Konkoly Ágnes: Álomképek, Álommotívumok Vajda Lajos, Korniss Dezső és Bálint Endre művészetében

„A szürrealizmus a gondolkodás diktátuma az értelem ellenőrzése nélkül, és túl minden esztétikai vagy optikai kérdésen. Azaz: az álmok, sejtelmek, látomások világát fölébe helyezi a valóságnak, hisz az álom mindenhatóságában, a freudi lélekelemzésnek abban a tételében, hogy az álmok igazabb világunkat, őszintébb énünket jelentik.” – jelenti ki André Breton A szürrealizmus manifesztumában, 1924-ben. Az európai művészet hagyománya azon alapult, hogy van egy, a gondolkodásunkkal megragadható, értelmes rend és e rend kifejezése a művészet feladata. A 20. század elején kialakuló irányzatok, az expresszionizmus, a kubizmus, a futurizmus, a dada és a szürrealizmus, a maguk módján fordulnak szembe a természetábrázolás hagyományával: az avantgarde mozgalmakban a belső lényeg kifejezése válik dominánssá. Ebben a megvilágításban a szürrealizmus duplán avantgarde mozgalom, mert míg például a kubizmus a forma lényege elleni közvetett támadáson keresztül, a látott valóságnak a gondolkodásban megjelenő tükörképét mutatja, addig a szürrealizmus tárgya kifejezetten a belső világ, a tudatalatti felfedezése, a szubjektum egyéni mitológiája, és módszere, az automatizmus, Breton szavaival élve „gondolatok igazi működését fejezi ki.”
A szürrealizmus, – hasonlóan a legtöbb avantgarde irányzathoz –, önálló mozgalomként nem jelenik meg Magyarországon, hanem az Európai Iskolán belül, annak sajátos, a kelet-közép európai sorssal szervesen összefonódó változataként jelentkezik. A szürrealista hatások csak a háborút megelőző időszakban bontogatják szárnyaikat Magyarországon, mikor a nemzetközi szürrealista mozgalom, már hervadásnak indult. Azáltal, hogy a magyar szürrealizmus a háború időszakában bontakozik ki, sajátos színnel gazdagodik: nem csupán művészi, de az újonnan előtérbe kerülő társadalmi és erkölcsi problémákkal is szembe kell néznie: nem csupán a belső világ képeit, de az egyetemes emberi értékek, a nemzeti identitás problémáját, illetve a – sokakat közülük személyesen is érintő –, zsidóüldözés tragédiáját is integrálja magába. Az álom-motívum kapcsán három olyan művészi látásmódba szeretnénk röpke betekintést nyújtani, melyet az európai társadalom, a magyarság és a zsidó sors tragédiája együttesen inspirált és, melynek asszociációs rendszerét, motívum-világát e három tényező együttesen hívja életre.

Vajda Lajos, Korniss Dezső és Bálint Endre sorsát, az erkölcsi, művészi törekvések és a sorsközösség egyaránt összeforrasztja. Vajda, mélyen filozofikus jellem, a művészetben a természet és a lélek mélyén lappangó egyetemes összefüggéseket, a „világ ősharmóniájának” kifejezését, valamint az értelem és a lélek dialektikus harmóniáját keresi. Lévén egyszerre magyar-szerb-zsidó származású, Kelet és Nyugat művészetének kapcsolatában személyes identitásának egységét is keresi. Kornisst leginkább az európai kultúrába ágyazott, de nemzeti művészet megteremtésének, illetve megteremthetőségének problémája foglalkoztatja. Közülük, talán Bálint a leginkább személyes indíttatású művész. Motívumvilágát saját, személyes történetéből, tragikus sorsából, egész életét végigkísérő szorongásaiból, halálfélelméből, ellentmondásos személyiségéből és nem kevésbé paradox zsidó identitásából meríti. A különbözőségek ellenére van még egy nagyon fontos, rokon vonás: egyéni művészi fejlődésük végtelen gazdagságú fantáziavilága mind hármójuknál saját emberi és művészi logikájuk sajátos mitológiáját, jelrendszerét teremti meg.

