“Lássa a közönség, mi van a műtermekben”

Interjú Szegő Györggyel, a Műcsarnok igazgatójával

Szegő György neve ismerősen cseng azok előtt, akik a legendás kaposvári Marat/Sade előadás díszlettervezőjeként, művészetkritikusként ismerték meg, ahogy azok előtt is, akik a zsidó kultúra kedvelőiként olvasták írásait, vagy látogatták az általa is szervezett Diaszpóra (és) művészet kiállítást, konferenciát. Tavaly új, némelyeket meglepő szerepben lépett a nyilvánosság elé: a Műcsarnok igazgatójának nevezte ki a Magyar Művészeti Akadémia.

 

Úgy tűnik, a Műcsarnok nem vált konzervatív erőtérré, sőt… Az előző csoportos hanginstallációs „Az érzékelhető határán – Más hangok” c. kiállítást, és a jelenlegi (február 1-én záruló – A szerk.) „Képpraxisok” hármas tárlatot látva inkább egy progresszív, párbeszéd-kísérlet víziója körvonalazódik. Nagy vonalakban: mi lesz a fősodor az intézményben?

Nem volt tervben egy „konzervatív” irány. Ezt nem én, hanem a jószándékú rosszhír-keltők mondták. Ráadásul hamis idézőjelek közé téve. A programomban a tradicionális műfajok felé való nyitás szerepel. Ez nem zárja ki a gondolkodás, a kritikus látásmód szabadságát, de a „szép” fogalma, a gyönyörködtetés funkciója előtt újra nyitom a kapukat. Az utóbbi években ez kiszorult a Műcsarnokból, a közönség csak igen kis számban volt képes követni a nyugati kortárs művészet által diktált fősodor trendjeit. Ezt sem kívánom száműzni, de szeretném visszaszerezni a közönség érdeklődését. Ezt a nyitást úgy tervezem megvalósítani, hogy a korábbi – műcsarnoki hagyományt visszahozva – az egymás melletti három térsorban három művésznek lehet egyszerre tárlata. Mint most a „Képpraxisok”-nál. Vezetőként ez az első olyan kiállítás, amely bár 2014-es program, de én kezdeményeztem – mert hirtelen egy finn vendégtárlatot betegség miatt visszamondtak.

Milyen kiállítások várhatóak? Milyen lesz a csoportos és egyéni tárlatok aránya? Csáji Attila életmű-kiállításán kívül várható-e még egyéni bemutatás?

Minden évben lesz Nemzeti Szalon: 2014-ben volt építészeti, az idén lesz képzőművészeti, de a digitális képalkotással élő médiaművészek munkáit 2016-ban a fotóművészeti szalonnal kapcsoljuk össze. Ma a fotóművészet is jelentős mértékben digitális alapúvá vált. 2017-ben lesz a tervezőművészeti szalon, ebbe a klasszikus iparművészetek, a belsőépítészet és a design egyaránt beletartoznak majd. Ezek ugyan ”csoportos”, mégis kiemelt tárlatok. Az a céljuk, hogy a publikum és a közönség lássa, mi van a műtermekben, a „terepen”. Erről egymással és a közönséggel párbeszéd indulhat. Az építészeti szalonnál, csodák csodája: sikerült ezt elérni. Mert a jó épületek láttán spontán tűzszünet jött létre, átmenetileg. A Műcsarnok európai mércével is világvároshoz, a magyar kultúra legszebb hagyományaihoz illő méretű és méltán tekintélyes intézmény. Bízom a józanészben: talán a képzőművészeti szalon remélt sikere segít felismerni, mit veszthetünk.

Csáji Attilának nem életmű-kiállítása lesz, ez úgy sem fér el, hogy minden teremben kiállíthat. Tavalyra tervezett tárlata azért van 2015-ben, mert az ő helyén csináltuk meg az építészeti szalont. Az idei évet az UNESCO a Fény Nemzetközi Évének nyilvánította. Tervben van egy a fényművészet témájához kapcsolódó nemzetközi konferencia is.

 

Csáji kiállításának végén lesz a Derkovits-ösztöndíjasok hagyományos tárlata is. És az idén tervezünk egy Schöffer Miklós párizsi műterméből válogatott fantasztikus cyber-szobor bemutatót. Erről előzetesen megállapodtunk a művész özvegyével. Még analóg technikára épített műveinek 1982-ben volt utoljára átfogó magyarországi kiállítása a Műcsarnokban. Akkor az anyag futurisztikus karakterű volt. Tíz év múlva halt meg, miközben kitört a kibernetika forradalma, és Schöffer életműve ma ennek előfutáraként kerülhet méltó helyére a nézőben és a művészettörténetben.

Az ún. digitális „Tár.hely” kortárs művészeti adattár kezdeményezés mennyire hatékonyan szólítja meg a képzőművészeket?

A Tár.hely az idei képzőművészeti szalon mellé rendelt digitális adattár. A jelentkezők virtuális formában – de katalógusaikkal is – megjelenhetnek a szalonban, és a felkért kurátor kiválaszthat munkáiból a kiállításra is. Ez olyan lehetőség, ami az elektronikus kommunikáció, a világháló utóbbi években megvalósult hazai áttörése alapján eddig nem látott lehetőségeket nyit meg. A határokon túl működő, magukat a magyar művészethez tartozónak tudó alkotók számára is.

