Karácsony Benő, Kolozsvár hányatott sorsú írója

„A világot senki sem fogja szebbé tenni, nincs is rá szükség, csak magunkat öntsük egy kicsit elviselhetőbb formába”
Karácsony Benő: Napos oldal

 

Klärmann Bernát néven született zsidó családban 1888. szeptember 7-én Gyulafehérváron. Családjáról és gyermekkoráról elsődleges forrásunk önéletrajzi regénye, ami az Utazás a szürke folyón címet viseli. Ebből megtudhatjuk, hogy apja, a nagyszebeni születésű Klärmann József, városszerte jól ismert férfiszabó, akinek pénzzel szembeni közönye odáig vezetett, hogy „a város fele előkelősége, maga a polgármester is adósa maradt a szövet és a varratás árával”.[1]

Eleinte szorgalmas tanuló: a gyulafehérvári izraelita népiskolát jó eredménnyel végzi el. Tanulmányait az elemi iskola elvégzése után a Gyulafehérvári Római Katolikus Főgimnáziumban folytatja, de itt már tanulmányait bukások és javító vizsgák kísérik, természetrajzból és magyarból is csak elégséges osztályzatokat szerez. Egy diákcsíny miatt az érettségit sem engedélyezik neki, de a tanév végén a szigor megenyhült, s az őszi pótérettségin egy másik intézményben, a kolozsvári piaristáknál, sikeres vizsgát tehetett.

Az érettségi után jogi tanulmányokat folytat Nagyváradon, ezt viszont apja csődje miatt hamarosan abba kellett hagynia. Klärmann József hirtelen, de nem váratlanul tönkremegy, hitelezői és a hitelezőket képviselő ügyvédek hatására szó szerint megőrül. Fia, Benő kíséri apját az elmegyógyintézetbe. Önéletrajzi regényében, Sebestyén patikus álarca mögé rejtőzve így ír erről: „Megtakarított pénzemből gépkocsit béreltem, hogy apámat elmegyógyintézetbe szállítsam… Az ócska kocsi nehéz, többórás út után érkezett meg velünk a rendeltetési helyére. Az elmegyógyintézet előtt apám gyanút fogott, megfordult, és ügyetlen léptekkel igyekezett menekülni. A gyógyintézet szolgái utána siettek és megragadták… Megrendülve követtem megcsukló lépteit. Összeroppant, a csalódás lesújtotta. Arra kértem a szolgákat, hogy fogják gyöngéden.”

Az atyai apanázs megszűnését követően ügyvédi irodákban kezd el dolgozni, mint gyakornok s mellette ír. Tudósítója és szépírója lesz a Gyulafehérvári Hírlapnak, ahol az írás mellett szerkesztői feladatokat is ellát. Cikkeit nem ismerjük, mert legnagyobb része alatt vagy nincs aláírás, vagy csak talányos utalást találunk a szerző személyére. Újságírói munkájáról első regényében, a Pjotruskában ír, ahol Baltazár figuráját saját magáról mintázta meg. 

Életének következő fordulatát a háború kitörése hozta el. Behívják és szinte azonnal a frontra vezénylik. A katonaéveiről szinte semmit sem tudunk. Nem mesélt róla és nem írta ki magából. Annyi bizonyos, hogy megjárta a galíciai frontot és legalább egy alkalommal megsebesült. Sebesüléséből a temesvári katonakórházban épült fel.

A háborúból 1918-ban tért haza. Hamarosan Gyulafehérvárról Kolozsvárra költözött és befejezi jogi tanulmányait: köz- és váltóügyvédi végzettséget szerez. Ugyancsak Kolozsváron megnősül: feleségül veszi azt az önkéntes ápolónőt, aki a temesvári katonakórházban dolgozott akkor, amikor sebesülten feküdt ott.

