Kisbakancs és lakkcipő

Nem az egész, hanem a részletek könyve Nádas Péter monumentális memoárja, a Világló részletek, melynek alcíme is beszédes: Emléklapok egy elbeszélő életéből.

Mindkét cím hangsúlyozza, hogy a vállalkozás nem az egészet célozza, hanem magától értetődőnek tekinti a töredékességet. Nem azért, mert nem tesz meg mindent azért, hogy a lehető legtöbbet a felszínre hozza a múltból, a család történetéből, hanem azért, mert belátja, hogy a teljességet elérni lehetetlen. Nemcsak számára, hanem bármely földi halandó számára is: sosem lehetünk az egész birtokában.

Az emléklapok elbeszélője ugyanakkor mindent elkövet, hogy, ha el nem is éri, legalább megközelítse az egészet, a lehető legpontosabban megpróbálja rekonstruálni a családja történetét. Ahogyan Radnóti Sándor írja: „Néhány keretfeltételt persze megszabott, néhány döntést meghozott Nádas. Ezek a következők: 1. önéletrajza lényegében Budapest ostromától a forradalomig, 1944-tol 1956-ig, eszmélésének első emléknyomaitól tizennégy éves koráig tart; 2. emlékiratának két fő forrása van: az emlékezet elemzése (tulajdonképpen ezek a »világló részletek«), illetve a dokumentumok kutatása, amelyeknek elsődleges forrása egy – úgy látszik – meglepően épen maradt családi archívum, amelyet az író levéltári, könyvtári és internetes kutatással egészít ki. Harmadik forrásként megemlíthetjük az »oral historyt«, ismerősök és rokonok régebbi vagy újabb tanúságtételét, s negyedikként a helyszínek fölkeresését, amelyek nemcsak saját életének helyszínei, hanem családtagjaié is…”[1] Vagyis minden felkutatható adat, részlet beépült ebbe a család- és éntörténeti enciklopédiába, melyről több kritikusa, olvasója is úgy vélekedett, hogy akár korszaktörténeti munkaként is felfogható.

Csakhogy ez a részletekben és eseményekben gazdag két hatalmas kötet egyszersmind önismereti munka, énregény is. Az elbeszélő saját genealógiáját rajzolja meg; hogyan, miért és kik által lett az, ami. Ennek a genealógiának pedig a szabadság a tétje. Ahogyan egy interjúban mondja: „… az énben ugyanis igen kevés az én-anyag. Némi ügyességgel kicsapatható, leszárítható, megmérhető. E kevés nélkül senki nincsen el. Kollektivizmus van, kommunizmus van, fasizmus van, önkényuralom van nélküle. Ez a kicsi én nem tűri, hogy a szabadságában gátolják. Ez a kicsi én szabad.”^[2] Ezt a „kicsi én”-t kell megtalálni, „kicsapatni”, „leszárítani”, ehhez a művelethez azonban szükséges lehetőleg mindent megismerni, átlátni, ami ennek az énnek a kialakulásához, determinációjához hozzájárult. Heidegger ezt nevezi ismétlésnek a Lét és időben; azt a műveletet, ahogyan valaki a saját hagyományait áttekintve és megértve újraválasztja saját magát, immár szabad emberként. Megérti és elfogadja azokat a szükségszerűségeket, melyek az én kialakulását meghatározzák, és ezzel a megértéssel egyszersmind igenli, választja is őket. Az ismétlés teszi nyilvánvalóvá számára a tulajdon történelmét, és nyitja meg számára a szabadság lehetőségét.

„Nem tudom leválasztani az életemet az életüktől. Minthogy minden kis gesztusukkal megerősítették az összefüggést. Erről szól a könyv.”^[3] – mondja Nádas egy másik interjúban, megerősítve, hogy az én óhatatlanul, végérvényesen, és kipreparálhatatlanul bele van fonódva felmenői történetébe. Ezért tágul az elbeszélő memoárja családtörténetté, a családtörténet korszaktörténetté, melynek horizontja a tizenkilencedik század második felétől a huszadik század hatvanas éveiig terjed.