A „háborús generációra”, nagy hatást gyakorol Kassák személyisége, a konstruktivizmus és az a forradalmi hevület, elszántság mellyel Kassák az új eszméket és stílust hirdeti. Vajda, háború előtt készült képeit a konstruktív-szürrealista képalkotás kiegyensúlyozott kettőssége jellemzi, melyben a konstruktivizmus letisztult, geometrikus szerkezete a szürrealizmus asszociációs módszerével párosul: Vajda transzparens képeiben úgy ábrázolja az érzéseket és gondolatokat, ahogyan azok az elmében megjelennek: együttesen, egymással interakcióban. Az „ismerős” valóság képére emlékek, érzések, benyomások, képzettársítások rakódnak. Mintha a konstruktív, geometrikus forma, „a valóság”, az érzések, a belső valóság keretét alkotnák: a belső jelenségek iránti finom érzékenység kontemplációvá szelídíti a konstruktivizmus „harcias” formáit. Vajda mély, metafizikus szemlélete legjobban Hamvas Béla szavaival jellemezhető: „Az ősi embernek ismertető jele a nagy és világos értelem, vagyis tisztán él benne a logikus gondolkodás értelme, az érzék a világ ősharmóniájának felismerésére.” Az orosz ikonfestészet hatásáról árulkodó, vastag körvonalú, tömör alakjaiban Vajda egy vallások és nemzetek feletti, illetve azok ellentéteit kibékítő, egységet teremtő ikont keres. Az 1930-as évek második felétől, Vajda eltávolodik a konstruktivizmustól, művészete végképp a szürrealizmus irányába tolódik. A szürreális szénrajzok periódusa, már szinte minden kapcsolatot elvág a figuratív motívumokkal. Ezt a „külön bejáratú” fantáziavilágot démonok, madárfigurák, maszkok, képzeletbeli lények, amorf, csavarodó alakzatok népesítik be. Itt, már explicite a tudatalatti a téma. Ebben a korszakban válnak hangsúlyossá az álom-motívumok. Ilyen visszatérő motívum a bagoly és a hold. A bagoly az éjszaka, a sötétség ura, a tudatalatti metaforájaként jelenik meg, mely önmagából öntörvényűen burjánzó vonalakkal, élő organizmushoz hasonlóan növekszik, duzzad. Ahogy Klee írja: „előjutni az ősképhez, annak a titkos forrásnak a közelébe, ahol az ősi törvényszerűség a növekedést táplálja.”

Vajda Lajos: Bagoly fészekkel, 1940

Vajda Lajos: Bagolyfejű, 1939

 

Vajda Lajos: Háza, hal, hold, 1939

Vajda Lajos: Hegyvonulat holddal, 1939

Kornissra is nagy hatást gyakorol Kassák és a konstruktivizmus; művészetében a francia szürrealizmus asszociációs módszerével a nemzetközi konstruktivizmus, és a magyar népművészet motívumai keverednek. Korniss 1930-ban Párizsba utazik, itt találkozik Vajdával és Trauner Sándorral. A szürrealizmust ekkor még kevéssé ismeri meg, leginkább Picasso szürrealista munkáiért lelkesedik. Már ekkoriban is a nemzeti művészet problematikája foglalkoztatja. A Szajna-parti könyves-standok egyikében akad rá Fülep Magyar Művészet című írására, mely a magyar művészet megteremtésének és a nemzetközi progresszív tendenciák egymásra találásának fontosságát hangsúlyozza, ez rendkívül inspiratív módon hat rá. Párizsból hazatérve elszigeteltségben alkot: népies motívumai művésztársai körében nem aratnak lelkesedést, de a korabeli „nemzeti festészet” formanyelvétől is idegenek. Fülep és Babits európai szellemiségbe vetett hite inspirálja: Vajdában ebben partnerre talál, közös ügyük, a művészi forma nemzeti és európai egysége fejeződik ki a Szentendrei Program célkitűzéseiben. „Párizsi éveim alatt megőriztem magyarságomat, és most meg kell őrizzem azt, amit Európa bízott rám: az igazság és szabadság áramainak érintésétől keletkező új Formát.” – fogalmazza meg Bálint Endre művészi célkitűzését, mely akár az Európai Iskola ars poeticája is lehetne.
Kornissnál az álom-tematika explicit megjelenése, már a háború utáni korszakra, a második szentendrei periódusra tehető. Az 1950-1956 közötti, kommunista kultúrpolitika teljes elszigeteltséget hoz Korniss számára.

