Kinek drukkolsz: a gyilkosoknak vagy az áldozatoknak?

Radu Jude román rendező napjaink közép-európai politikai drámájából készített provokatív filmet. Témája: hogyan birkózik a többségi társadalomhoz tartozó érzékeny értelmiségi a zsidók elleni II. világháborús népirtásért viselt felelősséggel, hogyan hárít a hatalom, és mit szól mindehhez a szélesebb társadalom?

“Bánom is én, ha elítél az utókor” (2018) 16E

Több infó a filmekről: https://www.mozinezo.hu Filmek a Facebookon: https://www.facebook.com/mozinezo.hu/ Mozifilmek a Twiteren: https://twitter.com/mozinezo #előzetes #trailer #mozi #film

Az eredmény, persze, nyugtalanító.

A Bánom is én, ha elítél az utókor című filmben Mariana, a fiatal rendezőnő az Antonescu rezsim viselt dolgait akarja szabadtéri színpadra állítani, a színpad pedig Bukarest egyik fontos főtere.

A film címe idézet az egykori román diktátortól, aki saját hatáskörben 1941-ben intézkedett, és még a nácik előtt lemészároltatta a zsidókat az oroszoktól visszafoglalt Odesszában, kezdve azokkal, akiknek rendezetlen volt az állampolgársága. Hasonló a helyzet a kamenyec-podolszkiji eseményekhez, melynek során a magyar hatóságok és fegyveres erők által „idegenrendészetileg kezelt”, kitoloncolt zsidókat öltek meg a nácik. Csakhogy a román hadsereg és a helyi lakosok saját kezűleg végezték el a mészárlást, úgy, hogy még a németek is sokallták – ahogy ez elhangzik a filmben, mely fanyarul reflektál a román kisebbségi komplexusra is.

„Legalább valamiben elsők voltunk” – jegyzi meg a rendezőnek az önkormányzat kulturális osztályának vezetője. Szélesen tájékozott népirtás ügyben, és a határán mozog annak (vagy átcsúszik), hogy elit-értelmiségire hajazó történelmi tájékozottságát holokauszt-relativizmusként érthesse a néző. Ő persze – önértelmezése szerint – csak a jelen nyugalmát keresi, amikor szelídítené a darab társadalomkritikáját, tompítaná a felelősség ábrázolását, felsorolva a holokauszt melletti népirtásokat, melyekre nagy ívben tesz a világ. Nem gyilkos ő, még csak nem is feltétlenül gyilkosok mentegetője, hanem cinikus állami értelmiségi, aki szembeszáll a rendezőnő önkritikus múltfeltáró hevületével. Pengeéles érvektől jut el az adminisztratív represszió és a színészek lázításának eszközéig, míg Mariana egyre kétségbeesetten küzd az igazságért és az előadásért. Köztük feszül a dráma legnagyobb tétje, miközben a stáb más tagjainak viszonyát is láthatjuk a múltfeldolgozáshoz.

A totális tájékozatlanságtól, a dicsőséges önképtől az állami felelősséghárításig és óvatos szőnyeg alá söprésig széles a panoráma, és korántsem véletlen, hogy erős hasonlóságokat láthatunk a magyar vagy a lengyel emlékezetpolitikai vitákkal.

A rendező, aki egyben a film forgatókönyvírója is, politikai tételdrámát visz színre, mely a román film újhullámába ágyazódva, fotórealista hétköznapisággal, egyetlen történetbe sűrítve mutatja meg a kritikai gondolkodás és az önfelmentő nemzeti dicsőségmítosz között őrlődő közép-európai mindennapokat.

Igaz, kissé eltúlzott hévvel hozza játékba a vonatkozó filozófiai, történelmi és irodalmi forrásokat, ahogy Mariana a szeretőjének magyarázza hevesen, min dolgozik. A nagydarab pilóta – aki rövidesen kihátrál kapcsolatukból a nő nem kívánt terhessége miatt – miközben szeretkezésük után épp meztelenül hevernek vagy öltöznek, a maga bumfordi módján jelzi, hogy nem kéne túlfeszíteni a húrt. Kilógó elem Mariana monológjaiból a kozákpogromról szóló Babel novella, amit az elejétől a végéig felolvas, míg például az önkormányzati holokauszt-relativistával folytatott – egyszer jó 10 perces, második alkalommal valamivel rövidebb – vita korántsem eltúlzott, hanem körültekintően felépített jelenet, mely egyenlő féllé teszi az igazságában begőzölt rendezőnővel szemben higgadtan és cinikusan érvelő tisztviselőt.

Mellettük legfeljebb illusztrációs jelleggel tűnnek fel a mellékszerepet játszó színészek, statiszták, a gyártás emberei, akik a vészkorszakhoz való viszony különböző árnyalatait villantják fel. Hangulatfestőek a háborús történeti múzeum, illetve a színházi előadás hadi-kellékei, melyek a múltat a jelen szerves részévé teszik.

A romániai holokauszt képein – egy-egy album fotóin, vagy dokumentumfilm-epizódokon – időz a kamera, de ez nem válik szájbarágóssá, csak amennyire szembesítenie kell a feszengő nézőt az egykori vérengzésekkel.

Ez a mozi nem a könnyen szerethető, hanem a fontos filmek közé tartozik. A téma teszi, hogy az ember úgy érzi, ismeri a szituációt, hallotta már az érveket, habár a konkrét román eseménytörténet és az arra reflektáló szövegek – melyek torzítva vagy nagyon is éles fényben mutatják be a történelmi kort – a közép-európai holokauszt-narratívákat összevetni szándékozók számára érdekes csemegének számítanak.

Megnyugtató, hogy a cselekményekben szegény, ezt pótló dinamikus dialógusokban, gesztusokban, mozgásban, érzelmekben annál gazdagabb tételdráma arcunkba tolja az állami és társadalmi felelősség kérdéseit, és felzaklató, hogy a nagy trükkel megvalósuló előadás közönsége sem reagál másként az Antonescu-féle gaztettek ábrázolására, mint magára a gaztettekre. A cinikusoknak lenne igaza?

Rendező: Radu Jude, szereplők: Ioana Iacob, Alexandru Dabija, Alex Bogdan, Ilincha Manolache, forgatókönyv: Radu Jude, forgalmazó: magyarhangya