Kis magyar Jeruzsálem

„Munkácson még voltak igazi zsidók…ott még voltak nagy haszid rebék, ott még volt zsidó élet.” Ilyen és ehhez hasonló nosztalgikus mondatok sokaságát hallottam a múlt század ötvenes éveinek Kisvárdáján, a holokauszt után megmaradt ortodox és haszid zsidó közösség tagjaitól, akik számára Munkács, a „kis Jeruzsálem”, s a többi, vallási központnak számító kárpátaljai város: Ungvár, Beregszász, Huszt, s a szomszédos Máramarossziget még élő valóság volt. A nosztalgia jelzi, hogy az innen kiinduló kisugárzás révén egy jóval nagyobb térség, egész Északkelet-Magyarország zsidósága gazdagodhatott spirituálisan.

Kárpátalja és a máramarosi régió

a Monarchia legelzártabb, legszegényebb térsége volt, ám ez azzal az előnnyel járt, hogy az itt élő etnikai és vallási közösségek – magyarok, németek-szászok, ruszinok, ukránok, oroszok, románok, s nem utolsósorban zsidók – hosszú ideig megőrizték premodern világukat. Különösen igaz ez az itt élő zsidóságra, a Galíciából ideszármazott haszidokra és az askenázi ortodoxiára, akik a Magyarország nyugatibb térségeiben élő, gyorsabban és sikeresebben asszimilálódó zsidó közösségekhez képest, minden erejüket latba vetve őrizték ősi tradícióikat. Vallási, életmódbeli másságuk volt az egyik fő oka a dualizmuskori sikeres zsidó asszimiláció korától megnyilvánuló sajátos antiszemitizmusnak, amely nem általában a magyar zsidóság, hanem a nem, vagy csak nehezen, partikulárisan asszimilálódó kárpátaljai és szigeti, tradícióikat őrző zsidók ellen irányult. Kárpátalja és Máramaros épp ezért egyszerre volt az „igazi” zsidó hagyomány jelképe, s egyszersmind a sikeres asszimiláció, a magyarságba történő beilleszkedés antitézise.

Az e két térségben élt zsidóság közel négy évszázadának történetét, vallási, kulturális életének fejlődését, felhalmozott szellemi és tárgyi kultúrájának értékeit dolgozza fel a két kötet. A 16. századtól a kiegyezésig tartó történet leírása alapvetően az egymásra rétegződő korok okleveleire, közigazgatási feljegyzéseire, adólistáira támaszkodva mutatja be a zsidók betelepülésének, gazdasági térhódításának, vallási életének eseményeit. Komoróczy Géza jelentős teret szentel a kezdeteknek, a galíciai lengyel (majd orosz) térségekben lejátszódó üldöztetéseknek, amelyek a 17. századtól kezdődően arra késztették a nagy tömbökben élő zsidókat, hogy átkeljenek a Kárpátokon, s menedéket keressenek a hegyek déli lábánál. Ugyanakkor a történeti leírás világossá teszi, hogy 1711, a szatmári béke megkötése után az elnéptelenedett nagybirtokok magyar földesurai jelentős számú zsidót „hívtak be” a térségbe, sőt az ország egész területére, ugyanis szükség volt a pénzkultúrához, az ipari tevékenységekhez értő, a kocsmákat, a szeszégetőket, sörfőzdéket, malmokat, s magukat a birtokokat megbízhatóan működtető lojális zsidó bérlőkre.

Érdekes kép bontakozik ki az askenázi ortodoxia és a galíciai, bukovinai haszid irányzatok 18. századtól kezdődő párharcáról, továbbá arról, hogy milyen bonyolult vallási, társadalmi rétegződés jellemezte a különböző térségekből betelepülő zsidóságot. Komoróczy elemzéséből kiderül, hogy a mélyen vallásos kárpátaljai, máramarosi zsidóság igen erősen rétegezett társadalmi közösségként létezett már a 18. és még inkább a 19. században.