A család egyes tagjai megannyi sorsképletet mutatnak fel, melyek együttesen egy felvilágosult, elkötelezett zsidó família történetévé rendeződnek. Egy nagypolgári család történetévé, melynek egyes tagjai aktív szerepet vállaltak az ország sorsának alakításában. Ezért is olyan tragikus ez a história; hiszen az ország katasztrófái a család tagjait is érintették, hol áldozatként, hol közreműködőként. S az egyik szerepről nem lehet a másik nélkül beszélni, szervesen egymáshoz tartoznak, az események és a történelem logikája szerint szinte feltételezik egymást. A családtörténet tehát antagonizmusok, ellentétek és végletek története, melyeket csak a maguk mindenkori viszonyaik között lehet megérteni, figyelmet fordítva minden apró részletre.

A történetek egymásba fonódását imitálja az elbeszélésmód is: az elbeszélő ide-oda ugrál az időben, az asszociáció logikáját követve, mely furcsa logika arra is rámutat, milyen kapcsolatban vannak egymással tárgyak, események és emberek az elbeszélő tudatában. A memoár elején például arról mesél, hogyan gyalogoltak a rommá lőtt fővárosban az ostrom után, majd ugrik tíz évet, amikor a nagynénje, Aranyossi Magda ír cikket egy újságba ezekről az időkről. S szintén az ostrom utáni időkhöz kötődik a kisbakancs emléke, melyet tovább kellett adományozni, amikor kinőtte. A bakancsról Raoul Wallenberg jut eszébe, aki kiabált azokkal, akiknek nem volt bakancs a lábán, hiszen „hogy a csudába mentsék őket lakkcipőben” (I. 190). Ez az elegáns lábbeli az ostrom utáni időkben is luxust jelentett, sőt, politikai jelentésárnyalattal telítődött: „csak a gonosz imperialisták viseltek lakkcipőt” (uo.). S ez a mélyen bevésődött élményanyag vezette arra később a fiatal felnőtt elbeszélőt, hogy minden racionális pénzügyi megfontolás ellenére vásároljon magának egy pár lakkcipőt, mely számára nem csupán az elegancia szimbóluma volt, hanem lázadást is jelentett számára saját tudata „bejáratott tartalmai” ellen.

S mintha a gesztus a két kötet egészére ez lenne jellemző: lázadás a „bejáratott tartalmak” ellen, az ellen, ahogyan bizonyos történelmi eseményekre tekintünk, ahogyan az abban részt vevő személyeket megítéljük. Lázadás a felületesség, a leegyszerűsítések ellen, és azoknak a bonyolult összefüggéseknek a felmutatása, melyek miatt valaki vagy valami éppen az lesz, aki vagy ami. Az elbeszélő saját magát sem kíméli, hiszen legközelebbi hozzátartozóit, az ő jellemüket, különböző helyzetekben tanúsított viselkedésüket, elköteleződéseiket is ilyen módszeresen szálazza szét, visszakövetve a család történetét addig, amíg lehetséges.

Megtudjuk, hogy az elbeszélő ükapja, Naumayer vagy Niemayer Lázár valahonnan Ausztriából vagy Németországból érkezett árvaként Magyarországra, és Freystadt Lázár pesti izraelita lakos fogadta örökbe. Nagyanyai ágon kicsit messzebb tud visszamenni az időbe a nevezetes Mezei fivérekig, Ernőig és Mórig, akikről azt írja az elbeszélő, hogy „A Mezei fivérek egykori pozíciója természetesen ma is a legközelebbről érint. A zsidó nacionalizmussal, az európai antiszemitizmus különböző minőségeivel szemben elfoglalt pozíciójuk, a magyar zsidó patriotizmus szent naivitásával együtt, családi örökségem úgymond észrevétlen tömegéhez tartozik.” (I. 117) S ezt a pozíciót, a magyar zsidó patriotizmust az sem ingatta meg, hogy a fiatalabb fivér Ernő függetlenségpárti baloldali képviselő volt, míg a nála tizenöt évvel idősebb bátyja kormánypárti, szabadelvű. A tiszaeszlári perben Mezei Ernő mondott nevezetes beszédet 1882. november 5-én, s az elbeszélő ezt azzal kommentálja, hogy magára ismer az ő köztes beszédhelyzetében: nincs támogatás egyik oldalról sem, se jobbról, se balról.

