Kiabálni a buszon

Az Izraeli Kulturális Intézet 70 év – 70 tárgy – végtelen történet címmel rendezett kiállítást a modern Izrael Állam születésének 70. évfordulójára. A tárgyakból és a köréjük írott szövegekből válogatunk.

Fritz Zsuzsa, a Bálint Ház igazgatója:

1995-96-ban az a szerencse ért, hogy kinn tanulhattam egy évet a Melton programon Jeruzsálemben, a Héber Egyetemen. Ki akartam próbálni, milyen Izraelben élni egy kicsit. Távol lenni otthonról, a megszokott dolgoktól, megmerítkezni a zsidóságban úgy, ahogy addig még sosem. Tanulni, szisztematikusan, zsidó oktatást.

Bejött.

Szerettem, sőt imádtam azt az évet annak ellenére, hogy nehéz volt. Küzdelmes. Nem nekem, az egész államnak. Megjöttem szeptemberben, s az oktatók csoportja, melybe kerültem, már túl volt egy temetésen. Egyik amerikai csoporttársunk nem sokkal érkezése után felszállt egy a Har Hacofimra menő buszra. Mely felrobbant.  Novemberben megölték Jichák Rabint, a miniszterelnököt.

Kihívásaim közül az egyik mégsem ezekhez kötődik leginkább, hanem ahhoz a mentalitáshoz, melyet nehezen tudtam megszokni. A lökdösődést, a közvetlenséget. Ez mind új volt, mind más. Holott az izraeliek nekem itthon mindig azt mondták, olyan vagyok, mint ők, nem értették, hogy miért nem élek Izraelben.

Busszal mentem mindenhova, kicsit félve, de nem volt sok választásom. Mégsem attól rettegtem, hogy felrobbanok. Attól szorongtam leginkább, hogy nem fogok tudni kiabálni. Tudniillik az izraeli buszsofőrök néha nem nyitják ki az ajtót akkor sem, ha jeleztél. Ilyenkor az Izraeliek elkiáltják magukat, hogy „náhág” azaz sofőr, s a buszvezető felébred, kinyitja az ajtót, a polgár pedig leszáll.

Ettől rettegtem én.

Hogy majd jön a pillanat, amikor az én ajtómat nem nyitja ki, de hát én biztos nem leszek képes kiabálni. A buszon. Európában nem kiabálunk a buszon, csendben utazunk. Inkább fennmaradok.

Azután egyszer, valamikor ottlétem felénél, ahogy utaztam az egyetemre, a megállómnál nem nyitotta ki a sofőr az ajtót. Megállt bennem az ütő. Összeszedtem minden erőmet és talán még az izraelieknél is hangosabban elkiáltottam magam: „náhág!”. Az ajtó kinyílt, én mintegy megdicsőülve lelépkedtem a lépcsőn.

Kihúztam magam és azt gondoltam: „Itthon vagyok!”