Klastrom utca kettő

Amerikából tér vissza Tomi nagyszülei egykori városába, Marosvásárhelyre a ’90-es évek elején, hogy egyetemi kutatásához az ott történt feltáratlan rablásokat vizsgálja, amelyek zsidókat és magyarokat egyaránt érintettek. A Klastrom utca kettő bátran és nyíltan mesél a 20. század három jelentős korszakáról mikronézetből: a náci és a szocialista diktatúráról, valamint a rendszerváltoztatásról. Nem tesz egyenlőségjelet a két elnyomó rendszer közé, nyíltan, de elsősorban személyes, emberi oldalról közelít a témához, és a kiszolgáltatottság különböző formáit írja le. 

A Klastrom utca kettő generációs regény is, amelyben a fiatalabb korosztály tesz kísérletet az idősebbek életvilágának, élettörténetének megismerésére, mely kísérlet végkifejlete egyúttal pontos jellemzést ad az aktuális korról is.

Részlet a regényből, mely a Prae Kiadónál jelent meg.

*

A néni nem csodálkozik a furcsa összefüggésen, látszólag természetesnek veszi, hogy Amerika és a magyar nyelv összemosható, a szavakat enyhén torzító hangsúly sem zavarja, a fal mentén elindul hátrafelé.

A ház mögötti kis betonozott placcot, ahova Tomit vezeti, kétoldalról szőlőlugas övezi, az is fedi, a frissen hajtott, üde zöld levelek meg a közöttük átderengő látvány – kis kert gyümölcsfái, az alattuk-mellettük szabályos rendben sarjadó, ugyanolyan üde zöld valamik, amelyek közül ő csak a sötétebb, lándzsásan égnek meredő hagymaszárat véli azonosítani – különös hangulatot teremtenek, jószerivel reményt sugallnak, ezért nem sokat teketóriázik, miután visszautasítja a kávét, amit a hallomásból ismert, szokásos erdélyi vendégszeretet jeléül a néni felkínált, azonnal a tárgyra tér.

Azért kerestem meg önt…, kivár, azon töpreng, miként is fogalmazhatná meg pontosan jövetele célját, hogy a kedves fogadtatást követően el ne riassza a nénit, de szerencséjére, az közbevág:

„Szólítson csak egyszerűen Magdus néninek, fiatalember!”

Magdus néni pedig engem Tominak, fogadja hálásan a felkínált közvetlenséget, közben meg igyekszik szívélyes mosollyal álcázni a tanácstalanságát, ha rossz akarna lenni önmagához, azt mondaná, ez már felér az otromba bájolgással. De nincs más eszköze, a nénit mindenképpen le kell vennie a lábáról ahhoz, hogy kihajtsa belőle, amit tudni szeretne. A mosolygós időnyerést kihasználva úgy dönt, hogy egyelőre elhallgatja a lényeget, de még így is sokkolónak számító, szinte már parancs jellegű, amivel előhozakodik. Azt szeretném tudni, mikor költöztek Magdus néniék a Klastrom utcai házba, és mit találtak ott, amikor beköltöztek.

Magdus nénit láthatóan csakugyan sokkolja a jövevény váratlan óhaja, arcára kiül az értetlenség és a tétovaság, nyilvánvalóan nem tudja mire vélni a minden bevezető nélküli, konkrét, kérdésnek szánt felszólítást. De hamar ocsúdik és azonnal ki is mondja, mit gondol róla: „Hallj te oda! Ezt nevezem lerohanásnak! Miért érdekli az magát?”

A deportált rokonaim laktak ott előtte, akikről semmit nem tud a család. Maga is meglepődik, mennyire hitelesen hangzik a hazugsága, milyen tömörre sikeredett a megfogalmazás, de mert nem sejti, mennyi elég a meggyőzéshez, folyatja. Úgy gondoltam, talán segíteni tudna, hogy legalább valamennyit kideríthessek Weltman Jenő és az övéi sorsának alakulásáról.

„Maga zsidó?”, csodálkozik rá Magdus néni.

Nem, én nem, csak az apám az, de ő is csak a származása szerint. Különben renegát. Az anyám pedig skót. Katolikus skót. Reméli, hogy a válasza, amelyben semmilyen számonkérést vagy simulékonyságot álcázó szándék nincs, s amellyel pusztán a semleges státuszát óhajtotta jó előre tisztázni, nem tűnik szabadkozásnak.

„És maga magyarul beszél!? És méghozzá jól!?” Nem újabb rácsodálkozás, megállapítás. Mintha ez a legtermészetesebb volna. „Még a hangsúlyán is alig érződik, hogy nem ehhez szokott.”