A két figura által képviselt gondolkodás- és magatartásmód mintaként szolgál az elbeszélő számára is, noha ő már világosan látja, hogy sem a liberális alapelvek hagyománya, sem a magyar zsidó patriotizmus nem érvényes többé, hiszen ezek csak és kizárólag az érett liberális demokráciában életképesek. De mégis: „ha sikerülne kihúznom e két építőkövet a tudatomból, akkor az egész építmény összeomlana. Tévedésük nélkül szellemileg nem létezem.” (I. 119) Az identitás alapjául tehát két olyan meggyőződés szolgál, melyek az idők során naivitásnak, tévedésnek bizonyultak, ám nélkülük létezni sem lehetséges.

A felvilágosult, szabadelvű hagyományt tökéletesen opponálja az anyai nagymama, Nussbaum Cecília figurája. Ő képviselte az archaikus életmódot és gondolkodást, a törzsi, babonás szellemet a családban. A kritikusok nagyszabású figuraként emlegetik az édesanyával együtt, Radnóti Sándor „hatalmas nőalakokként” jellemzi őket^[4]. A nagymama portréját Földényi F. László is az életmű humorban leggazdagabb darabjaként emlegeti; a „tirádák, a szitkozódások, a fogadkozások és a rögzültségek mentén egy, a magyar irodalomban páratlanul plasztikus alak bontakozik ki. E gyűlöletes, mégis ellenállhatatlan öregasszony mögött fölsejlik egy egész világ, Galícia és az archaikus múlt, amely a generációjával örökre eltűnt a föld felszínéről.”^[5] A nagymama mindig tudta, mikor mit kell csinálni, mi a szokás, és ettől nem tágított, nem tűrt semmiféle lázadást. Állandó haragban volt az urbánus világgal, amit nem értett, és vele szemben egy másik világ rendjéhez tartotta magát: a falusi világhoz, egy kollektív, megfellebbezhetetlen tudáshoz. Az elbeszélő azt írja róla, hogy ő volt az a piciny kapocs, melyen a család ünnepelt, racionális világa a mitikus és irracionális világgal érintkezett, és ezek nem voltak összebékíthetők. Az elbeszélő vallomása szerint „hatvan év tapasztalatára volt szükségem, hogy legalább utólag valamelyest megértsem.” (I. 336)

A nagymama szöges ellentéte volt a lánya, Tauber Klára, az elbeszélő édesanyja, aki Nádas Lászlóhoz ment feleségül. Gyerekükben mély nyomot hagyott, hogy szülei, akik aktívan részt vettek az illegális kommunista mozgalomban, állandóan olyan dolgokról beszélgetnek, amelyekből ő kirekesztve érezte magát („egymásra voltak zárva  a konspiráció szellemével” [I. 218]), ezért zsigeri késztetése volt, hogy állandóan ott legyen velük, része legyen a közösségüknek, és a lélek, sőt a test legmélyére beégő tapasztalat ennek lehetetlensége: „agysejtjeimben bizonyosan fiziológiai nyomot hagyott a megfigyelés örökös kényszere és az állandósult rettegés ugyanattól” (I. 216).

A szülők első meghasonlása a Magyar Kommunista Párttal a háború után következett. A háború alatt az apát elfogták, és megkínozták, az anya pedig sokszor élete kockáztatásával mentett embereket, vagy hajtott végre küldetést, és aztán azzal kellett szembesülniük, hogy a párt utasítására nyilasok tömegének adtak igazolást, tömeggyilkos nyilasoknak is, miközben a saját híveikben a rendszer ellenségeit gyanították. Klára, László és bajtársaik pedig „saját társadalmi utópiájuk jegyében nyilvánossá akarták volna tenni az emberirtás és az országpusztítás személyes felelőseinek névsorát. A rettenetet kiragadni az anonimitásból. Ezt a minimumot kérték számon pártjukon és a koalíciós pártokon.” (I. 262) Vagyis a párt, melyért életüket adták volna, nem csak az ő áldozatukat és a háborúban meggyilkoltak emlékét vette semmibe, hanem azt az eszmét is, melynek jegyében létrejött.

A háború után mindkét szülő fontos állami funkciókat kapott, és a hatalom közeléből kellett végignézniük, mivé fajul az eszme, melynek feláldozták magukat. Hogyan sokasodnak a koncepciós perek, söprik le a padlásokat, hogyan várnak el áldozatot az emberektől és hogyan él mindeközben a pártarisztokrácia. Köztük persze ők is, hiszen jövedelmük messze meghaladta az átlagot, és szolgálati autó ment a gyerekekért az iskolába. Egész életüket a világ jobbításának szentelték, vállalva az üldöztetést, a veszélyt, a magánélet alárendelését a közért folytatott munkának; „személyes önzetlenségükre bízva éltek le egy fél évszázadot, de összeomlásukban vagy életük végén be kellett látniuk, hogy önfeladásuknak és önzetlenségüknek az égvilágon semmi értelme nem volt, s utólagos haszna sem lesz senkire nézve” (II. 100) – összegez az elbeszélő.