Felesége Klärmann Teréz, akit közeli ismerősei egyszerűen csak Rizának szólítottak a dési Klärmann-családból származott. A házassága után úgy tűnt, rendeződik az élete: Kolozsváron az Ady út 3. szám alá költöztek, ügyvédi karrierje elindult és felesége családja szívesen látta. Családi életük 1919. április 15-én teljesedett be, amikor fiuk született, Ferenc, akit a család csak „Potykónak” hívott.

A háborút lezáró békediktátum után ő is, mint sok kortársa, csalódottá válik, úgy érzi, kicsúszott a talaj a lába alól. A talajvesztettségnek ez az érzete akkoriban elég általánosnak mondható az „elveszett generáció” tagjai között. Egyre visszahúzódóbbá válik, igyekszik a külső szemlélő nézőpontját felvenni. Nem kerüli a nyilvánosságot, de nem is keresi. Csalódottságát és kiábrándultságát szerencsétlen etnikai helyzete csak fokozta. Sándor Dezső írta róla:” Erdélyben élt, a román királyság idején, kettős kisebbségben. A román uralkodó osztály szemében magyar volt. A magyar kisebbség számára zsidó.”[2]

Ügyvédi munkájából is hiányzott a lelkesedés, ezt írta róla: “Sohasem voltam intenzívebb értelemben ügyvéd… A kapun egy szerény cégtábla ma is azt állítja, hogy ügyvéd vagyok, de az idők folyamán szerencsésen eléggé beporosodott ahhoz, hogy a jogkereső közönség figyelmét elkerülje.”[3]

Kolozsvár irodalmi életének ismert szereplője. 1932-ben a Pen Club magyar alosztályának pénztárosává választják s ebben a minőségében az igazgatótanács tagja is lesz. 1934 és 1940 között az Erdélyi Helikon tagjaként minden évben részt vesz a marosvécsi irodalmi parlament munkájában. Itt készül róla az egyetlen ismert filmfelvétel. A házigazda, Kemény János szenvedélyes fotós és filmes. Vendégeiről amatőr felvételeket készít és az egyiken feltűnik Karácsony Benő is. 1936-ban kiáll a közönség elé: a Pásztortűz alkotótársaság tagjaként fellép a Kemény Zsigmond Társaság irodalmi estjein. Még ugyanebben az évben megjelenik a Napos oldal című regénye és felolvasó-népszerűsítő körútra indul vele.

A 40-es évek elejére neves és elismert íróvá vált. Színdarabjait rendszeresen játszotta a kolozsvári színház, novelláit közölte az Erdélyi Helikon és a budapesti Napkelet című irodalmi folyóirat is. A Napos oldal című regényének megjelenése után sorra jelentek meg könyvei Erdélyben és Magyarországon is.

A fokozódó antiszemita légkörben egyre nehezebben találja a helyét, egyre kiábrándultabbá válik. Ezt írja az 1940-es Pesti Könyvnappal kapcsolatban: „Ma undorral olvastam egyik helyi lapban, hogy a pesti könyvnapon az egyetlen zsidó voltam. Úgy hatott, mintha azt írta volna: az utolsó zsidó! – Ölel szeretettel Benő.”[4]

A jogkorlátozó intézkedések és támadások közepette is kitartottak zsidó hitük mellett. Fiuknak, Ferencnek viszont azt tanácsolják, hogy térjen át reformátusnak, amit ő meg is tesz. A kereszténység felvételére 1940. szeptember 7-én kerül sor, keresztszülei Mózes András, Járosi Andor evangélikus lelkész és felesége, Brandt Laura lesznek.

