Latin-amerikai zsidó mozaik

Latin-Amerika zsidó történelme nem annyira közismert, mint az észak-amerikai zsidóságé, holott az amerikai kontinens legelső zsinagógája a mai Brazília területén épült fel. Sorsuk ugyanakkor egészen máshogy alakult, mint az észak-amerikai közösségeké. A holland telepeken egy különös, „karibi zsidó” kultúra jött létre, amit utazásaim során személyesen is megismerhettem. A kontinens többi részén viszont a spanyol és portugál inkvizíció évszázados titkolózásra és lassú asszimilációra ítélte a kikeresztelkedett, de a vallás egyes elemeit titokban megtartó szefárd zsidókat, a marranókat.

A XIX. század végétől a XX. század közepéig viszont – amikor Latin-Amerika a világ minden részéről ezerszámra fogadta a bevándorlókat – számos közép- és kelet-európai askenázi zsidó talált itt új hazát. A legkülönfélébb emberi, családi sorsok közül érdemes kiemelni néhány híres, magyar származású latin-amerikai zsidó történetét.

 

A Zsidó-szavannától a pészachi elefántfülig

A dél-amerikai kontinens legrégebb óta használatban lévő zsinagógája, a paramaribói Neveh Shalom kertjében álltam. A fából épült, hófehér, klasszicista épület előtt egy sötét bőrű úriember gereblyézett, egészen festői ruházatban: drapp svájcisapkát, sötét, csíkos inget, barna rövidnadrágot és fehér strandpapucsot viselt. Ő volt a samesz. Orlandónak hívták, és kiválóan beszélt angolul, mint szinte mindenki Paramaribóban. Elmesélte, hogy anyai ágon portugál szefárd zsidó családból származik, míg az apja néger volt. A családban hollandul beszéltek, de Orlando a Talmud-iskolában megtanult valamelyest héberül is. A Talmud-iskola a kert túlsó végében állt, néhány méterre a szomszédos telken emelkedő nagymecsettől, amit a pakisztáni alapítású Lahore Ahmadiyya muszlim felekezet tagjai építettek.

Igen, ez Suriname, gondoltam. Dél-Amerika egyetlen holland nyelvű országa kicsit olyan, mint egy megvalósult multikulturális utópia: európai, ázsiai, afrikai és indián leszármazottak élnek itt, és békében gyakorolják katolikus, protestáns, muszlim, hindu, buddhista, animista vagy zsidó hitüket. Ezen a valószínűtlen helyen, az Orinoco és az Amazonas folyók torkolata között félúton, egy dzsungelek és mocsarak borította földdarabon talált magának menedéket az amerikai kontinens legelső zsidó közössége[1]. Sorsuk több, mint kalandos: az inkvizíció elől Portugáliából Hollandiába menekültek, majd az akkori holland telepre, a mai Brazíliában található Recife-be költöztek, és itt építették fel az amerikai kontinens legelső zsinagógáját. Recife-t azonban 1654-ben elfoglalták a portugálok, és a zsidó közösség a többi amerikai holland gyarmatra menekült. Egyik csoportjuk az észak-amerikai Új-Amszterdam nevű holland településre hajózott, amit később az angolok foglaltak el és nevezték át New Yorkká. Másik csoportjuk pedig a dél-amerikai Paramaribóba költözött, ami ma a Suriname nevű aprócska állam fővárosa.

A XVII. század második felétől a toleráns hollandok védelmében a suriname-i zsidók ugyanúgy ültetvényes gazdálkodással kezdtek foglalkozni, mint a holland telepesek (ami természetesen azt is jelentette, hogy afrikai rabszolgákat vásároltak és velük műveltették meg a cukornád-ültetvényt). Eleinte Paramaribótól ötven kilométerre, egy Jodensavanne (Zsidó-szavanna) nevű telepen éltek, ami azonban nem volt túl kellemes hely a moszkitók és a vadállatok miatt. Néhány évtizednyi ültetvényes kísérletezés után végül a zsidók többsége beköltözött a városba. Ekkor épült a Neveh Shalom zsinagóga.

