Kokos, kokos, kokos…

Képes történetek

Izraeli ismerőseim már a legelső izraeli látogatásomkor is azzal riogattak, hogy kerüljem el Mea Searimot, mert az ott élők az idegenekkel nagyon barátságtalanok. Mint egy kánon szólam, szinte ugyanezekkel az óvó szavakkal riogattak itthon, hogy Izrael nagyon veszélyes ország, ne menjek oda, pláne ne fényképezni. Naná, hogy elutaztam, és alig vártam, hogy Mea Searimba is eljussak.

Egy láthatatlan falon átjutva lép az ember Mea Searimba. Nincs sorompó, nem állított meg senki, sőt rám se hederítettek. Az első, ami szembe tűnt, hogy itt Jeruzsálem közepén van egy másik város. Város a városban.  Jöttek-mentek az emberek, a férfiak – fiatalok, idősek egyaránt- már-már rohanó léptekkel igyekeztek, valahonnan valahová, egyik kezükben az elmaradhatatlan mobiltelefon, láthatóan mindenkinek halaszthatatlan dolga volt. Felbátorodva sétálgattam, önfeledten fényképeztem, nem szólt rám senki. Olyan érzés kerített hatalmába, mintha időutazó lennék. Utazó a saját múltamban.

Egyrészről olyan, mintha az itt élőkkel egy térben lennék és mégis más idősíkban. Hol láthattam már korábban ezeket a házakat? Ismerős arcokat, akik ezekben az öltözetekben olyan idegenek.

Másrészről, olyan, mint amikor egy színházi előadást fényképezek. A színpadon folyik az előadás, a színészek a díszletek között, én a sötét nézőtéren láthatatlanul vagyok jelen.

Néha én is részese lehettem Mea Searim életének. Így történt, hogy egyszer, amikor sétáltam ott, és fényképeztem a mindennapi nyüzsgést, nem messze tőlem megláttam egy idős embert, fején törülközővel és jött szemben velem. Gondolom, a bevásárlás után a fürdőből (mikvéból) jöhetett, és hazafele tartott. Tán óvta a széltől a fejét, vagy nem akarta a kipát a vizes fejére tenni. Megjegyzem, ahogy ismerem magam, lehet, én is ugyanúgy tettem volna az ő helyében. Le akartam fényképezni, volt is erre bőven időm, hiszen nagyon lassan lépegetett felém. Amint méregettem a távolságot, két fiatal ortodox, húsz év körüli srác megszólított. Ne gondolja senki, hogy agresszíven, csak kíváncsiak voltak.

Azt kérdezte az egyik, where are you come from? Vagyis honnan jöttem? A legrosszabb pillanat volt, hiszen, annyi időm nem volt, hogy illendően bemutatkozzak és elmondjam, hogy Magyarországról. Foghegyről csak annyit böktem oda, from Hungary. Gondoltam, ennyi csak elég lesz nekik és szépen odébb mennek, hagynak békében dolgozni. De nem, az egyik elkezdte ismételgetni Hungary, Hungary. Pontosan onnan, morogtam magamban, fél szemmel az öreget figyelve. Ezek csak ott sutyorogtak, és megállás nélkül egy szót kezdtek mondogatni. hogy „kokos, kokos, kokos”. Értetlenül néztem rájuk, de ők felváltva ismételgették, hogy kokos, kokos, kokos. Kicsit türelmetlen lettem, és magyarul megkérdeztem tőlük, hogy ugyan már meddig akarnak a fülembe kukorékolni? Tudtam, hogy nem értik, de el akartam készíteni a felvételt, és türelmemet vesztettem. És abban a pillanatban, ahogy a kukorékolni szót kimondtam, beugrott valami. Lehet, hogy ezek a Nagykállói csodarabbi daláról, a „Szól a kakas már” című dalról kokosoznak? Gondoltam, tudjátok mit? Ha nektek ez kell, hát legyen. Mivel fényképezés közben úgy is gyakran dudorászok, na, mi történhet, eléneklem nekik, legfeljebb hülyének néznek (anyám azt mondta ilyenkor… zakson). Emeltem a fényképezőgépemet és rákezdtem, „Szól a kakas már, majd megvirrad már”. A két legény elhallgatott, és én így nyugodtan fényképezhettem közben. A felvétel elkészült, a dalnak is végére értem, felpillantottam, a fiúk csendesen, meghatottan néztek rám. Igen erre a dalra gondoltak.

Talán nagyapjuktól hallhatták ezt a dalt, aki elmesélhette nekik, hogy egykori hazájában, Magyarországon élt egy csodarabbi Nagykállón, aki gyönyörűen énekelt. Énekelt mindig, akkor is, ha szomorú volt és akkor is, amikor boldog volt. Ez volt a kedvenc dala, amelyet egy pásztorfiútól tanult.

Hogy mi történt az elkészült felvétellel? Több, mint húsz év telt el azóta, de az akkor készült képet nem publikáltam sehol, mert úgy éreztem, hogy az idős úr nem örült volna, ha így, törülközővel a fején találkozna valamilyen újságban a saját képmásával.

Ma már talán ő sem bánná, hogy a róla készült felvételt bemutatom, és ki tudja hol, majd egyszer mosolyogva nézzük együtt ezt a képet.