„Az a nézetem minden világnézetről, hogy az úgy nézi a világot, mint mi a holdat: mindig csak egyik oldalát látja, és halvány gőze sincs arról, hogy mi történik az érem másik oldalán. Ami engem illet, én szeretek az érem mindkét oldalára rákacsintani.” (Karácsony Benő: Napos oldal)

Ahogyan zsidó vallásával, úgy magyarságával sem akart szakítani. Az üldöztetések alatt a kolozsvári neológ főrabbi, dr. Weinberger Mózes felszólította Karácsonyt, hogy „szakítson magyar irodalmi kapcsolataival és deklarálja magát zsidó írónak, hiszen a magyarok megtagadták őt és nem tartják magyarnak”[5], mire azt válaszolta, a főrabbinak, hogy „a zsidó nacionalizmust sem értékeli többre, mint a magyart: mindkettő egy tőből fakad: embertelenségből és ostobaságból. Hogy ki milyen nemzethez tartozónak érzi magát, saját maga dönti el s mert a magyar fasiszták és nacionalisták antiszemitizmust hirdetnek, azért ő nem tagadja meg Kossuth, Rákóczi, Petőfi és Ady népét. Mint ahogyan ezzel nem tagadja meg vagy el zsidó származását sem.”[6]

1944 májusában gettóba hurcolták, de ide már egyedül érkezett. Fia Budapestre menekült, feleségét pedig még el tudta helyezni a kolozsvári ideggyógyászaton. Lelki egyensúlya végérvényesen megbomlott, még a segítségnyújtás iránt is közömbös maradt. Dr. Járosi Béla evangélikus lelkész megpróbálta megmenteni, amit tudomásul vett, de a lelkész által javasolt lépéseket nem tette meg. A harcot feladta, belenyugodott sorsába. A gettóban töltött hetek alatt akadtak látogatói, de róluk sem vett tudomást. Így ír erről barátja, Salamon László a visszaemlékezéseiben: „még a gettóban történt, hogy egy nap hívták Karácsonyt a szögesdrót-kerítéshez, ahol már várt reá Wass Albert. – Hol vannak a kézirataid? – kérdezte. Erre Karácsony Benő keserű tekintettel végigmérte őt, és válasz nélkül otthagyta…”[7] Túlélők beszámolói szerint a találkozás után hetekig némán ült a székében, maga elé meredve és akkor sem mondott semmit, amikor a gettót felszámolták, őt pedig Auschwitzba deportálták.

Utolsó napjaiban csak az vigasztalta, hogy legalább családja biztonságban van. Nyár elején Auschwitzba került, itt még találkozott vele Salamon László: „Csíkos rabruhában, egy barakk falának dőlt a tikkasztó napsütésben.”[8] Nem tudhatta, hogy mi történt feleségével és fiával. Egy hónappal Karácsony deportálása után, 1944 júliusában,  felesége elhunyt a kolozsvári ideggyógyászaton. Fia, Ferenc pedig Budapesten vesztette életét, miután a  nyilasok által vezényelt kényszermunka alatt rádőlt egy fal.

Karácsony Benő halálának ideje és körülményei nem ismertek.

[1] Baróti Pál: Karácsony Benő (Utószó). In: K. B.: Tavaszi ballada. Bukarest, 1968. Kriterion.

[2] Sándor Dezső: Emlékezés Karácsony Benőre. Új Élet 1969. szept. 15. 4.

[3] Ligeti Ernő: Karácsony Benő nyilatkozik a darabjairól, az írás műhelytitkairól és sok mindenféléről, ami bevilágít egy író gondolatvilágába. Független Újság 1937. okt. 9.

[4] Karácsony Benő levele Szemlér Ferenchez. (1940. jún. 20.)

[5] Salamon László visszaemlékezései. Közölte Vezér Erzsébet. In: V E.: Karácsony Benő. Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1964.

[6] Salamon László visszaemlékezései. Közölte Vezér Erzsébet. In: V E.: Karácsony Benő. Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1964.

[7] Salamon László visszaemlékezései. Közölte Vezér Erzsébet. In: V E.: Karácsony Benő. Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1964.

[8] Salamon László visszaemlékezései. Közölte Vezér Erzsébet. In: V E.: Karácsony Benő. Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1964.