Kis kottarugdosás

Anyjuk katonai vagy talán rendőri dolgozó volt. Később sok éven át munkásőr egyenruhában járt. A két fiát ismertem, sokat lődörögtek az Akácfa–Dob sarkon, és sosem jártak ki a Klauzál térre, pedig az közel volt. Az első házban laktak, a földszinten, faterjuk nem volt, láttam őket egyszer, ahogy kimásznak az ablakon. Részlet a Presser könyvéből.

A nagyobbik jó nagyra nőtt, kövér volt és erős, Basának hívták, ebből kikövetkeztethető az igazi nevük. Sokszor álltak ott, a sarokablak alatt, ha mentünk a mamámmal a csarnokba, az ő szüleihez. Elvirka jó fej volt, nem kellett fogni a kezét, kicsit nagyobbnak érezhettem magam. 56 után, mikor átrendezték a csarnokot, a papám standja átkerült a másik végébe, attól kezdve a Klauzál téri oldalon mentünk a papámhoz. Addigra ő vette át a nagyszülőktől az „üzletet”. A 2×3 négyzetmétert. Bartók? Farcsók! Berántottak a kapu alá. Kis kottarugdosás. Kis hülye biboldó. Allegro, rubato, crescendo, biboldo.

Nem értettem, mit akarnak, rémes volt dőlni ide-oda, esni-kelni, ahogy csak akarták. Nem is ütöttek nagyokat, inkább lökdöstek. Tök jól mulattak. Egykét füles, amolyan legyintés. Csípett. A Basa 11-12 lehetett, az öccsének nem tudtam a nevét, ő olyan 8-9. Azt a szót még nem ismertem, hogy megalázó, de később, mikor megértettem, mindig ezekre a percekre gondoltam. A biboldót se értettem még, de Keményinéni addigra megtanított néhány zenében használatos kifejezést, egy kicsit már tudtam a betűket meg a számokat, értettem pár alapvető szerzői utasítást: allegro, rubato, parlando. Így aztán hangzásra simán ide helyeztem az új szót: allegro, rubato, parlando [Frissen-gyorsacskán, kötetlen tempóban, elbeszélve.], biboldo.

Kicsi pofonok voltak, abból a szórakoztató fajtából. Tudtak volna sokkal nagyobbat is, egyet-egyet mutatóba abból is adtak. Lökdöstek egymás közt, aztán neki a falnak, durr, egy-egy koki a tarkóra, s amikor másodszorra is elestem, otthagytak. Nem is tartott sokáig. Szedegettem a kottákat, kis, kézzel írott vackaimat, gombóc, zászló, gombóc, szün, gombóc. Volt, amelyik csak bepiszkolódott, de szét is szakadt egy-kettő. Egy Bartók-kotta, talán a Mikrokozmosz I-es, amit elsőre vertek ki a kezemből, arcra esett, tiszta víz és kosz volt a címlapja. Siettem, kapkodtam össze a lapokat, izgultam, nehogy pont egy ismerős forduljon a kapualjba. Kinéztem, nem várnak-e? A telefonfülkében álltak, lapozgatták a könyvet. Keményinéni nagyon megijedt, mikor meglátott az ajtóban: istenem, mi történt veled? Akkor kezdtem sírni. Még nem voltam hatéves. Végül is elmondtam, hogy a két testvér megruházott kicsit. Levette a kabátomat, és megláttam, hogy a hátulja tiszta kosz, és az egyik vállánál kibújt a bélés. Kiment a konyhába a kabáttal, hogy tisztítson valamennyit rajta, én is utánamentem, a falikútnál leszappanoztuk a kezemről a piszkot, de a vattát a válltömésbe nem tudtuk visszaszuszakolni. A jobb kezemen volt egy jókora horzsolás, a szám széle egy hajszálnyit felszakadt, meg a bal fülemnél is, kölnivizet csepegtetett rá, csípett nagyon. Megismertem az üvegecskét, egy 4711-es, az anyunak is volt egy ugyanilyen, de már üres, csak őrizte, mert szép. A kobakom fájt rendesen, csak egy kicsikét duzzadt, nincs felrepedve, mondta Keményinéni. Ahogy ápolgatott, felcsúszott a blúz a karján, azon is volt egy szám, hosszabb, mint a kölnivizes üvegen.

Kikevert egy pohár málnaszörpöt. No, jól van, jól van, katonadolog – mondta, de úgy láttam, hogy a szemüvege mögött könnyes a szeme. – Gyere, mit hoztál a mai órára? Zongoráztunk, de nem tudtam figyelni, szerettem volna kitalálni, hogyan álljak majd bosszút, de nem jutott eszembe semmi. Aztán Keményinéni azt mondta, hazakísér. Nyilván féltett, hogy a sarkon újra ott lesz a két fiú, tudta, kik azok, az anyjukat is ismerte. Biztos úgy gondolta, hogy nekem is könnyebb, ha velem csönget be, meg a mamámat is talán megnyugtatja. Én meg attól féltem, hogy ha meglát így a két testvér, azt hiszik, gyáva vagyok felnőtt nélkül hazamenni. Meg attól is, hogy többet nem engednek el otthonról egyedül, pedig már több mint egy éve, hetente legalább kétszer így járok zongorázni.

(Részlet a Presser könyvéből, ami a Helikon Kiadó gondozásában jelent meg. A kötetről itt írunk.)