Kertész Kaddisa színpadon – interjú az amerikai alkotókkal

2013. június 5-7. között két amerikai művész hozza el Budapestre Kertész Imre Kaddis a meg nem született gyermekért című kisregényének első angol nyelvű színpadi változatát. A darab a Kaddis címet viseli. 

Kertész Imre 2002-ben irodalmi Nobel-díjat kapott, ma Európa-szerte ünnepelt szerző; műveit azonban kevésbé ismerik az Egyesült Államokban. „Amikor 2005-ben először olvastam a Kaddist, magával ragadott a szöveg nyers bátorsága. Nem lehet nem észrevenni egyetemes, regionális, és sajátosan magyar kontextusát. Kertész szavai ma érvényesebbek és fájdalmasabbak, mint valaha.” – mondja a darab rendezője a magyar származású Barbara Lanciers.

Az előadás intim térben játszódik. A New York-i színész, Jake Goodman egymaga áll a földdel borított, háromszor három méteres játéktérben. “Kertész perzselő szövegével közvetlen párbeszédet folytatni a közönséggel, ilyen intim térben, az ő szülőföldjén – ez életem egyik legfélelmetesebb művészi kihívása. De ehhez a szöveghez kell a bátorság. Mindannyiunk részéről.” – vélekedik a darabról az előadó.

Kertész Imre és felesége, Magda a teljes alkotófolyamat során közeli kapcsolatot tartott fenn Lanciers-szel. „Nagy lelkesedéssel fogadták, hogy az előadás révén új közönségrétegekhez juthat el a mű” – mondja a rendező.

Barbara Lanciers és Jake Goodman a Kaddis budapesti vendégjátékáról – interjú

Jake Goodman a Kaddis előadása közben

 

Barbara Lanciers: Először 2005-ben olvastam Kertész regényét. Amikor kinyitottam a könyvet és megéreztem a szöveg erejét és mozgalmasságát – mintha Kertész ott lenne veled a szobában, és hozzád beszélne, amikor olvasod – a főhősnek, aki nagyon kemény és őszinte önvizsgálaton megy végig, annyira erős, világos hangja van. És ahogy olvastam, Jake jelent meg a fejemben. Nem tudom, miért, de a hangod szólt a fejemben: mintha te olvasnád fel nekem a könyvet. Egy ültömben végigolvastam. Aztán letettem, és elővettem egy jegyzettömböt. Rajzolni kezdtem, és gondolkozni, ha valaha lehetőségem lenne színpadra vinni ezt a könyvet… De végig biztos voltam benne, hogy te játszanád a főhőst.

– Kölcsönös volt az azonnali elkötelezettség?

J. G.: Nem. Amikor én is elolvastam a könyvet, először is teljesen elmerültem benne, aztán beleszerettem a nyelvezetébe, de a saját hangomat egyáltalán nem hallottam. Azt viszont el sem tudtam képzelni, hogyan nézne ez ki színpadon, mitől válna színházi élménnyé. Vagyis inkább, hogyan lennék képes én magam színházivá tenni. Sokkal kisebbnek éreztem magam a szövegnél.

B. L.: Én viszont pont elég nagynak gondoltalak a szöveghez. Szóval, aznap este, amikor felmentem hozzá ezzel az ötlettel, ez a gondolat már hat éve a fejemben forgott. Csak nem szóltam róla, úgyhogy félve kértem meg.

– Miért mondott végül igent?

J. G.: Először is, hogy együtt dolgozzunk. Ugyanis már azelőtt igent mondtam, hogy olvastam volna a könyvet.  Rögtön rávágtam, hogy rendben.  Elvégre már tizenkét éve vagyunk barátok, úgyhogy bízom a megérzéseiben. Akkor nem gondoltam rá, de van egy zsidó mondás: Na-asze, v’nisma, ami szó szerint annyit tesz, “Megtesszük és meghalljuk.” Vagyis csináljuk meg, és a többit majd meglátjuk. Hát így történt! (nevet)

– A Kaddis előtt már jó ideje nem dolgozott színészként. Mi győzte meg, hogy ezzel a szöveggel mégis színpadra álljon?