Nagyapámtól tanultam meg a nyelvet. Vele már a legelejétől mindig magyarul beszéltem, vagyis inkább ő velem. Tomi várja az újabb kérdést ezzel kapcsolatban, de úgy tűnik, a téma már nem érdekes, mert a folytatás már visszakérdezés, és egészen másról szól.

„Mit tudhatnék én róluk?” Aztán magyarázza is. „Hiszen nem ismertem őket. Nem voltak vásárhelyiek. Legalábbis nem azóta, amióta én itt élek. Kilencszáznegyven óta. Vagy más világban éltünk. Már akkoriban is elég nagy és elég sokféle volt ez a város.” A következő pillanatban kiütközik arcán az önnön rajtakapottsága, hogy nem pontosan fogalmazott. „Jobban mondva, miután az a szerencsétlen dolog lezajlott, aztán háborúnak is vége lett. Nem találkoztam ezzel a névvel sem előtte, sem utána, pedig Bercinek, a férjemnek, nyugodjon, szabómesterként sok zsidó kuncsaftja volt. Mi negyvennégy őszén költöztünk oda, a kaputól jobbra levő házba. De az akkor már teljesen üres volt, azért is hihettük úgy, hogy senkié. Egy fia bútordarabot, nem sok, annyit sem találtunk benne. Hogy ki hordta el, ami a deportáltak után maradt, ha igaz, amit maga mond, nem tudom. Ők előtte biztos nem, hiszen annyicska idejük maradt csak, hogy egy-egy kis bőröndre valót összekapjanak, mielőtt összeszedték őket. Mondtuk is mindegyre Bercivel, hogy ez igazán nem szép, hogy ilyen sorsra juttatják a szerencsétleneket. De hát, ha ők szó nélkül beletörődtek, mi mit tehettünk volna? Weisz néni, aki Ludasról telepedett át ide, és elsőként költözött be az udvar másik házába, azt mesélte, állítólag valami fontos beosztású katonatiszt-félék laktak előtte mindkettőben, ezt Borsa, a sarkon túli cipész is mondta később, ő még azt is látta, hogy azokban az ínséges hadi időkben került négy teherautó, azokat rakták meg a házbeli holmikkal, közvetlenül azelőtt, hogy a front átvonult volna. Minket ez nem érdekelt, akkoriban elég sok volt az üres lakás, foglalt mindenki, amit tudott, örültünk, hogy van végre egy csinos kis szoba-konyhánk, indulhat az életünk. Az egész ház üresen állt, de nekünk elég volt az a két első helyiség, azért azok, mert már akkor azzal számoltunk, hogy a kliensek a kapuhoz közel könnyebben megtalálnak. Hogy ezekben a házakban is valamikor a deportálásuk előtt zsidó családok éltek, csak abból tudtuk meg, hogy néhány hónappal a beköltözésünk után ki akartak lakoltatni onnan mindenkit, mert állítólag egy-egy dél-erdélyi zsidó rokon, valami új törvényre hivatkozva, magának követelte őket. Még Grünnéket is elparentálták volna, pedig ők megjárták Auschwitzot, előtte a Borsos Tamás utcában laktak, onnan vitték el őket, az első két gyermekük odaveszett, de ezt csak sokkal később tudtuk meg róluk, mert ők soha nem emlegették, mindenkinek azt mondták, hogy előtte Aranyosgyéresen laktak, Úgy tűnik, még önmaguknak is hazudtak, talán azért, hogy az emlékek kísértésétől szabaduljanak. Az egyetlen Ervinkéjüket, aki már a szabadulásuk után született, jobban védték, mint a szemük fényét. Amikor ők negyvenöt elején visszajöttek, a régi lakásukban már valaki más lakott, valami román szigurancás kapta meg, azért kényszerültek ők is mást foglalni. Átkozta is szegény Manó az istent, amíg a kilakoltatási kálvária tartott, amiért lakásügyben így kibabrálni készült velük, de aztán amikor Ervinke megszületett, elcsendesedett, sok munkája lett, jó kárpitos volt. Rengeteg pénzünkbe került akkoriban mindnyájunknak, akik a Klastrom utca kettőben találtunk fedelet magunknak, hogy a hivatalosságok ne zaklassanak tovább ilyesmivel minket.”

Ezek szerint Magdus néni nem tudja, melyik házban laktak Weltmanék, mielőtt deportálták volna őket. Tomi inkább csak magának nyugtázza a tényt.