Az épület padlója fel volt szórva homokkal. Orlando szerint ez az egyiptomi kivonulásra emlékeztetett, amikor Izráel népe negyven évig a sivatagban vándorolt. Minden héten friss homokot hozott be a kert végéből, és terítette szét a padlón – ez a szokás minden Karib térségbeli zsinagógában megmaradt. Félve léptem rá a homokra, de Orlando csak nevetett, és jelezte, hogy nyugodtan menjek, amerre kedvem tartja. Körbejártuk az épületet, utána pedig megnéztük a Jodensavannéről elhozott, XVII. és XVIII. századi sírköveket, amelyeket a zsinagóga kertjében fektettek le. Héber, portugál, angol és holland feliratok váltakoztak a több évszázados faragványokon. Persze egy ilyen helyen, mint Suriname, ahol minden és mindenki többszörösen kevert háttérrel rendelkezik, ez a természetes.

Érdekes adalék, hogy a suriname-i konyha egyik leghíresebb specialitása is zsidó eredetű. A pom[2] nevű étel egy amszterdami zsidó receptből, a pészachi csirkés rakott krumpliból alakult ki. Mivel a krumpli nem terem meg a trópusokon, így helyette egy olyan növény gumójából készítik az ételt, amely magyarul hivatalosan a „tánialevél” névre hallgat, az angol neve ugyanakkor sokkal kifejezőbb: arrowleaf elephant ear, vagyis „nyíllevelű elefántfül”. A hatalmas, lapulevélszerű növény föld alatti részéből, illetve csirkéből, keserűnarancsból és szerecsendióból készül a pom, ami elég messzire keveredett az amszterdami zsidók eredeti elképzeléseitől.

 

A szefárd gének és a százötvenmillió „zsidó leszármazott”

Latin-Amerika más részeire sajnos nem volt jellemző az efféle vallási és kulturális tolerancia. Míg a karibi holland (és kisebb részben brit) gyarmatokon megtelepedő, kis létszámú zsidó közösségek zavartalanul gyakorolhatták a vallásukat, addig a spanyol és a portugál gyarmatoktól az inkvizíció nem csak a vallásos zsidókat, de a kikeresztelkedett, ám zsidó vallásukat titokban gyakorolni próbáló marranókat (más néven conversókat) is távol szerette volna tartani.

Spanyolország és Portugália egykor népes zsidó közösségnek adott otthont, ám a muszlim Granadai Királyság legyőzése után a Katolikus Királyok (Kasztíliai Izabella és Aragóniai Ferdinánd) elrendelték a zsidók kiűzését. Az 1492-es Alhambrai Rendelet[3] nyomán többszázezer szefárd (ibériai) zsidó hagyta el a félszigetet, és szóródott szét a Mediterráneum déli és keleti részén. Az épp ugyanebben az évben Amerikába eljutó Kolumbusz utazásai, majd a konkvisztádorok expedíciói révén a spanyol korona hatalmas területekre tett szert az Újvilágban, ám a szefárd zsidók hivatalosan akkor sem települhettek át ide, ha kikeresztelkedtek. A gyarmatokra elvben csak olyan spanyol alattvalók költözhettek, akik három generációra visszamenően igazolni tudták, hogy minden felmenőjük keresztény, és nem volt köztük se zsidó, se muszlim.

Ehhez képest egy 2018-ban publikált genetikai kutatás[4] arra az eredményre jutott, hogy Latin-Amerika jelenlegi lakosságának körülbelül a negyedének lehetnek marrano, vagyis kikeresztelkedett szefárd zsidó felmenői. A Juan-Camilo Chacón-Duque vezette kutatócsoport mintegy kilencezer ember genetikai vizsgálata alapján arra jutott, hogy Latin-Amerika mai lakosságának negyede legalább öt százalékban az észak-afrikai és levantei régióban élőkkel áll rokonságban. Továbbá a szefárd eredetre utaló gének széles körben elterjedtek a lakosság körében, szemben a XIX. század végén, XX. század elején Latin-Amerikába érkező egyéb etnikumokra, például az olaszokra vagy a levantei arabokra jellemző génekkel. Ez arra utal, hogy a kapcsolat jóval régebbi, és az etnikumok közötti keveredés is sokkal magasabb fokú volt.