J. G.: Mielőtt a szöveghez való kötődésemről szólnék, meg kell említenem a Magyarországhoz fűződő viszonyomat. Először akkor látogattam el ide, amikor Barbara 2007-ben ott volt mint Fulbright ösztöndíjas. Azonnal beleszerettem az országba, lenyűgöző épületeibe, kulturális gazdagságába, és még inkább az ottani barátaiba.  Nyitottságot tapasztaltam az emberek, az élet iránt, a valódi, értékes kapcsolatok iránt, és egy pillanat alatt úgy éreztem, otthon vagyok.

B. L.: Közbe kell vetnem valamit a szöveggel kapcsolatosan. Amikor először olvastam a könyvet, úgy éreztem, a történelemhez fűződő kapcsolatomról szól. Úgy tekintettem rá, mint egyfajta antropológiai kutatásra. Egy szobában voltam egyedül, és valahogyan egészen személyes beszélgetést folytattam Kertész Imrével. Számomra ez volt a kötődés.

J. G.: Igen, egyetértek! Tudtam, hogy nem eljátszani akarom a szövegét, nem karaktert akarok formálni, aki produkálja magát a közönség előtt. Ez a könyv párbeszéd. Kertész Imre egyes szám első személyben beszél, közvetlenül az olvasóhoz – és szerintem mindketten tudtuk, hogy ha hűek akarunk maradni a történetéhez, akkor ugyanezt kell tennünk.

– Hogyan változott ez a munka folyamán?

B. L.: Kertész Imre engedélyével végeztük a változtatásokat. Amit a darab első monológjának választottunk – pedig a könyv nem ezzel kezdődik – a könyvnek azon fejezete, ahol a főhős Auschwitzról beszél, és lerombolja azt a mítoszt, hogy Auschwitzra nincs magyarázat. Nagyon politikus monológ.

J. G.: Önmagában egy előadás.

B. L.: Ahogy hallgatom, amint Jake elmondja ezt a szöveget, már nem lehetek egyedül abban a szobában, és nem folytathatok intim beszélgetést Kertész Imrével, nem lehet ez az egyetlen kontextusom. Számomra, magyar származású amerikai számára, akinek máig élnek rokonai és barátai Magyarországon, az új kontextus a saját személyes kontextusom. Amit számomra jelent a szöveg a jelenben.

– Fontos szempontnak érzi, hogy magyar származású amerikai?

B. L.: Igen. Kertész Imre 2002-es beszédében, melyet a Nobel-díj átvétele alkalmából tartott, ez az utolsó sor: “Ha pedig megkérdeznek, mi tart még itt a földön, mi tart még életben, habozás nélkül azt válaszolnám: a szeretet.” Lehet, hogy ez banálisan hangzik, de minél többet látogatok Magyarországra, minél szorosabb a kapcsolatom az ottani rokonaimmal és barátaimmal, annál nagyobb szeretetet érzek az ország és az ottani szeretteim iránt, és annál jobban érzem, hogy elfogadják a véleményemet, mint magyar-amerikaiét. És foglalkoztat, ami Magyarországon történik.

– Kifejtené ezt bővebben?

B. L.: Sokat gondolkodom a történelem ciklikusságán, és hogy mi, emberek, újból és újból elkövetjük ugyanazokat a hibákat. Pontosan tudjuk, hová vezethet az antiszemitizmus, a cigányellenesség, a homofóbia és ez értelmiségi-gyűlölet. És mégis, megint itt tartunk. Nem csak Magyarországon. Egész Európában, az Egyesült Államokban, a Közel-Keleten, Kínában, mindenütt ez köszön vissza. Ha marginalizálnak csoportokat, és “másoknak” tekintik őket, az rombolja az emberi lelket. Ezért gondolom, hogy ez a könyv ebben a pillanatban, e konkrét személy szavain keresztül igen fontos.