Mindkét szülő fiatalon hunyt el, az édesanya mellrákban, az édesapa pedig erre három évre öngyilkos lett. Több kritikus is kiemelte azt a jelenetet, amikor az anya utolsó erejével szervezi meg a május elsejei felvonulást, magával cipelve a kis Pétert is. A menet végén pedig, amikor a potentátok már készülődtek hazafelé, az asszony hisztérikus örömmel kezdte el kiabálni, hogy „éljenrákosi, éljenapárt”. A kiváló szervező, energikus és önfeláldozó asszonyról azt írja az elbeszélő, hogy igazi botrányhős, anarchista volt, „elsősorban és leginkább a radikális igazságérzete vezethette át az életén […], akár a legmagasabb szintű kormánytárgyaláson. Botrányt csinált. Ha sok volt a hazudozás és a képmutatás, akkor ki kellett robbantania a botrányt, úgy jött nála, mint derült égből a villámcsapás. Lelke mélyén anarchista volt.” (I. 331).

Nem hagyta szó nélkül, ha igazságtalanságot tapasztalt, még Rákosi elvtárssal is elkezdett kiabálni, amikor az felvetette az abortusz tiltásának a lehetőségét, hiszen semmilyen népjóléti intézkedés nem előzte meg a törvényt. Emlékezetes az a jelenet is, melyben a hetedik vagy nyolcadik születésnapján azt kéri a kis Péter, hogy édesanyja vegye fel valamelyik szép ruháját, a kígyóbőr cipőjét és a gyöngyeit. Az anya ugyanis a kommunista, mozgalmár nők szokása szerint slamposan öltözködött, lapos sarkú cipőkben járt, elhagyta a fűzőt és a harisnyakötőt, egyáltalán nem törődött a kinézetével, s a kisfiú szégyenkezett amiatt, hogy „ilyen lompos vén csataló legyen az én anyám” (II. 250.).

Radnóti Sándor idézett kritikájában azt írja, hogy a szülők és bajtársaik „írói igazságszolgáltatásban” részesülnek ezeken a lapokon. Ezek az emberek, akik az illegalitásban vállalták a megpróbáltatásokat, sőt, akár a halált is egy eszméért, és hittek abban, hogy a régi, feudális világ romjain fel lehet építeni egy jobb társadalmat, egy olyan köztes pozícióba szorultak, mint Mezei Ernő egykor: a párttal meghasonlottak, a rendszer áldozatainak szemében pedig maguk is az elnyomókhoz tartoztak.

S ez a köztes pozíció lett az elbeszélő egyik legfontosabb öröksége is. A sehová nem tartozás, a kívülálló perspektívája, és csakis ebből, csakis így lehetett, sine ira et studio, kutatni, feltárni és végiggondolni minden következményével együtt ennek a családnak, a család tagjainak tragikus sorsát. A másik örökség pedig éppen ez: a történetek, életek és sorsok szövedéke, melyekbe kitéphetetlenül bele van fonódva az övé is, s ebben a sűrű szövedékben próbálja megtalálni azt a „kicsi ént”, mely szabad.

Jegyzetek

[1] Radnóti Sándor: Szilénoszi emlékiratok. Jelenkor, 2017/7-8. 885-6.

[2] Károlyi Csaba: Ez a kicsi én nem tűri, hogy a szabadságában gátolják. Beszélgetés Nádas Péterrel = Élet és Irodalom, LXI. évfolyam, 15. szám, 2017. április 13.

[3] Nagy Gergely Miklós: „Ettük mi is a fagyott lótetemből kivágott húst” – Nádas Péter író https://magyarnarancs.hu/konyv/ettuk-mi-is-a-fagyott-lotetembol-kivagott-hust-103648

[4] Radnóti Sándor: Szilénoszi emlékiratok. Nádas Péter: Világló részletek. In: Jelenkor, 2017, július-augusztus, 887.

[5] Földényi F. László: Rejtélyes ösvények. In: Élet és Irodalom, LXI. évfolyam, 17. szám, 2017. április 28.