A genetikusok állítását tehát értelmezhetjük úgy, hogy a hatszázötven milliós Latin-Amerikában bő százötven millió főnek vannak zsidó felmenői. Ugyanakkor a latin-amerikai népességfejlődés egyik legfontosabb vonása épp a „hiperdiverzitás”: mindenki keveredett mindenkivel, és nem az a kivétel, akinek három-négy különböző etnikumú felmenője is van, hanem az, akinek nincs. Így tehát ugyanennek a százötven millió embernek alighanem indián, afrikai, spanyol, arab, és még ki tudja, milyen felmenői is vannak. A kérdés inkább az, hogy az inkvizíció tiltása ellenére – a hírhedt főinkvizítor, Torquemada bíboros maga is rendelkezett szefárd zsidó ősökkel! – hogyan érkezhettek és telepedhettek meg mégis olyan sokan az Újvilágban.

A válasz alighanem Latin-Amerika rendkívüli méretében és földrajzi széttagoltságában keresendő. A gyarmati időszakban a közlekedés a hegyláncok, dzsungelek, sivatagok és pampák szabdalta területen komoly nehézségekbe ütközött, így nagyon sok múlott a kisebb helyi közösségeken és azok vezetőin. Ahol fontosabb volt az, hogy legyen elég földműves, iparos vagy kereskedő, mint az, hogy az inkvizíció kinek a családfáján mit kifogásol, ott befogadták a marranókat. Ismeretes, hogy a kontinens belsejében kialakult városok közül több – ami egyébként mára jelentős kereskedelmi központtá fejlődött – komoly marrano népességgel rendelkezett. A hagyomány szerint a kolumbiai Medellín, a mexikói Monterrey vagy a bolíviai Santa Cruz városa sokat köszönhet a korai marrano telepeseknek.[5] Ez utóbbiban sajátos gasztrokultúra őrzi a titokban tovább gyakorolt kóser alapelveket. Számos fogás megtartja a hús és tej vegyítésének tilalmát, és ha disznóhúst is tartalmaznak, az teljesen külön, a többi hozzávalóval nem összefőzve jelenik meg a tányéron – vélhetőleg ezeket a hússzeleteket évszázadokon át a marrano családok keresztény szolgái ették meg.

Az elmúlt években Spanyolországban többször felmerült az elűzött szefárd közösségek jóvátételének kérdése. 2013-ban bejárta az internetet egy több, mint ötezer vezetéknevet tartalmazó lista[6], amelyen – készítői szerint – azok a vezetéknevek szerepeltek, amelyek viselőit a spanyol állam elismeri szefárdként, és ami azt is jelenti, hogy e nevek egyszerűsített honosítási folyamatra, könnyen megszerezhető spanyol állampolgárságra kvalifikálják a viselőjüket. A listán ugyanakkor olyan családneveket is találhatunk, mint a Sánchez vagy a Pérez, amelyek a spanyol nyelvű országokban körülbelül olyan gyakoriak, mint magyar nyelvterületen a Kovács vagy a Szabó.

A lista természetesen hamis volt. Senki nem kap spanyol állampolgárságot csak azért, mert Sáncheznek hívják. Ellenben a szefárd származás igazolása esetén (amihez eredeti, rabbinikus dokumentumokat kell felmutatni) valóban kérvényezhető az egyszerűsített honosítás, és több ezren már éltek is a lehetőséggel. Különös belegondolni, hogy egyes, politikai vagy gazdasági instabilitástól sújtott országokból – mint például Venezuela vagy Bolívia – adott esetben épp azáltal sikerülhetett valakinek biztonságosabb helyre költöznie, hogy a felmenői évszázadokon át rejtegették a család üldözött, titkos hitének bizonyítékát.

A szefárd „titkos történelem”, bár jelentősége letagadhatatlan, mégsem meghatározó a mai latin-amerikai zsidó hitélet és tradíció szempontjából, mint ahogy a kis holland telepek sajátos „karibi zsidó” hagyományai is inkább csak kuriózumnak számítanak a térségben. Ilan Stavans, a latin-amerikai kultúrtörténetet kutató mexikói zsidó nyelvész és történész The Seventh Heaven[7] című könyvében arra hívja fel a figyelmet, hogy bár Latin Amerika zsidóságának összlétszáma közel milliós nagyságrendű, ezek a közösségek olyannyira különböznek egymástól, hogy lehetetlen egyetlen latin-amerikai zsidó történelmi narratívát megalkotni, ami a csupa nagybetűs Latin-Amerikai Zsidó Történelem lehetne. A generációkon át titokban tartott marrano hagyományokat az esetek többségében legyőzte az idő, míg a XIX. század végének, XX. század elejének nagy migrációs hullámaival olyan (zömében askenázi) zsidó bevándorlók érkeztek az egyes latin-amerikai országokba, akik nyelvüket, szokásaikat tekintve épp annyira különböztek egymástól, mint a legkülönfélébb felekezetekhez tartozó többi bevándorlótól, illetve a helyi kreol, mesztic vagy mulatt lakosságtól.

