Kétkedők – Irónia, önirónia és humor a huszadik századi zsidó amerikai prózában

Írta: Szlukovényi Katalin - Rovat: Irodalom, Kultúra-Művészetek

A generáció a zsidó amerikai irodalom egyik kulcsszava, akárcsak a többi bevándorló csoport esetében. A szó jelentése azonban ebben a szubkultúrában messze nem egyértelmű.

Szlukovényi Katalin

Részlet a szerző Kétkedők – Irónia, önirónia és humor a huszadik századi zsidó amerikai prózában c. monográfiájából:

A bevándorló: az identitás transzformációi – Bevezetés: a generációk.

Két többé-kevésbé ellentétes irányú változásra utal, amelyek kronologikusan követik egymást, de részben átfedésben is vannak. A szó egyik értelmében a generációk számlálását az Európából az Egyesült Államokba frissen érkezett bevándorlóval kezdhetjük, többnyire a tizenkilencedik század végén vagy a huszadik század első évtizedeiben. Az archetipikus családtörténetben az első generációs ortodox zsidók ragaszkodnak a hagyományhoz: jiddisül beszélnek, betartják a vallási előírásokat, és idejük jelentős részét a gettó aránylag zárt közösségében töltik, ami a stetl, vagyis a számottevő zsidó lakosságú európai kisváros amerikai nagyvárosi változatának tekinthető.

A második generáció integrációs erőfeszítéseinek célja a beilleszkedés a többségi társadalomba: e nemzedék tagjai inkább angolul beszélnek, a jesíva, azaz a héber nyelvű vallásos iskola helyett világi egyetemre járnak, lazábban tartják be a vallás előírta szabályokat, és egy-egy jobb állás kedvéért kiköltöznek a gettóból. A harmadik és az őket követő generációk pedig a második nemzedék által kijelölt irányba haladnak tovább: fokozatosan elfelejtik a jiddis, majd a héber nyelvet, nem járnak zsinagógába, mind ritkábban ülik meg a vallásos ünnepeket, áthágják a kóser étkezés szabályait, és egyre többször kötnek vallási szempontból vegyes házasságot. E folyamat során a huszadik században általános szekularizációs tendencia egybeesik az etnikai kisebbség integrációs törekvéseivel, ami összességében abba az irányba mutat, hogy a zsidó identitás teljesen feloldódjon az összamerikai identitásban.

Ezt a transzformációs folyamatot és a vele óhatatlanul együtt járó nemzedéki konfliktusokat számos irodalmi mű mutatja be igen részletesen, az első generációs Abraham Cahan 1917-ben megjelent, David Levinsky felemelkedése[1] című bevándorló-regényétől vagy Anzia Yezierska novelláitól kezdve a második nemzedékbe tartozó szerzők, például Saul Bellow vagy Tillie Olsen munkáin át a harmadgenerációs Philip Roth A Shylock-hadművelet című regényének következő részletéig.

A héberiskola végeredményben nem is volt iskola, csak része annak az alkunak, amelyet a szüleink kötöttek az ő szüleikkel, a lekenyerezés, amellyel megbékítették az idős nemzedéket, mert a nagyszülők olyan zsidónak akarták unokáikat, amilyenek ők voltak: a régi, ezeréves szokásokhoz kötött zsidóknak, és póráz is volt az iskola, amellyel visszafogták a kapálódzó ifjakat, akik fejükbe vették, hogy úgy lesznek zsidók, ahogy azt háromezer éves történelmünkben soha senki nem merte: amerikai angolt beszélve, és úgy is gondolkodva: kizárólag amerikai angol módon, az ezzel járó hitehagyással együtt. Elnyomott szüleink, szegények, két tűz közé szorultak ebben a klasszikus amerikai mogyorózásban: közvetíteni próbáltak a stetlben születettek és a Newarkban születettek között, elszenvedve mindkét fél pofonjait…[2]

A fent leírt asszimilációs folyamat egyik legtömörebb illusztrációját Elliott Malkin családi fotókból készített montázsa nyújtja, amelyben minden nemzedék képviselőjét a judaizmus egyik irányzatának címkéjével látja el, az egész mű címe pedig: Hogyan veszítsük el a vallásunkat könnyedén, 5 lépésben.[3]

 

 

Szépapa Dédapa Nagyapa Apa Én
Hászid Ortodox Konzervatív Reform Felekezeten kívüli