Mint építész a nyári Építészeti Nemzeti Szalont nagy sikerrel hozta tető alá. Díszlet-és látványtervezés terén kíván-e az intézmény valamit láttatni, bemutatni? Mennyiben változhat a kortárs kiállítótér arca?

Az „építész” címke leegyszerűsíti az előzményeket. A tárlat kurátorául nem építész, és nem iparművész végzettségem/munkásságom alapján kértek fel, hanem több évtizedes műkritikusi, kiállítás-rendezői tevékenységem nyomán. Bár többször – mint az építészeti szalonnál is – a látványtervező feladatát is vállaltam. A 70-es, 80-as évek fordulóján képzőművészként volt néhány kiállításom a legendás FMK-ban, a Fészek Klubban vagy a Bercsényi Galériában. Ezekért, és színházi díszlettervezői működésemért 1982-ben „részleges szilenciummal” sújtottak – most meg olvasom, hogy a Kádár-kor köpenyéből bújtam elő. Mindenesetre, 1983-tól a tiltás miatt kezdtem a „részleges kritikusi” munkát. Később voltak önálló színházi tervezői kiállításaim a Fényes Adolf teremben, a Bálint Házban vagy a Galéria IX-ben. És színházi mustrák kurátoraként többször dolgoztam a Prágai Quadriennálén vagy az 1999-es Látvány című műcsarnoki kiállításokon. Nincs ezzel kapcsolatos személyes „pótolnivalóm”. A látványelemeket fontosnak tartom, mert ezek segítik a néző befogadói munkáját.

A világ múzeumai esténként mindenfelé kinyitják kapuikat a zene, az irodalom és a színházi játék számára. Ilyesmit a Műcsarnok eddig is sikerrel vállalt, de most kisebb akusztikai és arculat-javítások után ezt a tevékenységet a kiállításokhoz kapcsoltan szeretném felerősíteni.

Hegedűs 2 László, Lévay Jenő, Váli Dezső közös kiállítása, a „Képpraxisok”a fotó ihlette  vizuális és gondolatkísérlet. Három kurátor munkája. Tommaso Tanini tárlata a Mélycsarnokban a Fotóhónap 2014 központi tematikájához, a történelmi emlékezet kérdéséhez kapcsolódott, társadalomkritikai éllel szólaltatva meg valamit a diktatúrák csendjéből. A kortárs fotó kiemelt hangsúlyt fog kapni?

A három alkotóé nem „fotós kiállítás”, a Tanninié pedig a Fotóhónap befogadott tárlata volt. Nem fog a fotó kiemelt hangsúlyt kapni.

A 2016-os év a fotó-és intermédia művészetre fog koncentrálni. „Ki kerülhet be a képbe?”

Ez a jövő zenéje, most a képzőművészeti szalonnal foglalkozunk.

A Képpraxisok különös hármas világot modellez. Sorozatokat illusztrál –  a dialógus lehetőségével.  Lévay Jenő időbeli-és térbeli értelemben a rétegződést variálja. Hegedűs 2 László a múlandóság igézetében alkotja (irodalmilag is) poétikus, álomszerű munkáit. Váli Dezső fotó- és festménysorozatokon át bontotta ki a zsidó temetők festői világát, melyek feloldódtak saját (szakrális) műtermének tendenciózus újradokumentálásában. A következő csoportos tárlatnak mi lesz a rendezőelve?

Válinál a kulcsszó a szakrális dimenzió. Szerintem az előző kérdésre adott egymondatos válasz „a következő csoportos” kérdésére is felel: a képzőművészeti szalon, ennek rendezőelve: a nyitás. A politikai hovatartozástól független minőség jegyében.

Váli Dezső zsidó temetői talányos és zárkózott képek. Ám generálják a kérdést: identitás-témák körüljárása, köztük zsidó vonatkozású kiállítások is helyet kaphatnak a Műcsarnok repertoárjában?

Amikor 15 éve a budapesti Zsidó Múzeumban (és Frankfurtban a „magyar könyvvásár” mellékleteként) Thury Leventével és Turán Róberttel megcsináltuk a „Diaszpóra (és) művészet” című – talán nem túlzás – igen sikeres kiállítást, elsőre annak is volt/lehetett identitás-olvasata. De sokan éreztük, hogy az eredmény inkább annak felismerése, hogy a kánont kikezdő életpályák láttán el kell gondolkozzunk. Főként azon, hogyan szorult az ideológiák / diktatúrák századában az eredetileg sokarcú modern művészet (a szecessziótól a konstruktivizmusig) diaszpórába. Hogyan vonultak sokan – modernek és „másik modernek” belső – emigrációba, indultak neki a migráció keserű kalandjának – s lettek ritkán ennek nyerteseivé. Itthon gyakrabban áldozataivá. S azon is, hogyan öltöztette fel az alkotók újat-keresését saját céljainak ruháiba az ideológia.

Mennyire érzékeny pozíció ma a Műcsarnok művészeti igazgatójának lenni?

Itt élünk. Nem nehezebb, mint más érzékeny feladatot vállalni. Ideálok nélkül érdemes-e élni?

 

A Képpraxisok c. kiállítás február 1-én látogatható utoljára. (A szerk.)