Stavans olvasmányos könyve olyan kuriózumokat mutat be, mint a „zsidó gauchók” világa: az argentin pampákon a XIX. század elején kelet-európai zsidók ezrei telepedtek le a szintén zsidó származású mágnás, Maurice de Hirsch felügyelete alatt, és eltanulták a gauchók, vagyis az „argentin cowboyok” rodeó-tudományát. Szó esik a Hezbollahhoz kötődő Buenos Aires-i támadásról, amelyben nyolcvanöt argentin zsidó vesztette életét. De Stavans azt sem felejti el megemlíteni, hogy a zsidó-muszlim együttélés Latin-Amerikában alapvetően békés természetű: a régió legnagyobb palesztin diaszpórája Chilében található, ami egyúttal egy hatalmas zsidó közösség otthona is.

És természetesen Stavans ír Frida Kahlóról is, akiről széles körben elterjedt, hogy apai ágon magyar zsidó felmenőkkel rendelkezett. Ezt viszont egy nemrég megjelent könyv, a Gaby Franger és szerzőtársai által jegyzett Fridas Vater[8] cáfolja: a történészek szerint Frida apja, Guillermo (Carl Wilhelm) Kahlo német evangélikus családból származott. Frida szeretője, Nickolas Muray (Mandl Miklós) viszont valóban magyar zsidó volt, Szegedről vándorolt ki Amerikába, és számtalan fényképet készített a mexikói festőnőről, amelyek nagyban hozzájárultak az ikonikus „Frida-kép” kialakulásához[9].

 

Három magyar zsidó sors Latin-Amerikában: a feltaláló, a műgyűjtő és a filantróp

A Latin-Amerikában született, vagy oda emigrált zsidók közül kiemelkedő számos tudós, művész, politikus, üzletember felsorolása jócskán meghaladná e cikk kereteit. Magyar perspektívából viszont érdemes kiemelni három, a történelmi Magyarországról elszármazott zsidó személyiséget, akikről érdemes tudni itthon is. Ha Frida Kahlo nem is tartozik közéjük, szenteljünk pár bekezdést a feltaláló Bíró László, a műgyűjtő Fisch Olga és a filantróp Leonardo Farkas életútjának.

 

Bíró László

A Schweiger László néven 1899-ben Budapesten született Bírót aligha kell bemutatni bárkinek: a golyóstoll feltalálójának neve idehaza is ismerősen cseng. Az azonban már kevésbé közismert, hogy a világháború kitörése előtt Franciaországba, majd pedig 1940-ben Argentínába emigrált magyar zsidó újságíróból az argentin nemzet büszkesége is lett: születésnapja, szeptember 29-e a „Feltalálók napja” Argentínában[10].

1945-ben Argentínában benyújtott szabadalma a golyóstollra – amely birome, majd biro néven vált közismertté spanyol és olasz nyelvterületen – egy csapásra híressé tette. Emellett Bíróhoz kötődik az automata sebességváltó koncepciójának kidolgozása, valamint a golyóstoll koncepcióját egy másik területen alkalmazó innováció – a golyós dezodor. Más, kevésbé sikeres találmányai között olyanokat találhatunk, mint a palackcímke-nyomtató, vagy az ampullanyitó.

1985-ös halála után lánya, Mariana megalapította a Bíró Alapítványt (Fundación Biró)[11], amely az argentin technikai innovációk fejlesztését tűzte ki céljául. Az alapítvány minden évben kiosztja a Bíró-díjat a legjobb találmányért, illetve feltaláló-fórumokat és nyári egyetemeket szervez. Ez utóbbiakat a feltaláló szellemében: ahogy Mariana egy interjúban megemlíti, Bíró egy alkalommal elszörnyedve nézte a magoló kisiskolásokat. Végül azt mondta a tanároknak: „Kérem, ne rontsák el a gyerekeket azzal, hogy tanítják őket. Hagyják őket alkotni!”[12]

Fisch Olga

Az, hogy ma ecuadori népművészek százai élhetnek abból, hogy az őseik rituális és dísztárgyainak replikáit készítik eladásra, sok szempontból Fisch Olgának köszönhető. Az iparművész 1901-ben, Anhalzer Olga néven született Budapesten. 1938-ban férjével, Fisch Bélával úgy döntöttek, hogy Ecuadorban telepednek le, ahol összeismerkedtek néhány indián textilszövő asszonnyal, akik hajlandóak voltak megszőni a mintákat, amelyeket Olga tervezett. Végül a házaspár saját folklórüzletet nyitott Quitóban.

