Láng Zsolt: „Naponta végigmentem a Zsidókorzón”

Zsidó téma tuti téma?

• Hogy jelent meg zsidó téma, karakter, vagy karakterek a művében?
• Miért tartotta fontosnak a témát, vagy, hogy zsidó karaktert szerepeltessen?
• Milyen szerepet töltenek be könyveiben e karakterek, ha a téma nem közvetlenül érinti a zsidóságot, mi a dramaturgiai jelentősége figurájuknak, illetve zsidóságuknak a művekben?
• Miben látja e figurák sajátosságait, és hogyan próbálta érzékeltetni? 

Folytatjuk tavaly áprilisban elkezdett sorozatunkat, melyben ezúttal két magyar írót kérdezünk a műveikben megjelenő zsidó tematikáról.

Szülővárosomból, Szatmárnémetiből közel húszezer embert deportáltak, a város lakosságának egynegyedét kiirtották. Erről én nagyon sokáig semmit nem tudtam. Naponta végigmentem a négyzetes főtér Zsidókorzónak nevezett oldalán, anélkül, hogy a névvel kapcsolatban bármiféle felismerésre jutottam volna. Aztán kirajzolódott egy múlt, amely távol állt attól a múlttól, amelyet a jelenem hazudott magának. Megrendültem. És lassan-lassan újragondolódott bennem minden, a kutyatartás módozataitól a szerelemig… De ezt jelen időbe kell tennem: újragondolódik.

Ugyanakkor nekem nincs zsidó témám. Magamról írok olyankor is, ha elbeszélésem szereplőjét nem Láng Zsoltnak hívják. Eremie, ortodox szerzetes, saját identitását kutatja, természetes, hogy felkelti érdeklődését Bazilides, akivel Kolozsváron találkozik, és aki hithű zsidó, templomba és rituális fürdőbe jár, miközben magát magyarnak mondja… Bori, másik könyvem gimnazista főszereplője, miután az iskolájával szemközti ház keramittéglás falán felfedez több száz nevet, és kideríti, miként kerültek oda, azt kérdezi, hogy vajon a nagyapja, aki 1944-ben a város egyik tekintélyes polgára volt, pertuban polgármestertől csendőrparancsnokig a potentátokkal, miért tűrte némán, hogy legjobb barátját gázkamrába hurcolják… Az én válaszaim, ha egyáltalán válaszoknak nevezhetők, írás közben születnek. Akárcsak a könyvbeli alakok is. Filmes barátommal nemrég fejeztünk be egy forgatókönyvet, az 1700-as évek elején játszódik, protestánsok és katolikusok halálos gyűlölködéséről szól. Miközben írtam, számomra is váratlanul felbukkant a történetben Izsák, a munkácsi rabbi unokája… Egész egyszerűen szükség volt rá, az ő emelkedettségére, őszinteségére, derűjére, arra az emocionális pluszra, amivel a létezés értelmére rávilágít, végtelen könyörületére, amellyel a szenvedőkhöz hajol. Az ő alakjának ihletője Avigdor Hameiri memoárkötete volt. Lenyűgözött az ott megjelenő világ, a haszid nagyapa csodás figurája. Még Munkácsra is átutaztam, elmentem Ódávidházára, ahol persze semmit nem tudtak arról, hogy a falu szülötte a modern héber irodalom egyik megalapítója… Szóval, jóllehet könyveimben tényleg vannak zsidó szereplők, nem témám semmiféle „származás”. Olyan környezetben nőttem fel, ahol folyton azt nézték, ki magyar, ki román, ki zsidó, ki cigány, ismerem, hova vezetnek a förtelmes hazugságok, ezért aztán egészen biztos vagyok abban, hogy a pusztulás elkerülésének egyetlen esélye nem a faji különbözés, hanem az etnikumok fölötti szabadság. Ennek csodáját 1989-ben megélhettük, a magával ragadó élményét soha nem fogom elfelejteni. Fertőző a rassz vad irracionalitása. Nem azt mondom, hogy aki a származásról beszél, soviniszta, antiszemita, magyarfaló, cigányozó, oláhozó, hanem azt, hogy ez egy avítt szempont. Függetlenül attól, hogy az illető az utca embere vagy történelemtudós, rossz következtetések martalékává válik.

A kondér című szövegemben kicseréltem egymás között az Erdélyben élő népek neveit… Sorba vettem a sztereotípiákat, meséltem nagyapámról, aki a legnagyobb zsidó nevét kétéves koromban skandáltatta velem: Szé-che-nyi, meséltem a szorgos és tiszta cigányokról, akik a könyvnyomtatást és a városépítészetet hozták Erdélybe, a magyarokról, akik vagy nagyon okosak, vagy nagyon buták, de inkább okosak: Teller Edétől Jézus Krisztusig meg Marx Károlyig magyar volt mindenki, idéztem a románok első emberét, aki nemcsak a magyarországi, hanem az erdélyi románok miniszterelnökének is nevezte magát… Visszatérve korábbi állításomra, nem hiszem, hogy egy közös kondérban minden sajátosságunk szétfőne. Nagyanyám konyhájában a töltöttkáposzta is, a csólent is, a juhtúrós puliszka is az asztalra került. A saját felsőbbségük öblében lehorgonyzott kultúrák szétkorhadnak, aztán csendesen elsüllyednek.

Van itt mellettünk, bennünk egy iszonyú tömegű fekete bolygó, gravitációs erejével minden  mozdulatunkat befolyásolja. Hullahegyekből van összegyúrva… Sokan ma sem tudnak róla, pedig létezik, eltéríti mondatainkat, tetteinket. Auschwitz után nemcsak zsidóvicceket nem tudnék mesélni, de azt sem tehetem meg, hogy ne fogadjam be a menekülteket.

Harmadik elemista voltam, és négy másik fiúval eltörtük valakinek a lábát, mert nem akarta megmutatni, milyen a fütyije. A zsidó fütyije. A lábát vagy a karját… Arra viszont tisztán emlékszem, hogy bennem őrült tetszeni vágyás működött. Ki akartam érdemelni, hogy a világ ügyesnek, hasznosnak tartson, és nyilvántartásba vegyen az eminensek között. A jólfésültség ópiumától kábultan nem gondoltam, hogy rosszat teszek. Ma nagyon nyomaszt ez a dolog. Úgy érzem, nagyszüleim is így jártak, ők is csak népük hasznos polgárai akartak lenni. Meg a szüleim is. És most, hogy beláttam e jólneveltség mögé, az ő tájékozatlanságukat is nekem kellene epikailag megfogalmaznom.