A kollázs összetett humora számos tényező eredménye. Először is a cím maga a Csináld magad! (Do It Yourself) brosúrák nyelvét idézi, amelyek általában arra adnak tippeket, hogy az olvasó hogyan javíthatna meg vagy hozhatna létre valamit, míg a Malkin által leírt eljárás épp az ellenkező irányba tartó folyamatot ábrázol. Ráadásul a Csináld magad! többnyire fizikai munkavégzéshez ad ötleteket, Malkin viszont az emberi lét legspirituálisabb aspektusára, a vallásra reflektál. Mindamellett az élet két, látszólag szórakoztatóan összeegyeztethetetlen szintje közt vont párhuzam nagyon is találónak tűnik, ha arra gondolunk, hogy a Csináld magad! és a családtörténet centruma egyaránt az otthon, hiszen mindkettő nagyszabásúbb és általánosabb rendszerek személyes verziója. Sőt e párhuzamot akár megvilágító erejűnek is tarthatjuk, hiszen az identitás átalakulásának aktív természetére hívja fel a figyelmet, hangsúlyozva, hogy e változásoknak az egyén nem csupán elszenvedője, hanem felelős, cselekvő alanya is. Malkin választása különösen helyénvaló abból a szempontból is, hogy a Csináld magad! a „self-made man”, az önerejéből boldoguló ember alapvetően amerikai mítoszának mindennapi megnyilvánulása, és Malkin e műfajt kiforgatja ugyan, mégis családja amerikanizálódásának leírására használja fel.

A kollázs egyúttal önironikus. A címben Malkin saját maga és családja teljesítményét veszteségként összegzi, mégis, álláspontja több értelmezési lehetőséget hív elő a fokozatosan és végérvényesen elveszített vallás fölött érzett gyász érzésénél. Fogalmilag a családi tabló a családfa modelljét követi, amennyiben neveket és arcképeket mutat. Csakhogy a családtagokat időrendileg nem függőlegesen helyezi el, a legidősebb ismert őst vagy a családfa tetejére írva ‒ mintegy ezzel jelezve kitüntetett állapotát –, vagy legalulra, mint egy valódi fa gyökerét vagy törzsét, azt sugallva, hogy a későbbi nemzedékek tagjai tekintendők a gyümölcsnek, azaz a család összesített erőfeszítései beteljesülésének. E lehetőségekkel ellentétben Malkin ábrázolása horizontális elrendezésű: a generációk egy képzeletbeli idővonal mentén sorakoznak egymás mellett, és egyikük sem foglal el domináns pozíciót. Sőt, szinuszhullámra emlékeztető alakzatba rendeződnek, sejtetve, hogy a folyamatot nem egyszerű, egyenes vonalként érdemes elképzelni, amely az első ősatyától mint fix kezdőponttól egy adott irányba vezet, sokkal inkább egy bizonyos tartományon belüli, állandó oszcillálásról van itt szó. Ez a megjelenítés vizuálisan érzékelteti, hogy a judaizmus névcímkékben feltüntetett, különféle irányzatai nem annyira a vallás elsatnyulásának egymást követő fázisai ‒ ahogy azt a cím sugallta –, sokkal inkább a hit egyenjogú és egyidejűleg létező változatai, ahogy az a kortárs zsidóság körében ténylegesen a helyzet.

Következésképp Malkin saját „felekezeten kívüli” álláspontja, amely a cím szerint a végső veszteséget lenne hivatott jelölni, úgy jelenik meg, mint ugyanannak az örökségnek egy újabb, vállalható verziója, amelynek kapcsán a szerző állításának két lehetséges értelmezése ‒ a hagyomány elveszítése, illetőleg életben tartása – kölcsönösen megkérdőjelezi egymást. Maga a szóválasztás: „felekezeten kívüli”, szintén ezt a többértelműséget fokozza, hiszen a beszélő egyfelől épp azt jelenti ki a textuális szinten, hogy Elliott Malkin saját bevallása szerint semmilyen egyházi szervezetnek sem tagja. Egyszersmind azonban vizuálisan egy családi tabló részeként ábrázolja magát, amelyen hozzátartozóit rendre egy és ugyanazon vallás különféle változatainak képviselőiként nevezi meg. A kollázs alatt minden szereplő portréját rövid életrajzzal egészíti ki. A sajátját a következő sorokkal zárja: „Elveszítetted a vallásodat, de továbbra is erős a zsidó identitásod”. A vallási és etnikai-kulturális identitás e megkülönböztetése ad ugyan némi magyarázatot a zsidó identitás bonyolult természetére, amit a fenti példa is jelez, de semmiképp sem oldja meg a problémát.