Fisch Olga alapvetően nem akart beavatkozni az indiánok szín- és formavilágába, csak a lehetséges vásárlók igényeihez akarta igazítani a tárgyak készítésének folyamatát. Például a szőnyegszövőket meggyőzte, hogy az általuk használt laza csomók helyett perzsaszőnyeg-csomózást használjanak, hogy a szőnyegek tartósak legyenek. Egy ilyen szőnyeg végül az ENSZ New York-i székházában kötött ki. Máskor az indiánok kérés nélkül eltanultak tőle bizonyos motívumokat és technikákat. Egy Zuleta nevű falu asszonyai például híresek voltak a hímzéseikről, amelyekből Fisch Olga nagyobb tételt vásárolt. Üzletelés közben az asszonyok rácsodálkoztak az Olga által készített kalocsai virágmintákra, és adaptálták a saját motívumaik közé. Ma a zuletai hímzések egyike-másika meglepően hasonlít a hagyományos magyar hímzésekre.[13]

A legnagyobb sikere azonban a Tigua nevű hegyi falucska festményeinek lett. Amikor ott járt, Fisch Olga meglátott egy hatalmas, festett dobot, amin egy vallásos körmenet zenekarának tagja játszott. A ceremónia végén meg akarta tőle venni, de a zenész nem adta. Később mégis kötélnek állt, Olga pedig azt javasolta az indiánnak, hogy fessen hasonló paraszti életképeket, mint amilyen a fadob testén volt, csak vászonra. Mintha egy lapos dobot készítene, magyarázta. A zenész azt válaszolta, hogy a lapos dobnak semmi értelme, hazaérve mégis nekiállt festményformátumra alakított andoki életképeket festeni vulkánokkal, lámákkal és kondorkeselyűkkel. A képeknek hatalmas sikere lett Fisch Olga folklórüzletének vásárlói között. Olyannyira, hogy ma népművészek százai alkotnak ebben a stílusban.[14]

Fisch Olga egyetlenegyszer tért vissza Magyarországra, nem sokkal halála előtt, 1987-ben. Rokonai nagy része meghalt a vészkorszakban, vagy nyugatra menekült. Rövid látogatás után visszautazott Ecuadorba, fogadott hazájába, ahol indián népművészek százai köszönhetik neki, ha indirekt módon is, a megélhetésüket.

Leonardo Farkas

 A ma élő egyik leggazdagabb chilei milliomost Leonardo Farkasnak hívják.[15] Az extravagáns, hosszú, szőke, göndör frizurájáról közismert Farkas szülei magyar anyanyelvű erdélyi zsidók voltak, és közvetlenül a II. világháború előtt emigráltak Dél-Amerikába, ahol komoly vagyonra tettek szert a bányaiparban. Leonardo fiuk 1967-ben született, és bár büszke a felmenőire, magyarul már nem tanult meg. Fiatalon nem találta a helyét a Pinochet-diktatúra fojtott légkörében, így az Egyesült Államokba költözött és bárzongorista lett belőle. Apja halála után visszatért Chilébe, és átvette a családi vállalatok vezetését, amelyek között a bányák mellett már egy szeszüzem is megtalálható volt. A híres pisco, a chilei szőlőpárlat ezekben az években kezdett kilépni a világpiacra, bár a Farkas család igazi gazdagságát nem ez, hanem a Kínába irányuló, egyre növekvő vasérc-export alapozta meg.

Farkast rövid ideig foglalkoztatta, hogy politikai pályára lép: 2008-ban bejelentette, hogy indul az elnökválasztáson, ám ettől nem sokkal később visszalépett. Ezek után a közéleti érdeklődését inkább a Teletón nevű fundraising-műsorban élte ki: az egyik jótékonysági gálaesten hatszázmillió forintnak megfelelő chilei pesót ajánlott fel fogyatékos gyerekeknek. Egy másik alkalommal csaknem százmillió forintnyi pesóból renováltatta Pablo Neruda költő egykori otthonát, míg a 2010-es nagy chilei földrengés károsultjainak százötven milliót utalt. Sőt, ugyanebben az évben, amikor harminchárom bányász két hónapra egy beomlott bányában rekedt, a szerencsés mentőakciót követően Farkas minden egyes bányásznak hárommillió forintnyi pesót adományozott.