J. G.: Mert olyan friss a szöveg! Hiszen nem csak lamentál erről az ördögi körről, hanem felszólít. Felelősségre von. Kertész a lehető legdirektebb módon szembesít azzal, hogy néha dermedten elfogadjuk a helyzet színtiszta őrületét, kegyetlenségét és látszólagos megváltoztathatatlanságát.

B. L.: Amikor arra gondolok, hogy a történelem ismétli önmagát, muszáj hozzáfűznöm egy személyes vonatkozást. A nagymamám 1944-ben hagyta el Magyarországot, és jutott el végül az Egyesült Államokba, előbb New York-ba, majd New Jersey-be. Tizennyolc éves volt, amikor kivándorolt. Én most harminchárom vagyok, és New York-ban élek. Ahol lakom, ha kinézek az ablakon, látom a Szabadság-szobrot, az első dolgot, amit a nagymamám megpillantott, amikor megérkezett Amerikába. A nagymamám gyerekszínész volt Budapesten, én is színésznek tanultam. Amikor a nagymamám eljött Budapestről, nem tudhatta, látja-e még valaha a családját, játszhat-e még valaha színpadon. A múlt héten halt meg, én pedig éppen életem legfontosabb előadását készülök elvinni Budapestre. Mindig azt mondogatta, tőle örököltem a színház szeretetét. És rengeteget jelent nekem, hogy a legjobb barátom ott fog állni a nagymamám szeretett Budapestjén, a színpadon, egy olyan darabban, amit együtt hoztunk létre.

– Mesélne a Kertész Imrével való együttműködésről?

B. L.: Kilenc hónapja állandó kapcsolatban álltunk a felesége, Kertész Magda segítségével. Néhány héttel ezelőtt Budapesten jártam, és személyesen is találkozhattam velük. Felmentem a liften, és amikor nyílt az ajtó, ott állt Magda a folyosón, széles mosollyal, és úgy éreztem, mintha egy régi baráttal találkoznék. Bementünk a lakásba, Kertész Imre dolgozószobája felé, ahol újabb mosolygó arc fogadott. Azonnal úgy éreztem, mindig is ismertem ezt az embert. Kérdezte, szeretem-e Beckettet. Mondtam, hogy igen, és rögtön láttam, hogy ezt a választ várta. Beszélgettünk Beckett műveiről, aztán az ő családjukról, az én családomról, az írásról. De igazából közben kívülről is néztem magam, és azt hajtogattam: „Hihetetlen, hogy itt ülök, és csak úgy beszélgetek Kertész Imrével!“ Nagy álmom vált ott valóra.

– Beszéltek a Kaddis előadásáról is?

B. L.: Igen. Döbbenetes számomra, hogy Kertész munkásságát mennyire nem ismerik az Egyesült Államokban. Így aztán Magda és Imre egyaránt lelkesen támogatta ezt az előadást, az első pillanattól fogva. Kérdezett a díszletről. Mutattam neki képeket. Kérdezett a színészről, Jake Goodman-ről is. Róla is mutattam neki képeket. Kérdezte, mikor találkoztam először a szövegével, és miért éreztem, hogy színpadra akarom állítani? Kertész Imre és Magda is nagyon lelkes volt, hogy új közönségrétegek találkozhatnak a művel.

– Kertész is ott lesz a budapesti bemutatón?

B. L.: Kérdeztem, hogy ha el tudnám hozni az előadást Budapestre, eljönne-e megnézni. Örökkévalóságnak tűnt, ameddig gondolkodott, aztán felnézett és azt mondta: “Barbara, ha négykézláb kell odavonszolnom magamat, akkor is ott leszek.”

 

A Kaddis a Jurányi Inkubátorházban vendégszerepel 2013. június 5- 7. között 19 órakor.

Angol nyelvű előadás magyar feliratozással, előadja: Jake Goodman, rendezte: Barbara Lanciers

Az előadás Magyarországon a Füge és az Orlai Produkciós Iroda együttműködésében jön létre.

www.kaddishplay.com