Kiskirályt játszani – Interjú Rudolf Péterrel és Nagy-Kálózy Eszterrel az 1945-ről

Török Ferenc balladisztikus hangvételű  fekete-fehér filmdrámája, a Berlinálén, a Titanic Nemzetközi Filmfesztiválon, a Miami Zsidó Filmfesztiválon is közönségdíjat nyert 1945, egy fülledt augusztusi napot metsz ki a magyar történelemből. Két zsidó férfi váratlan érkezése színvallásra készteti a falu lakosait, akik feljelentések, árulások révén jutottak a deportált zsidó családok eltulajdonított javaihoz. A teljhatalmú falusi jegyzőt és a feleségét zseniálisan megformáló színész házaspárral beszélgettünk kitárgyalatlan bűnökről, temetetlen múltról, szembenézésről.

A drámai szerep súlyán túl miért volt fontos számotokra ez a film? 

Rudolf Péter: Örömmel vettem részt ebben a történetben, amelyik az egyén felelősségét kutatja egy adott történelmi helyzetben. A legegyszerűbb baráti konfliktusban is a kibeszélést tartom az egyetlen megoldásnak, hát még egy nemzet esetében. Nehezen viselem azt a nem létező kommunikációt, ami manapság az értelmiség, a családok vagy a színház megosztottságában is jelen van. A Berlinálén láttam a filmet, valósággal beszippantott, felkavart minket, akárcsak a nézőket. A németeknek a bűntudathoz, az ilyen típusú filmekhez való empátiájuk minden más népnél nagyobb. Példaértékű, ahogy szembenéztek a háborús bűnökkel. Magunkat, magyarokat semmiképpen nem nevezném példaértékűnek ebben.

Nagy-Kálózy Eszter: Én is azt tapasztaltam, hogy nagyon megérinti, megrázza a nézőket a film. Személyes kapcsolódási pontokat találnak hozzá. Nem véletlen, hogy több fesztiválon, Miamiban, Berlinben is közönségdíjat kapott. Az 1945 egy  helyzet sűrű összegzése, sok szemszögből láttatja az eseményeket. Ez a történet rólunk szól. A filmet nézve, a könyvet olvasva felteszem magamnak a kérdést, hogy én ki vagyok ebben a történetben. Vannak, akik önként és dalolva, mások a kényszer hatására teszik, amit tesznek vagy éppen a háttérben, a helyzetet csak figyelve, nem ellenkezve elfogadják az új viszonyokat. Szeretné az ember azt hinni magáról, hogy biztos képes lett volna ellenállni. Bármelyik történelmi korban, éles helyzetben azt vizsgáljuk, hogy kik, hol álltak, kik voltak hűek az emberi erkölcsökhöz. Ma is vannak olyan történések, persze nincs háborús helyzet, amikor megkérdezed magadtól, hol állok, hős akarok lenni, a dolgok elszenvedője vagy nézője. De ha csak nézed az eseményeket, és nem kiabálsz, amikor kellene, teljesen elszigetelődsz, magányossá válsz, meghasonulsz. Mint Szentesné.

 

Az egész falut a személyes tulajdonának tekintő, hatalomittas jegyző és depresszióba, neurózisba menekült feleségének tönkrement házassága is hozzáad a film feszült, fojtott légköréhez. Végiggondoltátok, hogy mitől hidegültek el egymástól, hogyan vált  a férfi korrupt kiskirállyá?

Eszter: Azt gondolom, valamikor ők akár egy összeillő pár is lehettek. Nem feltétlenül az elején romlott el a kapcsolatuk. Nyilván az egy folyamat, amikor egyszer csak észreveszed, hogy a társad híján van bizonyos erkölcsi tartásnak, amivel már nem tudsz együtt menni, de kilépni sem tudsz. Egyedül talán a gyerek menthető ebből a kapcsolatból. Ez a nő nem képes nemet mondani, kötik az elvárások, a társadalmi kötelezettségek, a fia, próbál kibúvót találni a saját és a férje cselekedeteire. Hangtalanul és csendesen ellenáll, szavak nélkül folyamatos lelkiismeret-furdalásra készteti a férjét, ami még gyilkosabb, mintha szóval tenné.

