Láthatatlan történetek

Mikor is volt? Talán a negyvenes évek végén. Ki tudja, mi lett velük azóta. Jó lenne valami jobbra gondolni. Elhatároztam, hogy ma Velencében leszek, mert ott mindig jól éreztem magam. Azonnal Sándor Sanyi jutott az eszembe és a Lido.

Ott voltunk Manóval és egy házaspárral. Hány éves is voltam ’38-ban? Huszonkilenc! Úristen! Sanyi akkor érettségizett, a velencei utat kapta a szüleitől érettségi ajándéknak. Bent lakott a városban, de kijött strandolni a Lidóra, a Hotel Hungariába, ami persze mindig tele volt magyarokkal. Csatlakozott hozzánk, és azt hiszem, hogy elég hamar belém szeretett. Állandóan körülöttem legyeskedett, és könyörgött, hogy menjek be Velencébe, ő majd megmutatja a várost, no meg a hoteljét. Ilyesmi nem történt velem azelőtt, és nagyon jólesett, mert sejtettem, hogy Manó nem mindig hű hozzám, nekem viszont sosem volt más, csak ő. Sándor Sanyi egy héten át beszélt és beszélt, udvarolt, dicsérte a szemem, a hajam, a lábam, az ízlésem, úgyhogy megígértem, hogy másnap négykor bemegyek, és várhat a vaporettónál. Azt hiszem, egy szemet sem aludtam aznap éjjel, mert nemcsak arról volt szó, hogy én felnőtt voltam, asszony, Sanyi meg szinte gyerek, noha magas, és nagyon jóképű, bronzbarnára sült, és idősebbnek nézett ki, hanem mert még ha nem is mentem volna fel a szobájába, abban biztos voltam, hogy az nem történhetne meg, mégis úgy éreztem, hogy megcsalnám a férjemet. Eljött a másnap, a négy óra, és én nem mentem. A következő nap szemrehányóan, majdnem sírva mondta, hogy estig várt a hajóállomáson. Mondtam, ígérem, hogy jövőre bemegyek. Nem volt jövőre: kitört a háború, és legközelebb 1973-ban jutottam el Velencébe, Manóval. Los Angelesből mentünk. Akkor többször gondoltam Sanyira. Nem tudom, túlélte-e a háborút, vagy őt is megölték valahol. Velencéről most is azonnal ő jutott eszembe, talán mert nem voltak kalandjaim, és ezt a kedves, lelkes fiút „elmulasztottam”. De nem mindegy?!

Karácsonyi díszeket tesznek fel épp a szobámba. Persze, ha azt hiszik, hogy nem tudok semmiről, akkor csak a családnak csinálják, az ajándékok és a borravaló miatt. Most másodszor van ilyen, azt hiszem, tehát legalább egy éve itt vagyok már. Ma reggel jött egy fodrász, megmosta a hajamat, és frizurát csinált. Érdekes, mennyire jólesett. Más volt, mint amikor a nővér mossa és szárítja a hajam. Tudom, hogy teljesen megőszültem, mert amikor levisznek EKG-ra, vagy valami más vizsgálatra, egy tolószékbe kötnek, és végiggurítanak a folyosón. Ott is, és a liftben is van tükör. Először nem ismertem meg magam. Összeesett az arcom és a testem. Kis, összeaszott vénasszony nézett rám vissza a tolószék mélyéből. Fiatalon pedig nemcsak magas voltam, hanem azt hiszem, szép is. Legalábbis a lányom még Pesten mesélte, hogy amikor egyszer keresett az egyik fűszeresnél, a tulajdonos hátraszólt a feleségének: Volt ma már bent a szép Lázárné? Nevetséges, hogy erre emlékszem, de jó rágondolni.

