Közönséget teremteni, közösséget építeni – a Magyar Zsidó Múzeum új utakon

„Éjszaka a múzeumban  – a múzeum több mint harminc éves állandó kiállítását búcsúztatjuk, amely egy napon született Mark Zuckerberggel”. E csöppet sem hatástalan, kellőképpen meghökkentő felütéssel kezdődött az az eseménysorozat, amely a Magyar Zsidó Múzeum teljes körű szakmai megújításának üzeneteit küldi a világba. A Zsidó Múzeum újra láthatóvá és hallhatóvá kezd válni. És erre égetően szüksége is van, hiszen szerte Európában sorra nyílnak a felújított vagy újonnan létrejött „múzeum-típusú”, zsidó tematikájú kulturális helyszínek, látogatóközpontok, „történeti” és a „holokauszt múzeumok” a legkülönbözőbb fenntartói háttérrel és működési modellel.

2014 októberében Toronyi Zsuzsanna került a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár élére. Vezetői törekvései és koncepciója elsőként a 100 év – 100 tárgy című gyűjteménytörténeti kiállításban öltött testet. Ennek előkészítése a gyűjtemény speciális szempontú „átvilágításával”, majd megvalósításának módja azt mutatja, hogy a Múzeum vezetése egészen másként gondolkozik erről az intézményről, mint elődei.

Más küldetést, más missziót,

más hangvételt tervez és remél – azaz a Zsidó Múzeum új stratégiát választ. E munka során nem csupán egy új kiállítás készült el, de a háttérben is nagy munka folyt: a stáb nem kevesebbre vállalkozott, minthogy „értékleltárt” készítve számba vegye a Magyar Zsidó Múzeum elmúlt évszázadban felhalmozott szellemi, fizikai és spirituális értékeit. A java azonban még ezután következik: e tényezők számbavétele, elemzése, értékelése, a hiányok feltárása az intézményi stratégiaalkotás első lépése. A Zsidó Múzeum nem spórolhatja meg ezt a munkát, el kell készítenie a múzeum megújításának tervét, kijelölve az intézményi munka hangsúlyait az adott társadalmi, pénzügyi, intézményi keretek és lehetőségek figyelembe vételével. A szakmai és a fenntartói elvárások között megfelelő egyensúlyt találva kell jövőképét felvázolnia.

Az új törekvések egyik legfontosabb eleme, hogy a Zsidó Múzeum újra nyitottá váljon, jelen legyen a magyar kulturális és múzeumi életben. Az alapításakor megfogalmazott küldetése a zsidóságról szóló ismeretátadás volt, egyrészről a „világnak”, másrészről pedig magának a zsidó közösségnek a belső megerősödés és ismeretátadás céljaival. A háborút követő időszakban az egyházi fenntartású múzeumok marginalizálódtak, és a későbbi évtizedekben sem keltettek és vártak el különösebb érdeklődést. Ám a rendszerváltást követően, a beutazó turizmus masszív előretörésével a Dohány utcai komplexum népszerű és kiemelt célponttá vált, az aránylag magas belépőjegy-árak mellett is évente közel negyed millióan látogatják. E kimagasló látogatottsági adatok oka részben az, hogy a múzeumba azzal a jeggyel lehet belépni, amely feljogosít a Dohány utcai Zsinagóga látogatására is, ami a külföldi turisták számára egy abszolút „must”, egy

top 10-es látványosság,

hiszen Európa legnagyobb, lenyűgöző architektúrájú, és az 1991-96 között lezajlott teljes körű rekonstrukciónak köszönhetően remek állapotban lévő zsinagógájáról van szó. Így sem kényszer, sem késztetés nem volt arra, hogy a múzeum nyisson a különböző magyarországi látogatói csoportok felé, beleértve ebbe a hazai zsidó közösséget is. A stratégiaváltás, a megújulási program releváns fokmérője lehet például, hogy akár pár éven belül ne legyen a zsidó nevelési-oktatási intézményrendszerben olyan gyerek, aki ne ismerné a zsidó múzeumot, ne járt volna ott, vagy ne vett volna részt foglalkozásain.

