Laposkúszás

Rotthman Andorról patakokban folyt az izzadság. 1942 júliusa szokatlanul forró volt, az útépítés földmunkáit végző munkásszázad tagjai nem igazán szoktak a csákányozáshoz, sorra dőltek ki, feküdtek le az árnyat nem igazán adó kukoricaföld szélére.

A drávaszabolcsiak sem emlékeztek ilyen hőségre. „Biztos a háború, meg a sok repülő csinálja ezt a melegséget” – mondogatták a dolgozó zsidókat időnként megbámuló falubeliek. Rotthman az ájulás határán volt, amikor társaihoz hasonlóan ő is lerogyott, hogy igyon a földbe süllyesztett kulacsából.

„Mi van, mocskos, szimulálsz?” – üvöltött rá a keretlegény tizedes. „Te vagy a Biach, vagy valamelyik Weisz? A franc ebbe a sok mocskos biboldó névbe. Még kimondani is nehéz, hát még megjegyezni!”

Rotthman kicsit kábultan ugyan, de megpróbálta vigyázzba vágni magát: „Rotthman Andor tisztelettel.”

„Na, ha ennyire szeretsz dögleni, akkor kússz száz métert odáig a csőszkunyhóig laposba, de ütemesen! Nem dögleni!” – vigyorgott Unyi tizedes, a keret legkegyetlenebb tagja.

Rotthman kúszni kezdett, fűcsomókba kapaszkodva, nehéz bakancsával már amennyire tudta, testét előre tolva próbált haladni a szikkadt, poros talajon. Szemét egyre jobban csípte a homlokáról folyó sós veríték. Ahogy fel-felnézett, nem akart közeledni a csőszkunyhó. Ha szabadságra hazajut, megmagyarosítja a nevét, fogadkozott, s elindítja a kikeresztelkedését. Már nem érdekli sem az apja folytonos ellenkezése, sem a család több kereszténnyé váló tagja miatt gyászt ülő ortodox nagyanyja zsémbelése – gondolta magában. Nem először gondolt a névváltoztatásra, sőt a kitérésre sem. Jogász diplomájának megszerzése előtt felmerült benne a névmagyarosítás, s vele együtt a katolizálás. Aztán naponta zsinagógába járó apja hisztérikus kitöréseire elállt ettől. Anyja kitért nővéreinek őskeresztény színjátékai utálatot keltettek benne. Hasonlóan nem változtatta meg nevét, sem vallását akkor sem, amikor diplomásként reménye sem volt értelmiségi állásra. Bement ugyan a közelükben lévő Teréz-templom plébániájára, hogy elindítsa a kikeresztelkedést, ám az ügyeket intéző káplán felhívta a figyelmét, hogy előbb a rabbiságtól kell elbocsájtó nyilatkozatot kérnie. Teljesen vallástalanul élt, jószerivel azt sem tudta, merre van a hitközsége, egyetlen rabbit nem ismert. Így elment a kedve az egésztől. Az az igazság, hogy szerette a vezetéknevét. Apja családja, különösen orvos nagyapja, Rotthman Ármin révén még büszke is volt arra, hogy a nagyszentmiklósi Rotthmanok leszármazottja. A zsidó lexikontól, az orvosi lexikonon át az újvidéki várostörténetig a Rotthmanok múltjából erőt merített. Rotthmanként akart valami fontosat tenni, írni, egyetemi katedrára kerülni.

Drávaszabolcs és a határ között, ebben a forróságban, a laposkúszás kínjai között érett meg benne a gondolat, hogy bármennyire is vonzódik családja hagyományaihoz, meg kell szabadulni nevétől, s vele együtt a zsidóság bélyegétől. Sokat beszélgetett erről a vele egykorú, egysorsú munkaszolgálatos társaival. Volt, aki hasonló terveket szőtt, de sokan, minden megbélyegzettség, megaláztatás ellenére ragaszkodtak idegen, zsidós hangzású nevükhöz, még inkább hitükhöz. Sokuk még akkor is idegenkedett a kitérés gondolatától, ha barmicvója óta be sem tette a lábát egy zsinagógába.

1942 őszén, mivel bevonulása előtt egy hadiüzemben volt vasmunkás, átvezényelték, szükség volt rá a gyárban, így egyelőre szüleivel lakhatott, elkerülte, hogy kikerüljön a frontra. Egy este úgy érezte, el kell mondania családjának, hogy többször járt a közeli plébánián, kikeresztelkedik, és Rotthmanról Ránkira magyarosít. Semmiféle valódi vonzalmat nem érez a katolikusság iránt, de új névvel, új papírokkal talán könnyebben vészeli át a ki tudja meddig tartó háborút. Számított rá, hogy apja megint dührohamot fog kapni, anyja sem veszi majd jónéven szándékát, de ennek ellenére vállalta, hogy szembe megy velük.