Farkas azonban nem csupán egy furcsa frizurájú milliárdos, aki hatalmas összegeket szór szét, ha számára kedves ügyekről értesül. Rendszeresen ösztönzi a többi gazdag chileit is, hogy tegyenek együtt a nélkülözőkért. Chile a világ egyik legegyenlőtlenebb társadalma, és ritka, hogy a gazdagok önzetlenül támogatják a szegényeket. Noha a kamerák előtt végrehajtott média-filantrópia nem mindenki számára szimpatikus, kevés olyan chilei üzletember van, aki annyit fordítana fontos szociális ügyekre, mint Leonardo Farkas.

Adományai között gyakoriak a zsidó hithez és identitáshoz kapcsolódóak: rendszeresen támogatja az Élet Menete nemzetközi alapítványt, illetve előszeretettel küld újonnan készített tóratekercseket szerte a világba, olyan zsidó közösségeknek, ahol a hitélet erősítésére van szükség. A Farkas által „vidám tóráknak” nevezett adományokból jutott már Johannesburgba, Balira, Szerbiába és Új-Zélandra is.[16]

Jegyzetek

[1] https://en.wikipedia.org/wiki/History_of_the_Jews_in_Suriname

[2] https://en.wikipedia.org/wiki/Pom_(dish)

[3] https://en.wikipedia.org/wiki/Alhambra_Decree

[4] https://www.nature.com/articles/s41467-018-07748-z

[5] https://www.americasquarterly.org/content/cuba-chile-journey-through-jewish-latin-america

[6] https://www.bbc.com/mundo/noticias/2015/06/150612_sefardies_judios_espana_expulsion_nacionalidad_amv

[7] https://books.google.hu/books/about/The_Seventh_Heaven.html?id=DmGxDwAAQBAJ&redir_esc=y

[8] https://books.google.hu/books/about/Fridas_Vater.html?id=R49IAAAACAAJ&redir_esc=y

[9] https://www.thejc.com/culture/features/making-herself-up-was-frida-kahlo-jewish-1.465240

[10] https://www.elliberal.com.ar/noticia/521836/mejores-imagenes-primera-noche-corso-municipal-2020?utm_campaign=ScrollInfinitoDesktop&utm_medium=scroll&utm_source=nota

[11] http://www.fundacionbiro.org.ar/que-hacemos.php

[12] https://www.infobae.com/sociedad/2019/05/19/la-increible-vida-de-ladislao-biro-en-el-recuerdo-de-su-hija-como-invento-la-birome-y-vino-a-la-argentina-para-convertirla-en-un-exito/

[13] http://www.diccionariobiograficoecuador.com/tomos/tomo12/f2.htm?__cf_chl_jschl_tk__=33fffedf205149f75d24ccfa38c46c24d256234c-1582995318-0-AajX10MgMs3ZRK_LXzrDP5gnBplrYcqTfTduPDsTtYD9uWekQwqNDatYMdWgmg2yu-57EzxQu-gnumcE1SealtF3Gd46GfX0fAy1Ge8GIbF8yE20ly_lqd5XsB49K2mBSftJh6VikkOZujHWqMgOVlU0z6arDwfhXGc6ow7qkeB3JuY2I-zs0icOBQhc4y3GsvkVj20-dgwlSuU3cYAJE6t7GlFxeQEbRrPELqAGqm7evPULI-EvHakgNRqGnW13Uga0WViRfG9TnvsRfuNywrRRMaRzlwowO74VkP3kzisu

[14] http://documentacion.cidap.gob.ec:8080/bitstream/cidap/1266/1/Olga%20Fish%2C%20causante%20del%20arte%20de%20pintar%20en%20Tigua.pdf

[15] https://es.wikipedia.org/wiki/Leonardo_Farkas

[16] https://www.chabad.org/news/article_cdo/aid/2518056/jewish/Seven-Torahs-to-Six-Continents-Thanks-to-One-Chilean-Businessman.htm