Mielőtt leütöttek, és agyvérzést kaptam, nemhogy mindent egyedül intéztem, de nem is úgy öltöztem, mint egy öregasszony: magas sarkú cipőben jártam, és válltáskám volt, nem retikülöm. Sosem öltözködtem feltűnően, de azt hiszem, elegánsan. Szegény anyám már ötvenéves korában úgy nézett ki, mint egy vénasszony. Mindig sötétkék, barna, palackzöld vagy fekete ruhában, trottőr cipőben járt, és csak egy parányi púdert rakott az arcára, a szája sosem volt kifestve. Ki is beszélték volna Komáromban, az biztos. Én sem voltam sosem feltűnően kifestve, de rúzsoztam a számat, és később festettem a hajam, az eredeti barna színére. Most ősz hajjal százévesnek nézek ki. Ez legyen a legnagyobb gondom. Nem tudok nyelni, az a baj. Amikor fényes nappal leütöttek az utcán, letépték a táskámat, de egy darabig húztak maguk után az autóval, amibe visszaugrott a támadó. Vagy még ott az utcán, vagy a kórházban kaptam szélütést. Azért élek, mert beültettek egy szondát, ideiglenesen, ahogy a lányomnak mondták, noha nyilván tudták, hogy megbénult a nyelőcsövem. Most azt várják, hogy mikor adja fel a szívem. De a vérnyomásom, mint hallom, tökéletes. Csak nekem kezd elegem lenni ebből az egészből.

Megint délután van. Már hallom a lépteket, de nem a lányomé, sőt két pár női cipő kopog a folyosón. Persze, még csak két óra. Megállnak az ajtó előtt, és valaki udvariasan bekopog a félig nyitott ajtón. Nem tudom, mire várnak, hogy megszólalok, hogy tessék csak befelé?! A lányom két barátnője az. Évtizedek óta ismerem mind a kettőt, gyakran jártak hozzám a lányom nélkül is. Egyiknek sincs anyja, még ’44-ben megölték őket. Talán egy kicsit az anyát keresték bennem. A lányom szerint kedvesebb vagyok velük, vagyis voltam, mint ővele. Most homlokon és arcon csókolnak, majdnem sírnak. Én viszont alig tudom leplezni a megdöbbenésemet: Ágin az én egyik nyári ruhám van. Remélem, hogy az arcomon nem látszik semmi; már megszoktam, hogy minden érzést leplezek, csak egy nyugodt félmosoly ül a szám körül, és a tekintetem üres marad. Fél órát ülnek mellettem, egymással beszélgetnek, nem is figyelek rájuk, nem érdekel, mit mondanak, csak a ruhám izgat. Végül újra megcsókolnak, elmennek, de előtte felírják a táblára, hogy mettől meddig voltak itt, és milyen hálóing volt rajtam. Végre nyugodtan gondolkozhatom. Szóval, a lányom felszámolta a lakásomat, eladta, kidobálta vagy elajándékozta az összes holmimat, mindenki kapott valamit, nekem már semmim sem maradt, csak ez a kórházi ágy és a kórházi hálóingek. Ezek meg valóban azt hiszik, hogy semmit sem fogok fel, mert Ági, még ha egy valódi unmensch is, és a tapintatlanság teteje, csak nem jön el látogatóba a saját ruhámban, ha nem biztos benne, hogy úgysem tudom, mi történik körülöttem.

Öt perc múlva három. Hallom a lányom lépteit. Megáll, mint mindig, az ajtóban, és végigmegy a napi ceremónián. Leül mellém, megcsókol, megfogja a kezem, és rákapcsol Oprah-ra. Egy darabig ül, azután megnyomja az ágyam mellett a csengőt. Amikor az ápolónő bejön, azt kérdi: történt valami az anyámmal? Nézzen rá. Meg van merevedve az arca, és valami rémes harag vagy gyűlölet ül a szemében. Gondolja, hogy fájdalma van, csak nem tudja mondani? Mind a kettő rákezdi: Fáj valamid? Emeld fel a bal kezed, ha fáj. Nem csinálok semmit, de úgy látszik, nem tudtam fenntartani a közömbös arcot, amit a lányom megszokott. Orvost hívnak, és valami fájdalomcsillapítót és egy injekciót adnak. Már csak ez hiányzott. Pár perc múlva becsukom a szemem, és azt hiszem, valóban el is alszom. Sötétben ébredek fel, a lányom már elment.

Mi lesz velem? Így maradok, itt, ebben az ágyban, kiszolgáltatottan, amíg meg nem halok?

 

Részlet a kötetből, mely a Magvető Könyvkiadó gondozásában jelent meg.