Péter: Összetettebb a történet, ha azt sejtetjük, hogy volt honnan szétzuhanniuk. Bele lehetett szeretni ennek az embernek az energiáiba. Ez egy képességes ember, aki eltorzul a hatalomban. Sugárzik róla, hogy az 1948-ban alakult új rendben is a csúcson lesz, akár mint párttitkár. Átlavíroz. Egy önfelmentési monológban elmondja a filmben, hogy így is, úgy is megtörtént volna a zsidók deportálása, mit tehetett volna?  Miért ne osztaná szét az „elárvult” javakat, még jót is tesz vele. Nagyon erős pillanat az Eszterrel közös jelenetem, amikor belenézek a szemébe, és kiderül, hogy valójában a jegyzőnek van lelkiismeret-furdalása. Ezt viselkedi felül. Ezért viselkedik az asszonnyal durván.

Péter, teljes alakváltáson mentél keresztül, több mint tíz kilót magadra szedtél a kopasz, pocakos, Döbrögi-uram kinézetű jegyző figurájához. A magyar történelemből is ismerünk hasonló karaktereket. Milyen előképekhez nyúltál?

Péter: Amióta világ a világ, léteznek ilyen figurák. Az olvasmányélményeimből Móricz novellák jutottak az eszembe. És előfordultak az életemben olyan figurák, akikben éppen az a félelmetes, hogy nem tudod, mit gondolnak, csak sejted, hogy a mosoly, a kedély olyan szándékot takar, amiből számodra semmi jó nem származik. A hatalmi technikák kapcsán maffiás filmek is beugrottak Roberto De Niróval, hiszen a jegyző egy maffiózó, a maffia magyaros változatának a feje. Kihasználja az emberek kiszolgáltatottságát, és pontosan megszervezett hatalmi hálóval mint a pókokat tartja kézben az embereket.

Török Ferencet a hazugság elhatalmasodása, a hamis emlékezetpolitika, a német megszállás emlékművének a felállítása is arra sarkallta, hogy elkészítse a filmet. A mai társadalom éles megosztottsága, a szembenézés hiánya 1945-re vezethető vissza?

Péter: Ez egy fontos sarokkő, de fontos előzményei vannak természetesen. Az azért nyilvánvaló, hogy a 2. világháborúba a trianoni revíziós álmok miatt léptünk be.  Épp a kibeszéletlenséggel van összefüggésben a megosztottság. Tele vagyunk gyanakvással. Ha kimondasz egy szót, névmások, jelzők, összefüggések nélkül máris beindul egy indulat-cunami. Nem vagyok automatikusan soviniszta, ha Trianonról beszélek, mint ahogy a holokausztról való fájdalmas emlékezés sem feltétlenül jelenti azt, hogy csak a zsidóság veszteségei kavarnak fel. 1945 nagyon speciális dátum az én korosztályom számára is, mert nem tanultunk róla becsülettel. Ilyen szempontból is hasznos volt számomra, hogy részese lehetettem ennek a forgatásnak. Az az érzésem, hogy a kisember soha nincs beavatva. A játszmák a fejünk fölött zajlanak, ma is. 1945-ben sokan hittek abban, hogy demokrácia lesz Magyarországon, közben a jaltai konferencián már eldőlt az ország sorsa. Örökös a kiszolgáltatottságunk. Valójában hatalmi, politikai játszmák zajlanak,  mindig van egy elit meg az elitnek az elitje, amelyik sokkal több információval rendelkezik. Mi meg le-fel bolyongunk a világban, és filmekben, könyvekben, újságcikkekben próbáljuk megfogalmazni, hogy mit gondolunk róla.

