Kisdobos becsületszavamra

“A Nagyi fonta a barheszt, jól meghintette mákkal, és a végén lecsípte belőle a srájemot, ami a sparheltben landolt, amikor már lobogott benne a tűz. Bármit ettünk – főleg ebédre vagy vacsorára –, a Nagyfater mindig elmondta: – A jó zsidó mindig hagy srájemot.”

Részlet a Minerva kiadónál megjelenő regényből:

Anyu eredetileg bőrdíszműves és nyakkendőkészítő volt, Apu pedig szűcs és női-férfi fodrász. Nekem is ő nyírta a hajam a Pozsonyi úti lakásunk konyhájában. Ilyenkor elővette a fehér, puha vászonkendőt, amibe a szerszámait csavarta, a nullás és az egyes hajnyíró gépet, a fogas ollót, de még a hajsütővasat is. Leültetett a konyha közepén egy hokedlire, a nyakam köré tekerte a kendőt, és gondosan, szinte szálanként vágta le a hajamat. Utána a széles lószőrkefével kiseperte a nyakamból a szőrszálakat, kirázta a kendőt és újra beletekerte a borbélyszerszámokat. Egyszer a fogas ollóval, amivel a hajamat ritkította, véletlenül belevágott a jobb fülembe. Lett rajta két, kis luk, de tényleg csak nagyon kicsi, ám dőlt belőle a vér, alig tudta a timsónak nevezett, borzalmasan csípős vérzéscsillapítóval elállítani. Anyu hisztis rohamot kapott, mentőt akart hívni, de amikor meglátta, hogy vigyorgok és semmi bajom, letett róla. Ellenben két napig nem beszéltek egymással.

Az egyik hajvágás után megkérdeztem Anyut, hogy hol ismerkedett meg Apuval. Csak annyit mondott mosolyogva, hogy egy szőrös-bőrös baráti találkozón, a Városligetben. A „szőrős-bőrös” nyilván a szűcsökre és a bőrdíszművesekre vonatkozott. Apu bólintott, igazat adott Anyunak, azután egész másról kezdett el mesélni. Arról, hogy jó sok keretlegény torkán ott volt a borotvája. Remek borbély lehetett, mert – ahogy elmondta – Kőszeg mellett, ahol egyébként sokadmagával árkot ásott a tankok ellen, két SS katonát is megborotvált. Az egyiküktől, akinek a sapkáján még halálfej is volt, kapott két birodalmi márkát és öt szál cigit. Azt mondta neki a német katona, hogy ettől a beretválástól most végre megint férfinak érzi magát. Apu amúgy soha nem cigizett, ezért a cigiket kenyérre cserélte. Két szeletet kapott értük. Apu szerint nagyon rendes volt az a keretlegény, aki kenyeret adott neki, mert akár el is vehette volna tőle a cigit. Valószínű, hogy a birodalmi márka már nem volt akkora kincs.

‒ Apu, és olyan keretlegény nem volt, akinek letépted volna a fejét? – kérdeztem, amikor már a hajat söpörte le a nyakam köré tekert kendőről.

Apu mosolygott, Anyu viszont felfortyant.

‒ Hagyd már kisfiam ezt a fejletépést!

‒ De te is mondtad a múltkor.

‒ Azt csak gondoltam. A Dörmögő miatt.

Copfit hívták a barátai Dörmögőnek, egyrészt mert ő volt a Dörmögő Dömötör című, kisiskolásoknak szóló gyereklap főszerkesztője, másrészt mert nagyon mély, dörmögő hangja volt. Fél füllel hallottam, hogy azért változott el a hangja, mert valamit kísérleteztek vele a táborban, ezért soha nem ment férjhez és kisbabája sem lehetett.

‒ Na, annak a doktornak nevezett vadállatnak tényleg letépném a fejét – dörmögte Klári a múltkor. – Meg annak a szőke tyúknak, az Irma Gresének, vagy hogy hívták. Ő fogott le, amikor a doktor belém piszkált.

‒ Ja, a gyönyörű bestia – szólt Anyu, szokásával ellentétben, eléggé visszafogottan. – Sokszor ő felügyelte a létszámellenőrzéseket, és gumibottal verte a nőket, ha nem álltak egyenesen.