„Nem, Tomika, nem. Vagy az egyikben, vagy a másikban. Mert ha azt mondja, a rokonai itt laktak, akkor szinte biztos, hogy mindkettőben zsidók laktak, ugyanis mindkettő üres volt a front átvonulását követő napokban, az pedig nem igazán volt szokás a háború előtt, hogy egy közös udvaron módosabb zsidók és módosabb keresztények osztozzanak. A szegények még vegyültek, de a gazdagok…”

Tomi ezt nem érti. Nem is értheti, hiszen az elmúlt két évben is folyamatos dilemmát okozott benne az a megfoghatatlanság, tetten érhetőség, ahogyan odahaza, a tengeren túl a kelet-európai politikai és társadalmi helyzetet vázolták, vagy taglalták előtte a végigült, kötelező előadásokon, a tematikus beszélgetéseken, sőt, a javasolt irodalmakból, a politikai elemzésekből, de még a napi sajtó ráirányultságából is ez csúcsosodott ki, hiszen valamennyiből mindenkor kizárólag a konkrét viszonyrendszer került előtérbe, ahelyett, hogy, amint azt a jogi képzésen tanulta, az összefüggések megértése érdekében a racionális tényállás-vizsgálatra, az itteni másfajta emberi kapcsolatok bemutatására helyezték volna a hangsúlyt. Ez az imént elhangzott, nyersen kimondott valóság a Hugó nagyapa olykori nosztalgia-meséiből sem derült ki. Sokféle kettősséget ismert, de ezek közül még a legalapvetőbbnek sem volt köze ahhoz, amit Magdus néni mondott, ezért is sokkolta meg, hiszen ő az Államokban mást sem tapasztalt, mint hogy az elkülönülés szándéka mellett, amelyet a kínai, a zsidó, az orosz meg a számtalan másféle negyedek létében látott konkretizálódva, ott van az a származástól független, erősen vonzó, kozmopolita szeparáltság, amit a vagyon léte vagy nem léte határoz meg. De erről az általa nem ismert másságról itt most mit mondjon, és ha mond is valamit, azt hogyan, és főleg mi legyen a tartalma, hogy el ne ijessze, hallgatásra ne kárhoztassa a nénit? Vagy netán egy olyan, egymás melletti elbeszélést provokáljon ki, ami egyszer s mindenkorra messze veti célja elérésétől? Úgy érezi, még belé sem vágott igazán, máris holtpontra jutott, s az egyedüli megoldás, hogy ezen átjusson, csak az lehet, ha minden köntörfalazást mellőzve színt vall. És a néni látható jó szándékából eredő megérzésére hagyatkozva dönt, miközben nem is igyekszik titkolni az izgatottságát.

Tudja, Magdus néni, engem igazából az érdekel, hogy mi történt a rokonaim vagyonkájával, miután deportálták őket. Nagyapám szerint nem voltak szegények. És nem csak az övékével. Minden olyan magántulajdonnal, kisebb vagy nagyobb értékkel, amit az elhurcoltak hátrahagytak. Mi lett a sorsa külön-külön annak, ami egy-egy családé volt, azon belül is darabonként. Ki vette el, hova vitte, és mit kezdett vele? Mi gyarapodott általa? Gyarapodott-e egyáltalán bármi is? Hiszen, tudtommal, ha összehasonlítjuk azzal, ami másutt, a más rendszerekben történt, a világnak ezt a részét a háború utáni évtizedekben az emberek általános szegénysége jellemezte. Hova, kinek a tulajdonába került az a sok minden, hogy nem tudta más, jobb irányba befolyásolni ezt az állapotot? Magdus néniék is, amint mondja, egy teljesen üres szoba-konyhában kezdték. Az csak része volt a háznak, amelyben bizonyára komoly értékek léteztek előtte. És feltételezem, hogy ez a kis ház, amiben most lakik, nem abból jött össze, amit a mások tulajdonából önkényesen a magukénak tekintettek. Valakik felcsomagolták, és magukkal vitték mindazt, ami a Weltmanéké volt. Nem tudhatták, hogy visszajönnek-e onnan, ahova erőszakkal elvitték őket, mégis gátlások nélkül, a lelkük egyetlen rezdülése nélkül mindenüket eltulajdonították. Vagy az is lehet, tudták, hogy nem jönnek vissza, és azért tették. De az ma már mindegy. Akár így volt, akár úgy, szó szerint rablást követtek el. Egy olyan bűntényt, ami a gyilkosság után a legalávalóbb. Ki tette, vagy kik tették? Miért és hogyan? Azért jöttem el idáig Amerikából, mert szeretnék ezekre fényt deríteni. És fogalmam nincs, hogyan kezdjek neki, miből induljak ki. Nem felgöngyölíteni akarom valamennyi ügyet, nem a tettesek után akarok nyomozni, csupán összegezni szeretném, mi veszett oda. Egy tanulmányt szeretnék írni erről. A véletlen szerencsém ide vezetett Magdus nénihez. Azt reméltem, talán mond valami olyant, amibe megkapaszkodva elindulhatok.

Tomi sejtette, hogy az általa egy szuszra kimondottak után rájuk szakadó csend eszményi közege a reménytelenségnek: nem is várhat el mást, mint amit hall.