Ki vinné haza

Az ember, mikor ötvennyolc, rémülten kérdi a semmitől: hogyan lehetséges, hogy a papa és a mama ugyanúgy ment össze, ugyanúgy halt éhen s légszomjan, miközben a papával a háborúban szerzett szívbaj végzett, a mamával viszont a tüdőrák? Avagy minden halálos betegség ekként működik?

De miért volt tökéletesen azonos kinézetű a két kórházi vaságy, noha az egyik Budán, a Jánosban szolgált a mama fekhelyéül, a másik Pesten, a Szövetség utcaiban jutott a papának? Nyilván központi raktár látta el az egészségügyi intézményeket. A lepedő, a párna és a huzatok is egyformának tűntek, nem beszélve a fehérre mázolt féméjjeliszekrényekről, és a nyilvános ürítésre rendszeresített hokedlikről a beléjük erősített bilivel. Jézusom, mintha a doktorok is azonosak lettek volna, noha a papánál a főorvosi pozíciót férfi, a mamánál pedig nő töltötte be, hiába, emlékezetedben mind a kettő kimért, szálas, szemüveges, kásás beszédű, a kelleténél hosszabb, gyűrött köpenyt viselő főnökszerű lény, a felső zsebet az okuláré kemény tokja dudorítja. E dramaturgiai ponton odaképzeled magad a papa ágyára, aztán a mamáéra, látod fölötted a repedezett plafont, amelyet itt is, ott is májbajos sárgára pingáltak, egyként fekélyesedik mindkét helyen, vakolatdarabok lehullása várható, a neon világítótestek zümmögnek, azaz kettő a háromból, a harmadik, a bal szélső kiégett. Hihető ez? Hogy mind a Jánosban, mind a Szövetség utcaiban épp a bal szélső neoncső krepált be? Idegrendszered csalfa játékot űz veled, összegubancolódnak a szülők, a kórok, a boncnokok, az orvosok, az ágyak, a termek, a halálok, teljes a zűrzavar, amit életnek nevezünk.

Az ember, mikor ötvennyolc, szorongva listázza, mennyi mindent hagyott ki, mulasztott el, tett tönkre, és amint fekszik a vaságyakon a szülei helyetteseként, a japán harci kard marcangoló döfése a fölismerés: te állat, mért nem vitted őket haza? apád esetében a mamád is megtehette volna, s hogy ő mért hagyta a kórteremben, az kérdés, de nem magyarázat, nem mentség. Tény, hogy sose fordultál oda hozzá: Anya, vigyük szépen ki innen a papát, hívjunk egy taxit! – nem mondtad, eszedbe se jutott, csupán annyi tellett tőled, hogy egyszer, egyetlen egyszer, a főorvos engedélyével civilbe öltöztetted az apádat, s letámogattad a Rózsák terére. Száz tétova lépés az út, nem több, belékarolva húztad, leültetek a padra, néztétek a galambokat, öreg néni etette őket, az ablakból dobálta a kenyérdarabkákat. Baromság, morogta az apád, csak úgy magának, a madaraknak árt a kenyér. Tényleg? – csodálkoztál, megjegyezted, hogy mindenki azzal eteti őket, akkor mindenki barom? Apád rád nézett, bólogatott, menjünk vissza, fiam, nyomja a seggem az ülés. Bántott ez a nyers mondat, a doktor úr szerint jót tesz a friss levegő, dünnyögted. Apád hallgatott, próbált fölállni. Neked is fáj most az ülés, mert eszedbe jut, hogy a papa fenekéről addigra elfogyhatott minden hús, a puszta csontokon kellett gubbasztania, naná, hogy fájt. Anyádat egyetlenegyszer sem vitted ki a kórházból, még a kertbe se kísérted le, úgy ítélted, nincs ahhoz elég jó erőben. Ítélgetés helyett megkérdezhetted volna tőle, ha érdekelt volna, hogy mit szeretne, beszélni tudott még.

