben még bőven okadatolhatta az erdélyi önösszeszedés részben októbrista gyökereit, amit a második bécsi döntés utáni, forradalomellenes alapokra épült Magyarországon ilyen határozottan nemigen volt értelme pertraktálni. […] A könyv tehát szándékoltan szubjektív elemeket is tartalmazó önéletírás, irodalom- és eszmetörténet, s az utóbbi időszakban róla született szövegek szerint kompozíciójában regényszerű alkotás is egyben. Öt fő-, ezeken belül váltakozó számú alfejezetben ábrázolja a kisebbségtörténet szakaszait, előjátékként az 1918–1919-es eseményeket, hőskorként az aktivitás és passzivitás idejét, s az ezzel kapcsolatos viták lezárultával az önösszeszedés 1920–1925 közötti periódusát prezentálva.

A következő fél évtized a „virágzás kora”, ekkorra esik az irodalmi csoportok szerveződése, e résznél a politikatörténeti vonalvezetés kultúrtörténetivé válik, a befejező két rész, A helytállás kora (1931–1937) és A hanyatlás kora (1938–1940) már kimondottan eszmetörténeti. A könyvben váltják egymást a remekbe szabott portrék, folyamatrajzok és esszébetétek; megformáltságában a szöveg Ligeti legfőbb közírói-publicisztikai és szépírói erényeit tükrözi. Sok helyütt korábbi, már kiérlelt, esetleg publikált gondolatmenetek is beépültek a könyvbe. Írója sok feledésbe merült arcot, eseményt idéz az elmúlt korszakból, csak általa őrzött forrásszövegeket épít be a folyamatrajzba, az egykori vitákban elfoglalt álláspontját plasztikusan írja le, de az egész munkán a megértés, az ítélkezésben való tárgyszerűségre törekvés süt át. Tény, hogy sok adatát emlékezetéből bányászta elő, ezek nem mindig megbízhatóak. Ő maga is első számvetéskísérletnek szánta munkáját, amelyet reménye szerint mások majd tudományos kutatások révén pontosítanak. Kiindulópontja itt is az egységes magyarság.

– – –

Krenner mellett Benedek Marcell az, aki ismertetőjében relatíve a legrészletesebben kivonatolja – a főfejezetek szerint haladva – a könyvet, s talán ő emeli ki leginkább a kisebbségi magatartás árnyoldalait és a magyarországi tájékozatlanságot.[12] Egyben az író nyomán megjelöl kulcsmomentumokat, a Kiáltó szót, a vallani és vállalni szemléletét, a vásárhelyi találkozót. Nyitómondatai: „Nélkülözhetetlen forrásmunka ez a könyv mindenki számára, aki a huszonkét esztendős megszállás alatt szenvedő erdélyi magyarság lelkivilágát, első kábulatából való felocsúdását, szellemi életének küzdelmes kialakulását ismerni akarja. Sok mindent elmond, amit annak idején nem lehetett kinyomtatni; és sok olyat is, amit tudhatott volna az »anya«-ország közönsége, ha érdeklődése reálisabb természetű, és nem elégszik meg könnyű és sokszor káros hatású frázisokkal.”

Spectator, a fegyvertárs, még lelkesebben, szinte lélegzetvétel nélkül galoppozik végig a kisebbségtörténet folyamatain, fejezetein, eseményein Ligeti tételmondatai, vezérszavai nyomán, áradó esszében[13] miniatűr kisebbségtörténetet ír a könyv alapján, de az áttételes azonosulás mellett tudatosan iparkodik hírverést is csapni kolumnás cikke elején Ligetinek, aki négy könyvvel szeretné ünnepelni harmincéves írói jubileumát, ezekből kettő, a Rózsaszüret és a Súly alatt a pálma megjelent már. Az utóbbi „a kisebbségi Erdély szellemi cselekvényének” „dús emlékeket” idéző, „Nagyszerű drámaisággal és festőiséggel” megírt „érdekfeszítő vizsgálat”-a. Nem tekinti szigorúan tudományos műnek, ő is látja műfaji besorolhatatlanságát, hogy a szellemtörténeti irányultságú, de fojtott költőiségű könyv emlékirat, riport, jellemzések stb. keveréke. Nem tagadja, hogy vannak benne elírások, hiányosságok, s hogy kerete is szűk. De a könyvben megrajzolt históriai képpel azonosul, szavatolja Ligeti múltjának makulátlanságát, s ez egyúttal szerző és mű egy korábbi vezető kisebbségi politikus által történő hitelesítését is jelenti. Azaz a korszak kánonalakító könyve a háborús években az Országos Magyar Párt reformistáinak nézeteit összegzi, azzal a kiegészítéssel, hogy szemléletében a (volt) radikálisok, liberálisok és konzervatívok az új radikalizmus ellenében már azonos szellemi kört képeznek.

(Részletek a monográfiából, mely az MMA Kiadónál jelent meg.)

Jegyzetek

[1]    Ligeti Ernő, „Többségiből kisebbségi újságíró”, in K uncz Aladár, szerk., Újságíró Almanach 1927. (Kolozsvár: Erdélyi és Bánsági Népkisebbségi Újságírók Központi Szervezete, 1927), 128.

