Kasztner – Az ördög ügyvédje

Yoram Leker Franciaországban élő ügyvéd. Anyja 1944-ben menekült meg a deportálástól a nevezetes Kasztner vonaton. Bergen-Belsen után Izraelbe ment, Leker ott született 1960-ban. A család 1964-ben Franciaországba, Párizsba települt át, ő maga azóta is ott él. Kasztnerről szóló regénye, melyből részletet közlünk, megjelenés előtt áll a franciaországi Viviane Hamy könyvkiadónál.

Kasztner

A nevem Kasztner Rezső. Egyik „gyermekem” tollának segítségével engedélyt kaptam arra, hogy visszatérjek az élők birodalmába, de a holtakéról semmit sem mondhatok, mert különben azonnal csöndre ítélnének. Számomra ez a zsarolás olyan déjà vu.

Ez az alkalom – amely Krisztusnak az evangelisták által elmesélt feltámadása óta kivételes lehetőségnek számít – azért adatott meg számomra, mert valamiféle „szolgálatot tettem”. Tévedés ne essék, korántsem akarom Jézushoz hasonlítani magam. Beérem azzal, hogy néhány társammal, mint Joel és Hansi Brand, részt vehettem 1684 ember megmentésében. Ez az akció három belém fúródott golyót érdemelt, és tizenkét napos agóniával ért föl steril körülmények között, ami mindent egybe véve sokkal jobb, mint a kereszten való kín. Ebből senki sem fog evangéliumot írni, és hál’ istennek egyetlen egyház sem fog alapulni „passióm” történetén. Nem voltam szent, egyáltalán nem. Megismertem az élet minden örömét, átléptem minden féle tilalmon… Nem prédikáltam sem szerelmet, sem osztozkodást, hanem egyszerűen csak a kor dobálta történelem kellős közepén találtam magam; arról a történelemről van szó, amelyben aktív szerepem volt, ami végül is a halálomhoz vezetett, a már ismert körülmények következtében. Az életemről már sokat elmondtak vagy leírtak; az Eichmann-nal történt titkos tárgyalásaimról, állítólagos bűnös szándékaimról, hazugságaimról, a náci ördöggel való „kollaborálásomról”, de mindig csak bírósági tárgyalásokon tudtam kifejteni az álláspontomat, ügyvédeim előírásait követve. Megvolt az a gyöngeségem, hogy inkább rájuk hallgattam, ahelyett, hogy őszintén beszéltem volna. A történetem a halálom napján még bűnügy volt, a Legfelsőbb Bíróság vizsgálta. Nem mondhatnám, hogy valamelyest is örültem volna, amikor tudomásomra jutott e felső ítélkező testület döntése, ugyanis az alapja teljességgel jogi, tehát a valóságban történtek összetettségét képtelen értelmezni. Badarság volna arról beszélni, hogy mi is történt „valójában”, mert a tárgyalások egész története az adott pillanatban egészen irreális volt.

Bevallom, hogy amikor Joellel a kezünkbe vettük a bizottság irányítását, a megalománia valóságos válságát éltem át. Igen, a modern kor valamiféle Mózesének képzeltem magam, aki egymagában kivezet Magyarországról 800.000 zsidót, és Palesztinába viszi őket, anélkül, hogy negyven évig a sivatagban bolyonganának.

De igen gyorsan megértettem, hogy ez soha nem is sikerülhetne, mert Eichmann nem a párbeszéd embere, és nyilvánvalóan nem akar mást, mint Himmler ügyletét levezényelni. Ekkor hatalmasat zuhantam a Messiás pozíciójából, és egy közönséges blöffölő bőrében találtam magam. Mentségemre hozom föl, hogy Eichmann-nal szemben semmilyen isteni csapás nem állt rendelkezésemre, mivel akkoriban már minden baj a náci Németországra zúdult, amely egy jottányit sem akart változtatni azon a szent küldetésén, hogy zsidótlanítsa a világot. Ez lett a rögeszméje.

Mindenesetre az bizonyos, hogy az európai és különösen a magyar zsidók helyzete akkoriban annyira kilátástalan volt, hogy egy zsidó számára ezen valamit is változtatni a legnagyobb őrültségnek látszott. Aki hozzám hasonlóan látta, hogy a náci gépezet óramű pontossággal működik, hogy a deportáló vonatok megelőzik a csapatszállítókat, azok számára esztelenség volt az a gondolat, hogy akár egyetlen zsidót is meg lehet menteni. Abba a szakaszba érkeztünk, amikor a náci vezetés számára fontosabbnak látszott, hogy kiirtsa a zsidókat, minthogy ők maguk meneküljenek. Ez a rögeszme Eichmann minden szaván átütött. Halévi bíró ítéletéből azt kiolvasni, hogy a tárgyalásokért cserébe arra vállaltam volna kötelezettséget, hogy a zsidókat a sorsukat illetően hagyjuk tudatlanságban, történelmi képtelenség, amelyet a kortársaim a per idején nem tudtak mérlegelni. Így a hallgatás – ha egyáltalán igaznak tételezzük föl – egyesek szerint megkönnyítette számukra a deportálásokat. De hát hogyan is lehetett volna elképzelni, hogy egyetlen ember hallgatása – ebben az esetben az enyém, Kasztneré – biztosítékot jelent a náci vezetés számára, hogy az egész magyarországi zsidó közösség, vagyis 800.000 ember engedelmeskedik?

