Kovács András: A Másik szeme. Zsidók és antiszemiták a háború utáni Magyarországon. Gondolat Kiadó, 2008. 318 oldal, 3450 Ft

 

A magyar zsidóságnak a vészkorszakban átélt szenvedéseiről könyvtárnyi irodalom áll rendelkezésre. Ami persze egyáltalán nem véletlen, hiszen történelmünk legborzalmasabb időszakáról van szó, a vészkorszakkal azonban szerencsére nem ért véget a magyar zsidóság története. Ezért is nehezen érthető, hogy a világháborút követő évtizedekről, pontosabban arról, hogyan és miként lehet(ett) zsidónak lenni a soá nehezen feldolgozható emlékével terhelten, alig találni szakirodalmat.

Kovács András hiánypótló könyve, A Másik szeme. Zsidók és antiszemiták a háború utáni Magyarországon, elsősorban erről szól, másodsorban pedig az antiszemitizmusról, amely a közhiedelemmel ellentétben az államszocialista időszakban is élt és virult, legföljebb kevésbé láthatóan, hogy aztán a szabadságjogok nem kívánt mellékhatásaként ismét erőre kapjon. „A mai magyar zsidóság legnagyobb csoportjainak identitáskonstrukciói az emancipáció után nekilendült asszimilációs folyamat konfliktusaiból alakultak ki. A magyarországi zsidók asszimilációja azonban olyan társadalmi közegben zajlott, amelyben mindvégig – hol gyengébben, hol szélsőséges formákat öltve – jelen volt az antiszemitizmus. A magyar zsidóságnak ezzel a közeggel való interakciói során kellett választ adni arra, hogy mit jelent magyarnak és egyben zsidónak lenni különböző korszakokban. Tehát a környezethez való viszonynak, az antiszemitizmusnak – vagy annak, amit a zsidók antiszemitizmusként érzékeltek – nagy szerepe volt az identitás alakításában. Ezért a zsidók magától értetődő természetességgel tekintenek magukra a »Másik« szemével, és próbálják kitalálni, hogy miként jelennek meg annak a szemnek a recehártyáján. De így vannak ezzel a nem zsidók is. A zsidókhoz való viszonyukat jelentősen befolyásolja, hogy miként képzelik el a zsidók róluk alkotott képét. Ez egy »tükör a tükörben« helyzet: a partnerek mindegyike hajlik arra, hogy önmagát a másik szemével nézze, és amikor a másik szemében róla alkotott képet igyekszik rekonstruálni, ehhez azt a képet használja, amely őbenne a másikról él.” Kölcsönös, egymástól nem teljesen függetleníthető identitáskeresésről van tehát szó, pontosabban a másik fél helykeresésére történő reagálásról.

A könyv legérdekesebb fejezete azonban talán a Magyar zsidó politika a háború végétől a kommunista rendszer bukásáig, mégpedig azért, mert eloszlat néhány mélyen gyökerező, leginkább a nemtudásból eredeztethető félreértést. A szélsőjobboldali véleményformálók meggyőződése szerint ugyanis a kommunista eszmét „a zsidók” szabadították a világra. Ebből a meglehetősen nevetséges elképzelésből elméletileg az következne, hogy „a zsidóknak” a szocializmus volt a „lehetséges világok legjobbika”. Kovács András könyvét persze kevesen fogják elolvasni a szélsőjobboldalon, de ha el is olvasná mindenki, valószínűleg akkor sem változna semmi. Az előítéletek már csak ilyenek. Pedig a magyar zsidóság legföljebb azért érzett, érezhetett valamiféle közösséget a kommunistákkal, mert a világháború borzalmait követően tőlük reméltek védelmet az antiszemitizmussal szemben. Egyébként, bármennyire hihetetlen is ez egyeseknek, zsidónak lenni a szocializmusban semmivel sem volt jobb, mint nem-zsidónak. Elég arra gondolni, hogy a szabadságjogok gyakorlásától ugyanúgy meg voltak fosztva, mint bárki más. A magyar zsidóság korántsem jelentéktelen részét ráadásul ugyanúgy osztályellenségnek nyilvánították, mint a többségi társadalom hozzájuk hasonlóan kevésbé szerencsés tagjait. „1951-ben a kommunista pártvezetés elhatározta, hogy a nagyvárosokból kitelepítik, és vidéki kényszerlakhelyre, illetve kényszermunkahelyre küldik a »volt uralkodó osztályok « tagjait. A kitelepítési határozat sok olyan zsidóra is vonatkozott, aki a háború előtt vállalkozó, kereskedő, sőt magasabb pozícióban levő magántisztviselő – azaz »a burzsoá osztályok tagja« – volt.”

Ami pedig a hivatalos zsidó politikát illeti, büszkeségre semmi ok. „A magyar zsidó szervezetek politikája a kommunista rendszerben (…) túlment azon a határon, amelyet kényszerű kompromisszumnak lehetne tekinteni a zsidó hitélet és a felekezeti intézmények fennmaradása érdekében. Ez a politika kimerítette a kollaboráció fogalmát.”

A másik szemével nézni saját magunkra, a másik ki nem mondott gondolatait kutatva meghatározni önnön identitásunkat, embert próbáló feladat. Egyeseknek sikerül, másoknak nem. De valahol erről szól az élet, sajnos. Különösen itt, Kelet-Európában, ahol még mindig a „fortélyos félelem” igazgatja az emberek többségét.

Csőke Zoltán