Leonard Bernstein és az ő zsidósága

Pályafutása legelején Leonard Bernstein egyik mentora azt javasolta neki, hogy változtassa meg zsidó hangzású nevét, mert azzal aligha fogja meghódítani a Carnegie Hallt. Leonard S. Burns talán mégis jobban hangzana – érvelt jóakarója.

Bernstein komolyan fontolóra vette a névváltoztatást. Ez derül ki Douglas Tirola 105 perces “Bernstein’s Wall” című dokumentumfilmjéből, amit mostanában mutatnak be különböző fesztiválokon. Végül arra jutott, hogy mégsem. Zsidóságát egyszerre tartotta „átoknak és áldásnak”, de elfogadta az örökséget. Többször is föllépett Izraelben, beszédébe héber szavakat kevert, a béke és polgári jogok elkötelezett híve volt. Bebizonyította, hogy mentora hibázott; utóbb a New York-i Filharmonikusokat vezényelte a Carnegie Hallban.

A „Bernstein’s Wall” – ügyesen szerkesztett számadás egy jeles életről. Központjában Bernstein politikai elkötelezettsége áll, és az, hogyan igyekezett a mester zenéjét és ismertségét haladó célok szolgálatába állítani. Maga – az 1990-ben 72 korában elhunyt – Bernstein az, aki a film narrátoraként archív interjúk sorozatában elmélkedik a művész társadalmi szerepéről, és a zene szíveket és elméket átformálni képes erejéről. Idealizmusa azonban távolról sem határtalan: „A művész képes megváltoztatni a világot – még ha nem is föltétlenül művészetén keresztül.”

Tirola az október végi Philadelphia Film Festival közönsége előtt azt magyarázta, hogy úgy döntött: lemond a ’beszélő fejek’ alkalmazásáról. Inkább Bernstein saját hangjára támaszkodik. „Ha valamiről nem beszélt, az nincs is benne a filmben” – mondta.

Ez a szigorú formaválasztás hol előnyére vált a filmnek, hol viszont hátrányára. Barbara Walters, Mike Wallace és kevésbé ismert beszélgetőpartnerek faggatózásait sikereiről és kudarcairól a szavak, képek és zene virtuóz egyvelege idézi föl. A vágás Bernstein dinamizmusát tükrözi. Láthatjuk, amint fekete zenészekkel dolgozik, megtudjuk, hogyan vonták be útlevelét a hidegháború idején, miként gyűjtött később a Fekete Párducoknak, és miként tiltakozott vehemensen a vietnami háború ellen.

Tirola terjedelmes és szerteágazó alkotása messze túlnő a politikai szerepvállaláson. A film végigvezet egész pályafutásán, bemutatja legnagyobb zenei sikereit, elemzi ellentmondásos viszonyát bevándorló apjával, és betekintést nyújt zaklatott magánéletébe.

Láthatjuk aerobik gyakorlat közben, verejtékezve. Föltűnik a pedagógus szerepében: a nagy sikerű Hangversenyek fiataloknak tévésorozat vezetőjeként. Visszaemlékezések és részletek hangzanak el Bernstein leghíresebb művéből, a West Side Story-ból, de nem esik szó a musical mélyreható kulturális hatásairól. A mester nem beszél Candide c. operettjéről, A rakparton c. filmhez írt Oscarra jelölt zenéjéről, valamint arról, hogy mennyire frusztrálta, hogy komolyzenei munkássága nem kapott elég elismerést.

Tirolát a Bernstein beszédhangjára építő koncepció akadályozta meg abban, hogy részletesebben mutassa be Bernstein magánéletét. Nyilván a század közepi Amerika erkölcsi elvárásainak engedelmeskedve vette feleségül Felicia Montealegre chilei színésznőt 1951-ben. Három gyermekük született, akikről a film végi köszönetnyilvánítás is megemlékezik. Bernstein szerelmi szenvedélye azonban szinte csak férfiak felé irányult . „Ezt is be kellett volna mutatni, hiszen a történet része. De nem beszélt erről, nincsenek róla tévéinterjúk vagy podcastok” – nyilatkozta Tirola Philadelphiában.

‘Bernstein’s Wall’: Film Review

New scumentary about Leonard Bernstein

Ezért Tirola a témát levélrészletekkel illusztrálja – a zeneszerző Aaron Coplandnak írott lángoló levelekkel, Felicia soraival, amiben hajlandóságát fejezi ki, hogy elnézze férje hajlamait. Az asszony is megjelenik a filmben, és elmondja, hogy a munkamániás Bernstein nem sokat törődött vele.

De a Bernstein’s Wall nem is törekszik Bernstein szerelmi ügyeinek katalogizálására vagy jellemzésére. Szó sem esik arról, hogy elhagyta feleségét egy férfi kedvéért – bár hivatalosan sosem vált el tőle –, és hogy ez mennyire viselte meg a családot. Tirola arra helyezi a hangsúlyt, hogy Bernstein meggyászolta a fiatalon távozott Feliciát és utal kapcsolatuk bonyolultságára.

„A bőséges anyagból kellett előásnunk az igazi drágaköveket” – jellemezte munkájukat Tirola. Olyanokat, mint amilyen Bernstein levele az öregedésről, vagy egy fénykép a Holokauszt túlélők zenekaráról. Ennél is érdekesebb azok a fehér házbeli magnószalagok, amiben Nixon és H.R. Haldeman irodavezető arról értekeznek, hogy be kellene tiltani Bernstein Miséjének világpremierjét a John F. Kennedy Center for the Performing Arts koncerttermében, és utálkozva emlegetik a zeneszerző szexuális irányultságát. A filmből az is kiderül, hogy Bernstein neheztelt Kennedyre, mert az a vietnami háborúban a héja tanácsadóira hallgatott, ahelyett, hogy saját álláspontját érvényesítette volna.

Hibái ellenére a film sokat nyer azzal, hogy Bernsteint helyezi a középpontba. Nehéz elképzelni ennél vonzóbb és sokrétűbb témát: egy valóban jóképű fiatalember, egy szenvedélyes és tehetséges karmester, végül pedig egy művész, aki egyszerre volt derűs szemlélődő és kegyetlenül perfekcionista.

A kronológiát követő film Bernstein németországi, a berlini fal leomlását követő utazásával zárul és egy olyan eseményt idéz föl, ami magyarázza a némileg érthetetlen címet. Berlinben Beethoven 9. szimfóniáját vezényelte, ám az Örömóda schilleri szövegét kissé megváltoztatta. A ’Freude’ (Öröm) helyére a ’Freiheit’ (Szabadság) került – némiképp önkényes politikai döntésként, amely művészetét a pillanatnyi helyzethez illesztette.

Forward.com –  Bassa László