A dualizmus korától

napjainkig lezajlott másfél évszázadot felölelő második kötet a térség zsidóságának életét nemcsak történeti, hanem kulturális-antropológiai, néprajzi, vallástudományi, szociológiai nézőpontból elemzi. A dualizmus korának kárpátaljai zsidó történetével foglalkozó tanulmányok közös tanulsága, hogy a magyarországi zsidóság egyenjogúságának megteremtésével a kárpátaljai zsidó élet is egyre jobban kiteljesedett. A tanulmányok azt is érzékeltetik, hogy a térségben élő zsidóság – a haszid és ortodox irányzatok hatalmas túlsúlya, a tradíciókat erőteljesen védő, az asszimilációval szemben elzárkózó vallási törekvései következtében – nem mindig volt képes az állam által különösen az oktatásban elvárt „világi” követelmények teljesítésére. A haszid rebék minden eszközzel akadályozták a világi zsidó oktatás működését, különösen azt, hogy a héderekben zajló rabbinikus oktatás kiegészüljön világi ismeretekkel, különösök a természettudományokkal. Hasonlóan mind az ortodox, mind a haszid vallási vezetők vonakodtak elfogadni a rabbiképzés reformjára vonatkozó intézkedéseket, többek között a magyar nyelvismeretet, az érettségit, mint előfeltételt, s a vallástalanság megtestesüléseként tekintettek az újonnan létrehozott pesti rabbiképzőre. Mindezekkel együtt ez a kor a jiddis kultúra, könyvkiadás, sajtó, zsinagógaépítészet virágzását és a zsidó társadalmi önszerveződés megteremtését hozta magával. Komoróczy Szonja Ráchel a könyvkiadásról szóló történeti elemzésében utal arra, hogy miként vált Munkács és Ungvár a magyarországi, sőt az európai jiddis nyomdászat és könyvkultúra egyik legjelentősebb központjává.

A Trianon utáni időszakkal

foglalkozó nagy fejezet tanulmányai a térség csehszlovák, illetve román (Máramarossziget) fennhatóság alatti életének jellemzőit tárják fel, sok korabeli sajtó- és fotódokumentummal illusztrálva a történeti, szociológiai, leírásokat. Vallás- és politikatörténeti kuriózumok sorát mutatják be a szerzők, mindenekelőtt az oroszországi és galíciai haszid rebék udvarainak munkácsi belháborúiról, továbbá a zsidóság különböző politikai irányzatok szerinti megoszlásáról. Árnyalt képet kap az olvasó arról, hogy miként rendezi át a Csehszlovákiában is tág teret nyerő cionizmus a zsidó politikai erőviszonyokat, továbbá arról, hogy milyen módon osztódott meg a felvidéki magyarság azáltal, hogy a zsidó vallási kisebbség (identitásától függetlenül) önálló nemzetiségi besorolást kapott. Fedinec Csilla, Bányai Viktória elemzései egyértelművé teszik, hogy a csehszlovák időszak alatt megerősödött a neológia, de másfelől az alijára készülődő cionista közösségekben a héber nyelvű oktatás is elterjedt.

Több tanulmány is foglalkozik Kárpátalja és a máramarosi térség 1938 utáni történetével, a visszacsatolások hatásaival, az egyre erőteljesebb antiszemitizmussal és végül a holokauszttal. 1944 május-júniusában talán ebben a térségben hajtották végre a leggyorsabban és a leginkább mindenkire kiterjedően a „zsidótlanítást”. Ez a virágzó zsidó élet, a vallási és kulturális sokszínűség teljes pusztulását jelentette.

A magyar olvasó gazdag tényanyagot kap a második világháborút követően Kárpátalján is gyorsan bekövetkező szovjetizációról s ukránosításról, a megmaradt zsidó vallási élet föld alá kényszerítéséről, a zsinagógák, iskolák, könyvtárak felszámolásáról. Eddig tabunak számító részletek tárulnak fel a keleti területekről betelepített, szovjetizált, zsidó származású oroszok, ukránok zsidóságukra való reflektálásáról, a megmaradt kevés számú, önmagát hangsúlyosan magyar zsidónak vallók sajátos üldöztetéséről, a valláshoz kötődő szellemi, irodalmi élet államosításáról, ellehetetlenítéséről. S persze nagy teret szentel az elemzés a kárpátaljai zsidó kivándorlásnak is.

A zárófejezet szakít a kötet kronologikus szemléletével, s a kárpátaljai zsidóság kulturális örökségét mutatja be: fennmaradt temetőket, zsinagógákat, a kárpátaljai zsidó zenei és irodalmi örökséget, valamint a világban szétszóródott kárpátaljai zsidó közösségeket, s azok emlékezetét.

A könyv építész tanulmányírója, Klein Rudolf optimizmussal szól arról, hogy a szovjet korszak alatt befalazott, uniformizált, szocreál épületekké silányított zsinagógák közül néhányról lehántják a ráhúzott, a múltat eltörölni akaró burkolatot, s lassan előtűnik az egykor volt homlokzat.

A két kötet lapjait olvasva a kárpátaljai zsidó múlt kiemelkedik a feledés homályából, s valami megelevenedik abból, amit egykor Munkács vagy Máramarossziget jelentett a hagyományoknak értéket tulajdonító zsidók számára.

 

Komoróczy Géza: Zsidók az Északkeleti-Kárpátokban – Kárpátalja a 16. századtól a 19. század közepéig, Aposztróf Kiadó, Budapest, 2013. 103 oldal, 1890 Ft.

Zsidók Kárpátalján – Történelem és örökség – a Dualizmus korától napjainkig. Szerkesztette Bányai Viktória, Fedinec Csilla, Komoróczy Szonja Ráchel. Aposztróf Kiadó, Budapest, 2013. 453 oldal, 4800 Ft.