Az ember, mikor ötvennyolc, sokszor álmodja azt az estét, éjszakát és hajnalt, midőn a múmiákkal hált, kísért a sötét rémület, lassan jő a föloldó hajnal selymes fénye, mely megnyugtatta azt a srácot, aki a múzeumban éjszakázott. Sok kérdés tör rád újra s újra. Mért olyan rémes ez az emlék? Fölfoghatnád másképpen is, meglepő, milyen bátor voltál tízévesnek, hová lett az a vakmerőség? Kevés gyerek szánná magát rá, hogy belopózzék a halottakhoz. Kérdezted apától, ezek mit csinálnak ott, az üvegfalú ládákban, alszanak, azt felelte ő, és mikor vannak fönn viszont, éjfélkor, mondta, úgy bizony. Nem értetted, viccelt csupán, s egy este, mikor odamentél, benn felejtetted magadat. Közel laktatok, s olcsó volt, vagy gyereknek tán ingyenes? A teremőr már megismert, tőle tudtad, a múmiát a díszes ládákban teszik a földbe, raknak melléje ételt, italt, edényt, serleget, olykor kedvenc állatait is, ezért van kiállítva a sólyom és a krokodil, szintén bebalzsamozva. A gyorsan romló szerveket eltávolítják, a testet vegyszerekkel tartósítják, olyan ez, mint amikor a mama fölvágja a halat, kidobja, ami benne van, irdalja, s kívül-belül alaposan besózza, tartósítás az is. Amikor régen hosszú tengeri útra indultak, előtte szárították a húst, úgy vitték magukkal, hogy soká elálljon. Erőlteted az agyad, hogy fölidézd a mamát, amint pontyot belez, esetleg keszeget, mást aligha lehetett kapni azokban az években. Balatonszabadiban Sanyi bácsi fogott néha halakat, legtöbbször ragadozó őnt, a mama készítette el, meg kellett tisztítania, föl kellett vágnia a hasát, a méregfogát ki kellett vennie, nem emlékszel, lehet, hogy Sanyi bácsi magának tartotta e feladatot, a szakértelem jegyében. Ragadozó őn… tényleg így hívták? Még jó, hogy nem ragadozó én. Ellenőrzöd a világhálón. Az őnök nemzetségébe megnyúlt testű, oldalról kissé lapos halak tartoznak, két sorban álló torokfogaik kúposak, kampóshegyűek, fajai közül nálunk csak egy él, főleg a Dunában és a Balatonban. Rengeteg más névvel is illetik, mábalin, nyílkeszeg, őnborjú, bálint, bálind, balling, balin, baksa, bolyin, pólind, vadász keszeg, fenekeszeg, kapókeszeg, torzsáskeszeg, villámkeszeg, ragadozó küsz, vezérhal, nagypénteki hal, vízenjáró hal. A vízen jár, nem pedig benne?

Az ember, mikor ötvennyolc, már durván gondolattársít, bármit tesz, a száraz húsról nem tengerjáró nagy hajó jut eszébe, sem libahús, amit túlsütött a szakács, hanem a rég halott szülők, legvégső állapotukban, alkar, melyből kidöf a csont, lábszár, mely, mint a piszkafa, arc, mely még élő koponya, száraz a hús, száraz a bőr, pergamen, eltűnik a szem, istenem, kettő múmia, talán ezért mentél oda? Á, nem tudhattad, hogy mi lesz. Vagy tudat alatt zajlik ez? Tudat alatt, tudat fölött, múmiák lettek a szülők, pedig nem kaptak balzsamot, a boncolás nem arra volt, az orvosoknak tudni kell, mit tett az a sok tabletta, az infúzió, a sugár, és nem történt-e műhiba. Szart ért a sok erőlködés, vizsgálatnak látszó gyötrés, a csata régen elveszett, mire kórházba kerültek, a papa tisztán tudta ezt, a mama sejtette csupán, letagadta magának is, teneked is, csak a szeme, a zöld szeme leplezte le, láthattad, hogyha figyelted (volt-e olyan egyáltalán?), a benne gyűlő csüggedés, a fölsistergő fájdalom sütött belőle, égetett. Nem volt már akkoron kiút, senki sem tehetett csodát. Imádkozol önmagadért, hogy megelőzd az egészet, ha elpusztulnál jó korán, ne kerüljél kórterembe, hazavinni se kellene. Hazavihetted volna azt, ami belőlük megmaradt, annak örültek volna még az élő halott múmiák, mér nem vitted, te rothadék?!, a pofád ettől holtig ég. Gyötör kíméletlen gyanú: téged se visznek majd haza, ott hagynak egyszer, nincs mese, fogadd el, törődjél bele, edzi lelked a múzeum, a közszemlére tett halál, üres szemmel néznek majd rád gyerekeid s az unokák, és minden újabb felmenő, ha félsz, azzal nem sokra mész, másnak se jut jobb, ez közös, s ha látod az üvegen át ős-őseink testszobrait, egyetlen kérdést csöng a csend: ki vinné haza a múmiát?

(Részlet a szerző új könyvéből, mely az Athenaeum Kiadónál jelent meg.)