Az a mondat, amely a meggyilkolásomat közvetlenül előidézte, az volt, hogy eladtam a lelkemet az ördögnek. Ez azt jelentené, hogy az ördög maga Eichmann volt, és én neki adtam volna el a lelkemet? Az ő akaratának megfelelően hallgattam volna? De akkor elegendő lett volna egyedül az én halálom, hiszen az életem az ő kezében volt. Így ennek az állítólagos „csönd”-nek értelme sincs. Amúgy pedig nem is voltak eszközeim ahhoz, hogy 1944-ben bejelentést tegyek a tévében, hogy a magyarországi zsidókat figyelmeztessem, mi vár rájuk, amit egyébként már tudtak, vagy nem akartak róla tudomást venni. Azután pedig soha semmilyen információt nem titkoltam el azok elől, akikkel a tárgyalások során találkoztam, és akik arra vállalkoztak, hogy terjesszék, amit tudnak, ahogyan ez minden, németek által megszállt országban történt. Sőt, kifejezetten megbíztam küldötteket, hogy járják Magyarország vidékeit, és riadóztassák a lakosságot a folyamatban lévő irtóhadjáratról. De az így értesült helyi közösségek vezetői akadályozták ezt a kezdeményezést, és attól való félelmükben, hogy veszélyes pánikhangulat alakul ki, fölszólították a küldötteket, hogy hallgassanak.

Különben pedig, ha bejutottam volna az országos rádióba – természetesen nem jutottam be –, mit tehettem volna? Ünnepélyesen bejelentem, hogy a németek letartóztatják a zsidókat, és megsemmisítőtáborba viszik őket? A letartóztatásomon és azonnali kivégzésemen kívül mivel járt volna ez a beszéd? Talán azzal, hogy hősi halálált biztosítok magamnak a történelemben? Milyen zsidókat mentett volna meg egy ilyen üzenet? Minden határt őriztek, egyetlen család nem közlekedhetett szabadon sem Magyarország területén, sem bármilyen más megszállt országban.

Mindaz, amit fölhánytorgattak nekem, nem pusztán őrültség, hanem perverz is, mert ez a valóság teljes kiforgatása.

Semmit sem adtam el az ördögnek, pusztán csak üres ígéreteket. Amit Eichmannon keresztül „eladtam” Himmlernek, az nem volt más, mint az angol szövetségesek együttműködése. De ezt az ígéretet már csak azért sem lehetett megtartani, mert az említett szövetségesek fütyültek a magyar zsidók sorsára, olyannyira, hogy még csak meg sem akadályozták az auschwitzi tábor működését, pedig minden dokumentáció a rendelkezésükre állt. Ezzel szemben az ördögtől nem a lelkét vásároltam meg, hanem egy 1800 hitsorsosomból álló „mintát”, és ezek közül végül 1684 meg is menekülhetett. Ez a „vétel” senkinek nem került semmibe, hacsak nem magának az ördögnek nem, aki kénytelen volt vonakodva átengedni ezt a néhány elkárhozottat.

Azért is szidalmaztak, hogy a hozzám közel állókból állítottam össze listát, és ezen túlmenően „Istennek” képzeltem magam, mert arról döntöttem, ki marad életben, és ki hal meg. Erre szívesen feleltem volna, hogy egyrészt senkinek a haláláról nem döntöttem, másrészt az vesse rám az első követ, aki egy tűzből inkább a szomszédját mentette volna ki, mint a saját gyermekeit.

Ami azt a kevés szabadságot illeti, amely tárgyalási pozíciómból eredt, természetesen ügyeltem arra, hogy a hozzám legközelebb lévők kerüljenek a listára, de az 1800-as létszámból ők összesen talán csak tízen voltak, ezt a legegyszerűbb náci szótárban „mintának” nevezték.

A legkülönösebb pedig az, hogy amikor a lista már össze volt állítva, és a rajta lévőknek – köztük az én rokonaimnak – sikerült épségben Svájcba eljutniuk, továbbra is próbálkoztam Himmlernél, hogy még több embert mentsek meg. Az életem kockáztatásával Németországba mentem, pedig nyugodtan maradhattam volna Bázelben a rokonaim mellett.