Apu másik szakmájának, a szűcsségnek is nagy hasznát vette a család. Amikor valakinek koszos lett a szőrmegallérja a kabátján, a cucc Apunál landolt. De a Nagyfater is többször elhozta az ujjatlan, báránybőr bekecsét egy kis tisztításra. Ilyenkor Apu elővette a spájzból a lisztes zacskót, beleszórt egy maroknyit az erre a célra kinevezett mélytányérba, öntött hozzá valamennyi benzint és elkezdte összekeverni. A lakásban pillanatok alatt olyan szag lett, mint a Katona József utcai garázsban, ahová gyakran mentem szaglászni és autókat nézegetni. Én imádtam a benzinszagot, Anyu viszont ideges lett:

‒ Pofikám, jó lenne, ha abbahagynád, mert még egyszer felrobbantod az egész házat.

Ám Apu ebben nem engedett, és a liszt-benzin kulimásszal addig dörzsölte a szőrmét, amíg csillogó fehér nem lett. Az más kérdés, hogy utána órákig szellőztetni kellett, és hát persze a kabátot sem vehette föl egy darabig a gazdája.

*

Pénteken kora délutánonként a legjobban a Kazinczyban szerettem lenni. Akkor már hazaérkezett a Nagyi a piacról, tele volt a fonott nádkosara és a cekkere különböző érdekes dologgal. A kosárba tette a csomagolt cukrot, grízt, lisztet, a cekkerbe a zöldséget, a krumplit és a húst, amit a Dob utcai mészárszékben vásárolt. A sárgarépa és a fehérrépa zöldje kilógott a hálóból. Ha sóskát is hozott újságpapírból csavart zacskóban, azt gyorsan megcsapoltam, mert imádtam nyersen és mosatlanul enni azokat a jó savanyú, goromba zöld leveleket.

Nagyi a kosarával nehezen jött fel a lépcsőn, hiába laktak az elsőn, volt ott egy jó magas félemelet is.

‒ Akkor fogom gazdagnak érezni magam – mondta Nagyi –, ha egyszer liftes házban lakhatom, és sok fűszerem lesz.

Rám mosolygott, huncutul összehúzta a szemét. Akkor hirtelen nagyon szépnek és fiatalnak láttam, fekete hajjal és ragyogó kék szemmel.

‒ Ezt miért mondod, Nagyi?

‒ Azért, apukám, mert Havasmezőn nagy kincs volt a fűszer.

‒ De most itt van neked a sok finomság, törött bors például, még a szemembe is jutott belőle – emlékeztettem nevetve Nagyit arra az esetre, amikor sikerült a fejemre borítani a törött borsos dobozkát.

Hamarosan mindenféle remek illattal lett tele a konyha. A Nagyi fonta a barheszt, jól meghintette mákkal, és a végén lecsípte belőle a srájemot, ami a sparheltben landolt, amikor már lobogott benne a tűz. Bármit ettünk – főleg ebédre vagy vacsorára –, a Nagyfater mindig elmondta:

– A jó zsidó mindig hagy srájemot.

Nagyi cekkerébe néha egészen különleges finomságok – vagy ahogy ő mondta sokszor: igazi kóserságok – is kerültek. Például őszibarack, amit a legjobban szerettem a gyümölcsök közül. Nem vártam meg, amíg kapok belőle. Amikor Nagyi letette a konyhakőre a cekkert a kosárral együtt, hogy kicsi kifújja magát, addig sertepertéltem körülötte, míg a kezembe nem akadt egy hatalmas, sárgás-piros őszibarack. Úgy, mosatlanul kiosontam vele a folyosóra (tudtam, ha Nagyi észreveszi, rám szól, hogy azonnal tartsam a csap alá, de ezt nem vártam meg), és iszkoltam lefelé az udvarra.

Jött felfelé Mici néni, azaz Csont Jenőné, és azonnal azt kérdezte:

– Megmostad?

Úgy látszik, ezeknek a felnőtteknek nincs jobb dolguk, mint ilyen hülyeségekkel foglalkozni. Nem hogy inkább törődnének a saját dolgukkal!

Még a félemeletig sem értem, és már faltam is befelé a lédús, csepegő-csurgó gyümölcsöt. Szinte azonnal viszketni kezdett mindenem; a héján található apró kis szőröcskék a kezemről a karomra meg az arcomra kerültek. Még a nyakamat is vörösre vakartam, amikor visszaosontam ragacsos kézzel és maszatos arccal a konyhába. Jó alaposan lemostam magam Rosenbaum Izidor vízcsapja alatt, hogy aztán a Nagyival és a Nagyfaterral együtt várjam, mikor ragyog fel az Esthajnalcsillag a Kazinczy felett.

Amikor kora este bejött a sabesz, elcsendesedett a ház. Nagyi a legszebb kendőjét kötötte a fejére, utána davenolt, meggyújtotta a két szál gyertyát, a szeme elé tartotta mindkét kezét, és most tényleg kisdobos becsületszavamra mondhatom: mindennek nagyon jó illata volt.