[2]    Hegedűs Nándor, „1906–1912”, in A Nagyváradi Napló Jubiláris Albuma 1898–1913. Bihar megye és Nagyvárad írásban és képben (Nagyvárad [1912]), 17., 19.

[3]    Ligeti Ernő, „Előszó”, in Erdély vallatása. Hosszú Márton és Pap Domokos rajzaival (Cluj-Kolozsvár: Lapkiadó és Nyomdai Műintézet Rt., 1922), III–IV.

[4]    Ez a közismert tény szerepel az Erdély vallatása utolsó, A zsidókérdés Erdélyben?! című fejezetében is (79.). Hegedűs Nándor 1941-ben Nagyváradon a Grafika Nyomdai Műintézetnél megjelent Erdélyi levelek című cikkgyűjteményében újraközölte (36–40.) a Pesti Naplóban 1936. augusztus 18-án megjelent Vissza című írását, amelyben tételesen fölsorolja, hogy Románia mely néptöredékeket igyekezett leválasztani a magyar nemzetről disszimilációra való kényszerítésükkel, a magyarság megtörése céljából. Az első lépés a visszazsidósítás volt, a második a szatmári svábokat érintő visszanémetesítés (amelynek a „túlzó” svábok között voltak hívei is), aztán a székelyeket célzó, hamis történelmi tézisekre és névelemzésre alapozott visszarománosítás, a visszaörményesítés és a visszacsehesítés következett (ez utóbbi célpontjai a már szintén magyar nyelvű szatmári, szilágyi, bihari egykori szlovák és cseh telepek voltak).

[5]    Ligeti Ernő, „A zsidókérdés Erdélyben?!”, in uő, Erdély vallatása…, 75–[87.], lásd még: Úton: Erdélyi zsidó társadalom- és nemzetépítési kísérletek (1918–1940). A bevezető tanulmányt írta és a dokumentumokat közreadja: Gidó Attila (Csíkszereda: Pro-Print Könyvkiadó, 2009 [Források a romániai magyarság történetéhez]), 301–307.

[6]    Az első világháború utáni erdélyi zsidó identitásváltozatokhoz lásd: Úton…

[7]    Ligeti: A zsidókérdés..., 83.

[8]    Ligeti Ernő, „Erdély zsidósága”, in Ararát: Magyar zsidó évkönyv az 1941. évre. Szerkeszti Komlós Aladár. (Budapest: Országos Izr[aelita] Leányárvaház, 1941 – 5701 – 2), 81–88. Újraközölve: A zsidóság útja. Esszék (1848–1948). Összeállította, az utószót és a jegyzeteket írta Kőbányai János. ([Budapest]: Múlt és Jövő Kiadó, 2000), 253–260. E hézagpótló munkának a szerzők születési és halálozási adatait tartalmazó részében Ligeti Ernő az egyetlen, akiről semmi sem szerepel. Sőt, onnan még a neve is hiányzik. Az írást lásd még: Úton…, 464–468.

[9]    Ligeti: A zsidókérdés…, 81–82.

[10]  Részlet egy Kolozsvárra érkezett idegennel folytatott fiktív párbeszédből: „– És most beszéljen a kolozsvári zsidókról. Hallom, itt a zsidóság külön nemzeti alapra helyezkedett. – Elmondom neki, hogy miként állunk mi a zsidóproblémával. Az idegen: – Hány zsidó középiskola van Kolozsváron? – Mit mondjak erre? – Szeretne látni egy zsidó nyelvű napilapot. – Honnan vegyek elő? – Szeretne egy zsidó színházi előadásra menni. Én is kíváncsi vagyok reá. Az idegen fejét csóválja. Hát a kolozsvári zsidóság nem él kultúréletet? – Dehogyisnem. Tessék elmenni a Magyar Színházba, és végignézni a bérlők névsorát. Tessék elmenni a magyar lapok szerkesztőségébe, és végignézni az előfizetők névsorát. Tessék bemenni a magyar könyvkereskedésekbe, és végignézni, hogy ki vesz könyvet. – Hát akkor beszéljen a magyar kultúráról…” Ligeti Ernő, „A paradox Kolozsvár”, Korunk, 1929. november, 783.

[11]  Vallasek Júlia, Elváltozott világ: Az erdélyi magyar irodalom 1940–44 között. Bibliotheca Studiorum Litterarium 30. (Debrecen: Kossuth Egyetemi Kiadó, 2004). Lásd még: V allasek Júlia, „Bedekker vagy útinapló? Gondolatok Ligeti Ernő Súly alatt a pálma című könyvének újrakiadásáról”, in uő: Lassú utazások könyve. Esszék, krtitikák. Ariadné könyvek (Kolozsvár: Komp-Press, Korunk Baráti Társaság, 2005), 7–[19.] A könyv újrakiadásáról lásd továbbá: Balázs Imre József, „Ki a súly alól: Ligeti Ernő: Súly alatt a pálma című kötetéről”, Bárka, 3. sz. (2005): 93–96.

[12]  Benedek Marcell, „Súly alatt a pálma. Ligeti Ernő könyve. – A szerző kiadása, Kolozsvár”, Magyar Csillag, 3. sz. (1942): 183–185.

[13]  Spectator , „Súly alatt a pálma”, Magyar Nemzet, 1942. február 5., 9.