Az 1953-ban készült Éjszaka című kép letisztult, higgadt formái robbanó erejű színeket zárnak magukba, melyek éles ellentétet alkotnak a sötét háttérrel és a motívumok egymástól való elszigeteltségét hangsúlyozzák. A színek és a formák feszültségét a sötét háttérből, kirajzolódó, éles kontúrú motívumok önmagukba zártsága teremti meg. A síkszerű, dekoratív formák mozdulatlanságukban is belső ritmust, zeneiséget sugallnak. Korniss és Vajda együtt lelkesedtek Bartók műveiért és népdalfeldolgozásaiért, Korniss rendszeresen látogatta Bartók Zeneakadémián tartott előadóestjeit. Bartókban egyrészt a saját, egyszerre személyes és univerzális motívumokat egyesítő, nemzeti és európai értékeket harmóniába komponáló motívumainak zenei megfelelőjét találta meg.

Korniss Dezső: Álom, 1953

A szintén 1953-ban készült Álom szomorúan groteszk, keserű hangvétellel reflektál az európai értékek hanyatlására, Európa-eszményében való csalódottságára. A test elemei külön-külön realisztikus hatásúak, az össze nem illő részletek mégis irracionális, groteszk hatást keltenek. A kontraposztban látható alak a görög művészet, az európai művészet bölcsőjének metaforája, a kígyó a Tudás Fáját, az európai szellemet szimbolizálja: az európai művészet és szellem önmaga tragikus karikatúrájává válik. Az arc a görög tragédiát jelképezi, mely immár elvesztette a komédiát szimbolizáló párját.
Ismét a magányról vall, a konstruktív-szürrealista stílusban fogant A Hold vonzásában című kollázs. A képsíkot vastag, konstruktív-hatású vonal osztja ketté, mely a transzcendens és a világi szféra, valamint a belső világ és a kollektíva kétségbeesett elszigeteltségét egyszerre szimbolizálja: a formák külön-külön és a kompozíció egésze is, összefüggés nélküli, zárt rendszert alkot. A sötét háttérben bizonytalanul lebegő kompozíció talajt veszettséget, csendes, szomorú rezignáltságot sugároz. Minden megfoghatatlan, azonosíthatatlan, idegen, végtelen hideg térbe ágyazva. Az egyetlen „barátságos” motívum a hold fejű asszony szoknyájának textil-darabja, mely azonban a hideg, éles kontúrú, síkszerű formákkal való éles kontrasztban inkább a kompozíció ridegségére hívja fel a figyelmet.

Korniss Dezső: A Hold vonzásában, 1953

Hármójuk közül talán Bálint az, aki legküzdelmesebben és legkacskaringósabb úton keresztül jut el a festészethez. Bonyolult képi világa ebből a rendkívül gazdag élményvilágából táplálkozik: a nehéz gyermekkor, az apa korai halála, az árvaházi élmények, gyakori betegeskedések az egész életén át kísértő halálfélelem, a munkaszolgálat, a kirekesztettség, a kívülállóság érzése. Az Iparművészeti Iskolán reklámgrafikát tanul, 1934-ben jár először Párizsban. Saját bevallása szerint Párizs nem tesz rá mély benyomást, de Picasso, Braque, Miró, Magritte és Chirico és a néger szobrászat felkelti az érdeklődését. Párizsban Csiki (Weisz Imre) fotográfus, Robert Capa segédje mutatja meg neki, a számára addig ismeretlen Vajda Lajos, Párizsban készült fotómontázsait. Hazatérése után nélkülözések időszaka következik. Az OMIKE ingyen-konyhájára étkezik, ahova sok értelmiségi jár, köztük Vajda, Anna Margit, Ámos Imre, Szántó Piroska is, Vajdát Vaszary magániskolájából is ismeri. A Képíró utcában, Anna Margit, Ámos és Vajda mellett bérel műtermet. A velük való ismeretség, és különösen a Vajdával való találkozás sorsdöntő fordulatot jelent, addigi bizonytalan útkeresésében: nagy hatást gyakorol rá Vajda érzékeny, zárkózott, komoly, személyisége, és rendkívül szuggesztív kisugárzása, mely ellentétben áll Bálint szellemes, játékos, szorongó és gyakran bizonytalan karakterével. 1937-től kezdve a nyarakat Szentendrén tölti, ahol Vajdával közösen bérelnek lakást. Korai, Czóbel és az expresszionizmus hatása alatt álló stílusa (nagy mértékben Vajda inspirációja révén), fokozatosan háttérbe szorul: egyéni hangjára a háború és az 1940-től kezdődő munkaszolgálat évei alatt talál rá. 1947-ben ismét Párizsban jár, ahol Breton érdeklődését is felkelti, aki meghívja, hogy vegyen részt a Nemzetközi Szürrealista Kiállításon. Az automatikus írás módszere is inspirálóan hat rá.

