Konrád György brácsaművész emlékezete
Konrád György brácsaművész (1924-2024) Szegedről indult és a leghíresebb magyar zenekarokban játszott az Állami Hangversenyzenekartól a Tátrai Vonósnégyesen át a Fesztiválzenekarig. A századik életévében elhunyt művészre emlékeztek családtagjai, barátai és zenésztársai hétfő este a Zeneakadémián.
Konrád György brácsaművész (1924-2024)
A Vonós Tanszék egykori tanára májusban, életének 100. évében távozott.
Konrád György 1924-ben született Szegeden, ahol tízéves korától tanult hegedülni Perényi László növendékeként, majd a Fricsay Ferenc vezette városi színház zenekarának tagja lett.
Zenekari muzsikusként fényes pályát futott be: 1949-től a Magyar Néphadsereg Művészegyüttese Zenekarának hegedűse, majd brácsása, 1951 és 1976 között a Székesfővárosi, illetve utóda, az Állami Hangversenyzenekar brácsása, később szólamvezetője, 1976-tól a Magyar Állami Operaház szólóbrácsása, 1980-tól a Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekarának muzsikusa volt, valamint részt vett a Budapesti Fesztiválzenekar megalapításában.
1959-ben lett a világhírű Tátrai-vonósnégyes tagja: az együttes bejárta a világ legnevesebb koncerttermeit, több mint száz hangfelvételt készített, repertoárja felölelte a teljes klasszikus-romantikus kvartettirodalmat, emellett több tucat zeneszerző új műveit mutatta be.
Konrád György 1983-tól 1998-ig tanította a Zeneakadémián a következő generáció brácsásait.
Munkásságáért 1985-ben Érdemes Művész, 2012-ben Kiváló Művész elismerést, 2006-ban Weiner Leó-emlékdíjat, 2019-ben Bartók–Pásztory-díjat pedig vehetett át.
Bársony Péter, a Zeneakadémia Vonós Tanszék Mélyhegedű Tanszéki Csoportja vezetője így búcsúzott tőle elhunytakor:
Drága Gyuri!
Kilencvenkilencedik születésnapodon azt mondtad nekem, hogy a századikat most már megvárod. Annyira sokan szerettük volna, de gondolom, ezt érezted. Jókedvű voltál, érdeklődő, nem panaszkodtál, pedig tudtam, hogy nehezen mozogsz. Te, aki egész életedben fociztál, pingpongoztál, teniszeztél, gombászni jártál.
Mindig azt mondták Rólad, hogy a szerencse fia vagy, hiszen korodat meghazudtoló vitalitás jellemzett, bár aki ismert, lehet, hogy nem mindenben cserélt volna Veled. Életed, művészi pályád nem indulhatott úgy, ahogy sok, Nálad szerencsésebb embernek. Példának okáért végig kellett nézned, ahogy a szüleidet deportálták. Mint ahogy nem mindenkinek adatott meg az az élmény sem, hogy 20 évesen kivégzőosztaggal álljon szemközt. Ahogy mesélted, nem félelem volt Benned: dühös voltál, hogy történhetett meg ez pont Veled. Szerencse volt-e, vagy az élet igazságtétele, az utolsó pillanatban megmenekültél, de még időskorodra is maradt tragédia. Ennek ellenére rendíthetetlenül szerencsésnek tartottad Magadat, mesélted, hogy pont amikor meghívást kaptál a Tátrai-vonósnégyesbe, találtak egy foltot a tüdőröntgeneden, és így „luxuskörülmények” között gyakorolhattál egy hónapig a tüdőszanatóriumban.
A brácsa irodalma a kisujjadban volt, de ezért egész életedben keményen dolgoztál, bármennyire is könnyűnek látszott ez a pálya kívülről: szerencsével ugyanis nem lehet megtanulni és a legmagasabb szinten művelni azt a hihetetlen mennyiségű zenét, a teljes vonósnégyes- és kamarazenei repertoárt, a szimfonikus-, opera-, kamarazenekari és szólóirodalmat. Kollégáid és diákjaid nemcsak emberként, de tanárként is imádtak és tiszteltek, mint egykori növendéked és későbbi kollégád a Zeneakadémián, én éreztem szerencsésnek magam, hogy tanulhatok Tőled.
Sohasem tört meg fantasztikus életszereteted. 99 évet ÉLTÉL: sorssal dacolva, de örömökben és sikerekben is gazdagon. Virtuóz voltál ebben is a szó legnemesebb értelmében, nemcsak élvezted, de tanítottad Magad körül mindenkinek az élet szeretetét.
Köszönjük, hogy itt voltál velünk!
Az emlékestről Nógrádi Gábor beszédéből idézett részleteket a librárius.hu:
Amikor azon gondolkoztam, mit mondhatnék ma Gyuri bácsiról, melyik az a szó, a legpontosabb kifejezés, ami az életét jellemezte, az emberiség legfontosabb sportága, a túlélés jutott eszembe.
Számos interjút készítettem vele az elmúlt 40-50 évben és általában mindig erről beszélgettünk. Túlélési történetekről, túlélési technikákról, túlélést segítő szellemi, lelki képességekről. Ki bírja az életharcot jobban? Ki bírja ki tovább – több ideig a létezés stadionjában? Adyval szólva, ki győzi a harcot bús haraggal? Ki éli túl épségben, amit rámér a sors, azaz a történelem meg a többi ember, és nem utolsó sorban, amit saját maga mér saját magára.
Na, de mondják meg, ugyan miről beszélgethet két zsidó származású férfi? „Hogy vagy?” Élek. „Gratulálok!”
A legjobb lesz, ha búcsúzásul a vele készült interjúkból idézek. A saját vallomásainál jobban, pontosabban, bölcsebben úgysem beszélhetek róla.
„Én szerencsés ember voltam, mert abból éltem, amit szerettem. És a szerencse később sem hagyott el. Amikor a szegedi operát megszüntették negyvenkilencben, engem tettek az utcára, mert nem volt családom. Ha ez nem történik meg, még mindig a Tisza partján vagyok másodhegedűs, úgy bele voltam süppedve a kártyába, a fociba meg a középszerbe.”
„Az ember életében egyetlen dolog legyen állandó: a változás, a változtatás. /…/ A zenész nem ülhet le soha, hogy „ezt megtanultam, ezt tudom… Ha ma sikerül egy koncert, egyáltalán nem biztos, hogy holnap is sikerül.”
„Találkoztam néhány „kevésbé tehetséges” karmesterrel is… Én megmaradtam örömzenésznek. Mindig igyekeztem úgy játszani, ahogy nekem jó… Persze, ha erőszakos a karmester, akkor a tudomására kell hozni, hogy „vigyázzon karnagy úr, mert úgy fogunk játszani, ahogy dirigál!”
„Nem is szeretném abbahagyni, amíg erővel bírom. Bár nagyon nehéz az embernek megtartania az önkontrollját idős korban. Ezért meg is beszéltem néhány fiatalabb haverommal, hogy szóljanak, ha úgy látják: baj van. Mindenkinek szüksége van egy ellenőrző személyre, akinek elhisszük, hogy most már abba kell hagyni. Ha elhisszük…”