Szülei majdnem mindent tudtak a munkaszolgálatai alatti megpróbáltatásairól, a család férfitagjai hasonló történetekről számoltak be. Bejelentését szomorúan hallgatták végig, némán néztek maguk elé. Dühroham helyett apja megfogta a könnyes szemmel maga elé meredő felesége kezét, és csak ennyit mondott: „Látod, megértük ezt is. Mi jöhet még?”. Rotthman anyja nem válaszolt, tekintete a fia felé fordult, majd a nappali szoba sarkában, a cserépkályha mellett egy hatalmas fotelben ülő, nyolcvanas évei közepében járó édesanyja, azaz a nagytekintélyű nagymama arcát figyelte.

Az idős asszonyt évekkel ezelőtt vették magukhoz, amikor a délvidéki Nagybecskereken özvegyen maradt. Mélyen vallásos, morvaországi családból származott. Korát meghazudtoló szellemi frissességgel követte a mindennapokat. Miatta kellett szigorú kóser háztartást vezetni Rotthmanéknak. Bányay Jakabné Gerschl Janka tekintélyt parancsoló személyiség volt. Némi német vagy inkább jiddis akcentusa az évtizedek alatt is megmaradt. A katolizálni készülő unoka tartott nagyanyja esetleges haragjától. Az idős hölgy a bejelentés után botjára támaszkodva felkelt foteljából, megigazította fekete csipkekendőjét, és nehézkes léptekkel, jelentőségteljesen ő is odaült a nagy asztalhoz, szemben unokájával.

„Dönts, ahogy akarsz. Térj ki, ha ez segít. De jól gondold meg, hogy elhagyd ezt a patinás családnevet. Én ismertem apád szüleit. Rotthman Ármint, a szegények zsidó orvosát. Ismertem az egyetemi tanár öccsét, a fiait. Az újvidéki Rotthmanokat, akik kereskedők, tanárok, ügyvédek voltak, akik virilistaként hatalmas pénzt adtak az újvidéki zsinagóga felépítéséhez. Én a te anyai nagyapádhoz, Goldberg Jakabhoz mentem férjhez, aki jó ember volt, de nagy magyar akart lenni, gimnáziumigazgató. Neki is nevet kellett változtatni, ráadásul ki kellett volna térnie. Ő megtette volna ezt is, de értésére adtam, ha így tesz, elválok tőle, hiába lett tudós, bölcsészdoktor. Csak félig teljesítette, amit várt tőle a kultuszminiszter, ipszilonos Bányay lett. A szegény apja, az én drága apósom, a tóratudós beleroppant, hamar itt hagyott bennünket. A két lányom már Bányayként kikeresztelkedett, egyikük kis híján apáca lett. Goldberg, amikor Bányay lett, elhagyott egy hitet, odaadta a zsidó lelkét, és ezzel elveszejtette a két lányát is. Csak édesanyád, meg még egy lány maradt meg a hitünkön.”

Janka mama hosszan mesélte a Rotthman Andor által is jól ismert családi történetet. Majd zárásképpen felemelt mutatóujjal, már szinte kiabálva mondta: „Kitérhetsz, gyónhatsz, áldozhatsz, nevet válthatsz, akkor is zsidó maradsz, akkor sem menekülhetsz a sorsod elől!”

Néhány hét alatt Rotthmanból Ránki lett, római katolikus hitre tért. Már majdnem megúszta a háborút, végig munkaszolgálatosként dolgozott abban a pesti hadiüzemben, ahova Drávaszabolcsról átvezényelték. Aztán egyre kevesebbet értek a keresztény papírjai. Rábacsanakról gyalogmenetben hajtották magyar keretlegények és SS katonák Mauthausenbe. Itt érte a felszabadulás.

Évekbe telt, míg igazán hallgatott új nevére, és álmaiban nem egyszer Rotthmann Andorként mutatkozott be. Hogy zsidóként álmodott-e, ki tudja, de sok álmában jött elő Gerschl Janka, a mater familias és tündéri nagyszentmiklósi nagyapja, Rotthman doktor a meséivel, a színes anatómiai könyveivel, a mikroszkópjával és az imakendőjével.