Kocsmaasztal, foci, balhék, Balaton

Pataki Éva forgatókönyvíró és dokumentumfilm-rendező is: nem csoda, hogy Tűzföld c. regényére is jellemző a forgatókönyvszerűség, miközben pszichodrámába illő jelenetekkel dokumentál egy kort, minden kortünetével. Letehetetlen olvasmány. Erős dramaturgia feszíti; a feszültség a cselekmény során mindvégig lankadatlan.

Egy Angyalföld és Újlipótváros határán álló gimnázium diákjaiból verbuválódott, a kocsmai névadásnak köszönhetően Emelők nevezetű egykori kis csapat utolsó két, még életben lévő, disszidens tagja találkozik Kanadában. Valami rejtélyes oknál fogva Petya Montrealba repül, hogy meglátogassa Vilmost. Csupán három napra. Felelevenítik kamaszkoruk élményeit: a balhékat, a lázadásokat a rendszer és az iskola ellen, a menetrendszerű focimeccseket, a más „klub”-hoz kötődő sulitársakhoz és a csajokhoz fűződő viszonyokat. Emlékeik felszínén (és mélyén) ott borzolódik-fodrozódik a Balaton, és egy feledhetetlen, emlékezetükben kitörölhetetlen tragédia.

Izgalmas szociográfiai körképet látunk a hajdani diákokról. A barátok karaktere markánsan megrajzolt. Megtudjuk, kiből mi lett, mi nem lett, kinek hogyan siklott félre az élete, mi lett a sorsuk. Vilmos 1973-ban disszidált Kanadába, Petya 1975-ben Ausztráliába. Leléptek hazájukból, nem lehetett itt élni (ahogy ma sem). A többiek Magyarországon maradtak, már mind halottak: volt-e lehetőségük az önmegvalósításra? Mennyire ütköztek falakba, kit hogyan tudott korlátozni a rendszer? Emlékek visszfénye táncol a táguló időben. Árnyak kelnek életre: merész, polgárpukkasztó, mámoros kalandjaik, szerelmeik, csalódásaik, kirándulásaik, kiábrándulásaik, lelki és egyéb dilemmáik zuhatagát élhetjük át.

1971-ben járunk. Álmok, őrjítő szabadságvágy, elvágyódás, tervezgetések világ körüli utakról, közös tanyáról, kommunáról és más őrültségekről tarkítják a barátok napjait. Természetesen részt vesznek a március 15-i tüntetésen is, melyről a csapat zaklatott kedélyű művész tagja (Egon) fotókat is készít. Vagy újraéljük, hogyan tudott a csövező banda a zöld határon titokban átvergődni Jugoszláviából Olaszországba. Vagy ki miért nem kaphatott útlevelet?

Az emlékezet forgatókönyve ez a regény; pillanatképeket hív elő az államszocializmus szorításában vergődő, lázadó fiatalokról.

A foci és balhé-ciklusok körforgásában nem voltak szívbajosak a fiúk.

Gulyáskommunizmus. Ismerős világ, mégis (ma már) dermesztően idegen. Retro borongás-bolyongás a múló időben. Az egyén és a kis diákcsapat szabadságigénye végtelen, de a behatároltság, korlátozottság kereteiből nehéz kitörni.

A két idősík, a jelen és a (rég)múlt váltakozik. A Montrealban töltött három napban Petya, Vilmos és felesége, Ancsa közötti beszélgetésből feltárulnak a néhai csapattagok (és a lányok) közötti kapcsolatok. Vilmosék és Petya emlékezése és a történetek íve összezáródik.

Vilmos volt a csapat vezéregyénisége, akinek álmai netovábbja eljutni a Tűzföldre. Petya pedig a leggyengébb láncszem. Két erősen eltérő személyiség. Petyát traumatizálta a zsidó származása, Vilmost hidegen hagyta. Petyának dupla komplexusa van: a dadogása és a zsidósága. Miért vágyik mégis arra, hogy megtekintse a montreali haszid negyedet?

Miért jött Petya? Mi űzte ide ezt a boldogtalan embert? Miért kezd el végül (végre) a badacsonyi végzetes napról beszélni, amire már ötven éve borul a felejtés köde? Miért most mondja (dadogja) el félévszázad után, hogy mi történt ott? Vilmost idegesíti, hogy nem érti Petya látogatásának célját. Miért nyílik meg ilyen nehezen a barátja? Miért marcangolja bűntudat, önvád, amikor a badacsonyi fotókat mutatja? A harmadik nap végére, az átdumált éjszakák után megállt az idő, 1971 nyarán.

De miért pont a Tűzföld? Ez egy költői csavar a kötetben. Micsoda romantikus pasas lehet a lelke legmélyén Vilmos, aki apró gyermekkora óta (persze, rákattant Vernére) a Tűzföldre vágyik. Erre a kietlen, sziklás, elhagyatott, vad vidékre.

Pataki Éva: Tűzföld; Athenaeum Kiadó, Budapest, 2022. 254 oldal