Bálint Endre: Éjjel mitologikusan, 1957-58

Az ő osztályrésze is elszigeteltség; az ötvenes évek kultúrpolitikája őt is kizárja őt a hivatalos művészeti életből. 1948 végén nagy stílus- és témaváltás következik be művészetében a korábbi csendéletek, tájak, alakok helyét manók, lidércek, koboldok, mesevilága, sűrített formák, szürrealista asszociációk, szörnyek veszik át, és ekkor válnak hangsúlyossá az álom-motívumok is, legjellemzőbb szimbólumává a hold és a bagoly válik. A síkszerűség még mindig Vajda képszerkesztésének hatását mutatják, de oldottabb, lágyabb, kevésbé sűrített motívumokat alkalmaz, sok humorral, iróniával, játékossággal. Az Éjjel mitologikusan című kép személyes sorsának meghatározó elemeit foglalja össze: a holdat, a madarat, a zsidóság ismerősen-idegen miliőjének motívumait és a halálfélelmet, melyek verseiben is visszaköszönő szimbólumok: „Mint nehéz madár repültem/Az éjszaka ébenszínében (…) Kóvályogtam a hold levében/Bűnök emléke – halálmadár. ” Tulajdonképpen madár szerettem volna lenni, néha sas, aki szabadnak érzi magát, de inkább olyan zöld madár” vagy: „(…) két madárral álmodtam, betegségen és halálon/tűnődtem (…)” Az Álom-ábrák című versben a Hold, az identitás-válság motívumaként jelenik meg: „Reszketek/Két hold bolyong/az éjszakában/így bolyongunk/te is én is/két hazában/nőnek az árnyak/messze futnak/túl a tájon/sötét az éji út/de megtörik/egy csillanáson”

Bálint Endre: Népligeti álom, 1960

A Népligeti álom ismét személyes motívumot, a gyermekkorában kedvelt helyét idézi. A világos, élénk színű, a gyermeki lét gondtalanságát idéző játékosan lebegő motívumokat vészjóslóan árnyékolja be a nyomasztó, sötét háttér. A kompozíció a könnyedség és a nehézkedés, az oldott és a nyomasztó hangulat rendkívül érzékeny egyensúlyát teremti meg. De a Hold-motívum talán legszebb megfogalmazását A földöntúli gyász színe megnevezhetetlen című képen láthatjuk. A Hold itt egyszerre az éjszaka, vagyis a sötétség és a benne világosságot gyújtó fény szimbóluma. Vajdához hasonlóan, redukált, de rendkívül koncentrált formákat alkalmaz, melyeket ezért letisztultságuk ellenére is erős belső feszültség hat át, a belső vibrációt ugyanakkor a formák rendkívül tiszta, harmonikus egységbe való komponálásával ellenpontozza. Ahogyan egyik versében meghatóan vallja: „Képeim: szerényke erények,/hogy ne fájjon úgy, ami nincs:/hogy ne fájjon úgy, ami van:/a szomorú szürke színtelenség;/álmokat festek, mint a szegények.”