Szemlátomást Malkin ebben a kollázsban Richard Rorty kifejezésével élve a liberális ironikus pozícióját foglalja el, ahogy azt Rorty Esetlegesség, irónia és szolidaritás című filozófiai értekezésében meghatározza: „Az »ironikus« fogalmát arra a személyre használom, aki szembenéz saját leginkább központi meggyőződései és vágyai esetlegességével”.[4] Hasonló szellemben Malkin saját agnosztikus vagy ateista meggyőződését is csupán a sok lehetséges teológiai álláspont egyikeként tünteti fel, amelyeket mind jogos alternatívaként ismer el, és a saját véleményével azonos szinten rangsorol, bár tökéletesen egyikkel sem ért egyet. Rorty saját könyvét őseinek ajánlotta: „Hat liberális, szüleim és nagyszüleim emlékére”,[5] és hangsúlyozta az egyéni vélemények ‒ vagy saját terminológiájával élve: „az általunk használt különböző szótárak”[6] – történetileg meghatározott, épp ezért esetleges természetét. Hozzá hasonlóan Malkin maga is a családtörténetből kiindulva keresi saját személyes szótárát, amelyről viszont nem állítja, hogy jobb vagy helyesebb lenne azoknál, amiket örökölt, bár azok egyikével sem azonosul teljes mértékben.

A szótár mint meghatározó tényező fontos fogalom a fenti Roth-idézetben is. Ott a szerzővel azonos nevű narrátor szülei nemzedékét komikus figurákként ábrázolja, akik két erőteljes identitás közé szorultak, és hiába próbálnak kompromisszumot találni a „stetlben született” nagyszülők erős zsidó öröksége és a „Newarkban született” unokák éppoly erős amerikai törekvései között. Csakhogy a narrátor saját zsidó örökségét az új, asszimilálódott identitás kedvéért elutasító, szilárd pozícióját szintén megkérdőjelezi a kontextus, hiszen a nemzedékek viszonyáról folytatott töprengés ürügyét a helyszín adja: a narrátor főhős egyedül üldögél egy üres teremben, ahol egy táblán rövid, héber felirat látható, amely gyerekkora zsidó iskoláját juttatja eszébe, bár a szöveget nem képes elolvasni. Ez az oktatást asszociáló tantermi helyzet sűrített, metaforikus modellje az egész regénynek, amelyben Roth arra kényszerül, hogy zsidó identitására vonatkozó nézeteit újraértékelje, miközben belebonyolódik az Izraelben játszódó, kalandos és veszélyes cselekménybe. A következtetés, amelyre a fenti idézetet követően jut, ellentmond a regényben általa korábban képviselt, teljesen asszimilált pozíciónak. „Az a titkosírás, amelyet immár nem tudtam megfejteni, az jelölt meg engem vegytintával négy évtizeddel azelőtt; az olvashatatlan szavakból, melyeket az itteni táblára is felírt valaki, nőtt ki minden angol szó, amelyet valaha leírtam.”[7] E felismerés fényében immár nem a szülők nemzedéke tűnik komikusnak, akik hiába vágyakoztak a lehetetlen kompromisszumra, hanem a narrátor saját generációja, akik azzal áltatták magukat, hogy teljes mértékben megszabadulhatnak a múltjuktól.

Másfelől a Shylock-hadművelet központi témája a hamis és valós identitásokat illető kétségek széles spektruma. Ennek megfelelően mind a tanteremről, mind az életveszélyes fenyegetésről, amelynek nyomása alatt Roth a fenti problémákon eltöprengett, később kiderül, hogy nem volt igazi, ami visszamenőleg kétségbe vonja az adott körülmények közt felismert tanulságok és megfogalmazott megállapítások érvényességét is. Ennek eredményeképp úgy tűnik, nem lehet végső, szilárd megállapításokra jutni a regény önironikus szerkezetének köszönhetően, mivel az rendre ellentmondó álláspontokat kínál, amelyek között a beszélő gondolatai ide-oda oszcillálnak a cselekmény minden egyes fordulatánál, némiképp Malkin szinuszhullámaihoz hasonló módon.

Könyvbemutató április 26-án 18.00-kor a Bálint Házban.

 

Jegyzetek

[1] Abraham Cahan, The Rise of David Levinsky, Harper & Brothers, New York, 1917.

[2] Philip Roth, A Shylock-hadművelet. „Vallomás”, ford. Mészáros Görgy, Helikon, Budapest, 1995, 338.

[3] Elliott Malkin, How to Lose Your Religion in 5 Easy Steps, http://dziga.com/how-to-lose-your-religion-in-5-easy-steps/.

[4] Richard Rorty, Esetlegesség, irónia és szolidaritás, ford. Boros János – Csordás Gábor, Jelenkor, Pécs, 1994, 13.

[5] Uo., 5.

[6] Uo., 15.

[7] Roth, Shylock-hadművelet, 338.

Címkék:Abraham Cahan, amerikai zsidó irodalom, Philip Roth