A nagyközönség figyelme és várakozása tapasztalthatóan óriási. A Múzeum minden ingyenes programját komoly érdeklődés kíséri, a múzeumi nagyrendezvények regisztrációhoz kötött programhelyei már jóval az esemény előtt betelnek – és éppen ez a tény mutat rá a hozzáférés súlyos korlátjára is. Az átlagos magyar múzeumlátogató hétvégén, szabadidős programként, vagy a szabadsága alatt, tipikusan több generációs család formájában (szülők gyerekekkel) érkezik a múzeumba. Erre a tipikus helyzetre a Zsidó Múzeum ma még nem tud kielégítő választ adni. Családi jegy konstrukciót a múzeum nem kínál, így a borsos árak miatt a legtöbbjüknek e lehetőségről le kell mondani. Nélkülük pedig nem lesz (hazai) közönség, akikből múzeumi közösség válhat. Egy jól működő zsidó múzeum valóban a párbeszéd fóruma: állandó és időszaki kiállításai és az azokhoz kapcsolódó programjaik közösségépítő szerepe révén éppen ez az intézménytípus tud a legeredményesebben a nem-zsidó közönség felé is fordulni. Egy múzeumba és/vagy kiállításba belépni mindenkinek könnyű és fesztelen, ez nem egy „klub” vagy egy szakrális tér, ahol bárkinek attól kellene tartani vagy szorongani, hogy nem ismeri azokat a normákat és elvárásokat, amelyeknek ott meg kellene felelnie. A legtöbb potenciális látogató ugyanis tud „múzeumosan” viselkedni, gyermekkora óta tudja, hogy ez mit jelent. A múzeum és a kiállítás így egy ismerős és biztonságos terep, emiatt óriási kiaknázandó lehetőség.

Mindeközben azonban kihívást jelent – különös tekintettel az erősen domináló turisztikai szempontokra – hogy a múzeum milyen mélységben, hogyan és gyűjteményének mely tárgyait mutatja be kiállításain. Így a kialakítandó koncepció is többszintű és -rétegű kell legyen: szükség van egy „instant” zsidó kiállítási részre, amely a múzeum „leg”-jeit sorakoztatja fel, és a zsinagógalátogatás előtt vagy után azoknak a csoportoknak szól, akik nem tudnak 30 percnél többet tölteni a Múzeumban. A 100 év – 100 tárgy kiállítás delikát zsidó múzeumi szemlélete vonzó lehet azoknak is, akik szeretnének továbblépni a zsidó tradíció mélyebb megismerése felé, míg a jövőbeli időszaki kiállítások sorozata a visszatérő látogatóknak, vagy a különleges, tematikus, újszerű élményekre vágyóknak adhat választ. Ugyanakkor ez a szegmentált kiállítási paletta nehezen képzelhető el újonnan kialakítandó terek nélkül, hiszen a Múzeum és Levéltár a Dohány- és Wesselényi utcai épületeiben már nem tud tovább terjeszkedni.

Új időszaki kiállítóterek elengedhetetlenül szükségesek

ahhoz, hogy dinamikusan változó, újabb és újabb szellemi és vizuális kihívásokat jelentő, visszatérő látogatói körrel rendelkező kulturális helyszínné válhasson az intézmény Budapest, Magyarország, sőt Európai múzeumi térképén is. Ez utóbbihoz nagyban hozzájárulhat, ha a középtávú időszaki kiállítás koncepciók megalkotáshoz kurátorokat kérnek fel és független szakértőket vonnak be. Ennek nyomán a kiállítási kapacitások bizonyos részét a nyertes koncepció megvalósítására lehetne fenntartani – akár egy vendégkurátori vagy rezidensprogram keretében.

A múzeumok mint intézmények hosszú évtizedeken, sőt évszázadokon át alakulnak ki, formálódnak. A múzeumok nem látogatóközpontok, nem örökségi helyszínek, nem kiállítások, nem élmény- vagy zarándokközpontok, és nem csak a közművelődés, a tudásátadás és az ismeretszerzés helyszínei. A múzeumok ennél sokkal többet kínálnak: alapításuktól kezdve küldetésük a gyűjtés, a megőrzés, a feldolgozás és a bemutatás (és ez utóbbinak csak egy, ám nem kizárólagos módja a kiállítás). A Zsidó Múzeum kivételes helyzetben van. Egyediségét és megismételhetetlenségét muzeális értékű tárgyakról, emlékekből álló gyűjteménye garantálja. Ebből ered hatalmas felelőssége, hiszen a változás és változtatás képességét, a megújulás kényszerét magában kell fellelnie, nincsenek versenytársai.

 

A Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár alázatos a gyűjteménnyel, tiszteletteljes az intézmény fennállásának száz éves örökségével, és azzal a közösséggel, amely ezt létrehozta, fenntartotta és megőrizte, ugyanakkor bátor, friss, dinamikus, muzeológiai szempontból megalapozott és szakszerű munkát végez. Ha a fent körvonalazott szempontokra a közeljövőben megújítási programja keretében releváns válaszokat tud adni, akkor minden esélye megvan rá, az őt megillető helyre kerülhessen a magyarországi és az európai múzeumi palettán, hogy közönsége és közössége révén valóban a párbeszéd fóruma legyen.