Az igaz, hogy Becher mellett tanúskodtam. De hát ez bűn? Nem tettem mást, csak az igazat mondtam. Az ő aktív segítsége nélkül a mentőakciónk meghiúsult volna. Becher persze nem irgalmas lélekként cselekedett, hanem azért, hogy a háború után mentse a bőrét. És aztán? Talán vissza kellett volna utasítanom a tanúságtételt pusztán csak azért, mert indítékai nem voltak kellőképpen tiszták? Vagy hallgatnom kellett volna, mert erőszakos cselekedeteket hajtott végre az orosz fronton és másutt? De hát ezekről nem is mondtam semmit! Mennyiben akadályoztam meg a nürnbergi bíróságot abban, hogy elítéljék, ha egyszer megérdemelte? Végül pedig, most, hogy már mindenki tudja, elmondhatom, hogy a Zsidó Ügynökség támogatásával léptem föl, amelynek jó oka volt arra, hogy Bechert fölhasználja. Azért haltam meg, hogy ezt eltussolják, vagy csak egy fanatikus banda akarta ezt? Nincs jelentősége.

Senkitől nem kérdeztem semmit, hogy vajon miért így végeztem.

De a lányomnak és unokáimnak, akiket nem láthattam felnőni, és ez ezen túl mindenkinek, aki a vonaton volt és még életben van, elégtételt követelek, a lehető leggyorsabban. Nem az én becsületemről van szó; annak sem a bírák sem a golyók nem tudtak ártani. Itt egész Izrael állam becsületéről van szó.

 

Az ördög ügyvédje

Kasztner egyik gyermeke vagyok, vagyis az ördög gyermeke, legalább is azé, aki Fausthoz hasonlóan eladta a lelkét, ami végsősoron ugyanaz.

Mi, a Kasztner vonat túlélői Halévi bíró kegyelméből egyfajta szennyes elképzelés eredményei vagyunk! És még mindig itt állunk beszennyezetten! Merthogy amikor Halévi bíró elítélte Kasztnert, mindannyiunkat elítélt, mivel mi a legsúlyosabb bűn gyümölcsei vagyunk (vagy a gyümölcsből származunk), ez a bűn pedig az ördöggel való paráználkodás.

Bűnös vagyok, mert egy másik kolozsvári vagy máshonnan való zsidó fiának a helyét foglaltam el, akinek az volt az egyetlen hibája, hogy nem szerepelt Kasztner listáján, így én elkerültem a végzetemet, amely a végső megoldás révén a nemlétezés lett volna, amitől az anyám rendkívüli módon megmenekült.

És ha mindennek ellenére megláttam a napvilágot, akkor ez valamiféle meghatalmazásnak köszönhető, amely hamis, sőt elorzott megbízáson alapszik. A születésem – a történelem színe előtt – kényszerített születés volt, persze fogó nélkül, de mégiscsak kényszerített, és így az életem, akár akarom, akár nem, hordoz magában valami jogtalant. Emiatt adósa vagyok annak vagy azoknak, akiknek eloroztam a helyét, és örökké adósuk is leszek.

Kettős eredendő bűn gyümölcse vagyok: az egyik az, amely mindannyiunkban közös; ehhez hozzájön az a bűn, amelyet Kasztner követett el, aki néhány zsidóért cserébe eladta a lelkét. Az ebből eredő bűntudat érzése nem olyan, amelytől többé-kevésbé mindannyian nehezen megszabadulunk. Ehhez társul még egy másik, egy zsigeri bűntudat is, amelyet – akár egy állandóan fakadó sebet – magunkon hordunk, és amelyet csak a beteg halála árán lehetne összevarrni. Azt hiszem, ez olyasmi lehet, amit egy gyilkos érez; arról beszélek, aki a bevett kifejezéssel élve „képes megkülönböztetni a jót és a rosszat”, ami olykor pontos látást követel meg.

Mindez azt jelenti, hogy a gyilkos, akiről beszélek, közönséges bűnöző, afféle alkalmi gyilkos, aki hirtelen felindulásból cselekszik, szemben az olyan sorozatgyilkossal, mint Hasfelmetsző Jack. Ez utóbbi bizonyára a hasra mért mozdulataival tölti hátralévő napjait.

Kíváncsi vagyok, hogy egy olyan emberre, mint Kasztner Rezső, hogyan hathatott az, amikor hazájának egyik bírója azt mondta: eladta a lelkét az ördögnek. Kivált, hogy Kasztner valószínűleg semmit sem tudott Halévi bíró kompromisszumairól. Nyilván föl volt háborodva, de semmi kétely sem volt benne? A tizenkét nap agónia alatt, legalább is akkor, amikor a tudatánál volt, nem félt attól, hogy nincs többé lelke, amelyet visszaadhat Istennek?

És ha Kasztner eladta a lelkét, hogy megmentse a vonat utasainak lelkét, akkor mi, akik az adósai vagyunk, teljes mértékben saját lelkünk urai vagyunk? Nincs a lelkünk valamiképpen jelzáloggal terhelve?

Azzal vigasztalom magam, hogy Oscar Wilde mondatát idézem föl: Faust voltaképpeni tragédiája nem igazán az volt, hogy eladta a lelkét az ördögnek, hanem az, hogy a valóságban nincs is ördög, aki megvegye…

Várkonyi Benedek fordítása