Egyéni lépésekből tevődik össze a történelem, mindannyian felelősek vagyunk abban, hogy  milyen világot hozunk létre…

Péter: Nyilván mindenkinek megvan a felelőssége, de nem ugyanolyan mértékben. Ködfátyolos szemmel szoktak mesélni egy első világháborús történetet. Karácsony napján elindultak a németek a hónapok óta beásott vonalaknál. Az angolok kibiztosították a fegyvereiket, de kiderült, hogy a németek sört húztak át szánkóval. A meghatott angolok whiskyvel indultak vissza. Koccintottak, majd másnap újra lőtték egymást. A koccintás után le kéne tenni a fegyvert. De ha megfordítom, és mondjuk száz zsidót visznek a Duna-parton, ott van két keretlegény, elmegy mellettük pár tisztességes ember, mit teszel? Számon kéred, beversz egyet?  Hősökből nincs akkora felhozatal. Ezzel nem relativizálni akarom az eseményeket. És nem azt mondom, hogy nincsenek bűnösök meg áldozatok, de a kettő között van egy széles réteg, aki vergődik. A múlt kibeszéletlenségében talán az is benne van, hogy kialakult egy szörnyű fájdalomversenyeztetés. Ahelyett, hogy mindenki mindenkivel empatikus lenne, mindenkit a saját fájdalmát sikítja.

Eszter: Ez nyilvánvalóan így van, de nem mindig tudni, hogy saját akaratból cselekszünk, irányítjuk a döntéseinket, vagy éppen irányítva vagyunk. Persze egyfajta morálhoz ragaszkodik az ember, amit tanult, vagy hozott otthonról. Apró dolgokon múlik,  hogy mikor engedi meg magának a pici csúszást, aztán a még és még nagyobbat, míg végül megszűnik morális lénynek lenni. Vajon észrevesszük-e, amikor elcsúszunk? A mindennapokban ezek a pici csúszások vezethetnek valamihez, vagy vannak a mindennapi megcsúszások és a nagy erkölcsi kérdések? Törekednünk kell arra, hogy a morális úton haladva próbáljuk meghozni a döntéseinket.

Családilag érintettek vagytok a vészkorszakban?

Eszter: Amikor főiskolás lettem és Budapestre kerültem, megérintett a származás kérdése. Megkérdeztem anyukámat, aki elmesélte, hogy az édesanyja zsidó asszony. A családjából többen is meghaltak Auschwitzban. Korábban erről nem esett szó otthon, nem volt titok, egyszerűen csak nem beszéltünk róla. Onnantól kezdve sokkal személyesebb ügyemmé vált a zsidóság.

Péter: A mi családunkban sem volt ez téma. Édesanyám nem mesélt arról gyerekkoromban, hogy a nyilas keretlegény hogyan fektette meg az apját a sárban. A nagyapám három testvére maradt Auschwitzban, ő maga munkaszolgálatos volt. A háború vége felé nyugatra vitték a visszavonuló németek. Valahol a hegyekben jártak. Ketten kiugrottak a sorból, a barátját lelőtték. Nagyapám lezuhant a völgybe, arccal egy adag tehénlepénybe érkezett. Röhögőgörcsöt kapott, aztán valahogy hazajutott. A Hamvadó cigarettavég című filmben mintha csak a nagyapámat játszottam volna Zsüti szerepében. Őrületes nagy keverék vagyok amúgy, a családomban volt osztrák császári és királyi trombitás, sváb vízimolnár, szlovák asztalos, az egyik dédnagyapám magyar színész-rendező volt Nagyváradon. Az egész ország nagyjából így épül fel. Ami ebből számomra kiderül, hogy mégiscsak egy befogadó nemzet voltunk. Ahhoz, hogy ennyi zsidót elvigyenek, előtte az kellett, hogy ennyi zsidó letelepedjen Magyarországon, de nem lehet nem szembenézni azzal a fájdalmas ténnyel,  hogy az államapparátus vérlázító szervezettséggel áldozta fel honfitársait. De az egyes ember felelősségét nem lehet elintézni a leegyszerűsítő „ bűnös nemzet” kifejezéssel.