Kalózok kóser szakácsa

Írta: Angelina Muñiz-Huberman - Rovat: Irodalom, Kultúra-Művészetek

Nem akármilyen dolog híres kalózok szakácsának lenni.

Nora Glickmannak

Olyan kalózokénak, akik megjárták majdnem az összes tengert, mindig sikert arattak, temérdek zsákmányt szereztek, és még a szárazföldön is érvényesülni tudtak. Volt merszük hozzá, hogy kémek, nagyhatalmú királyok közvetítői, hírvivők, diplomaták, írók legyenek. Haditerveket szőttek, mezőgazdasági telepeket alapítottak és új iparágakat fejlesztettek ki, majd pedig – hab a tortán – visszavonultuk után a vígan éltek a bevételeikből, és közösségük tiszteletben álló tagjaivá váltak.

Hozzá kell tennünk, hogy ezek a kalózok nem akármilyen kalózok voltak. Nem katolikusok, nem protestánsok, nem muszlimok, hanem zsidók, én pedig nem akármilyen szakács voltam, hanem a legmagasabb szintű gasztronómiák, a kipróbált és ízletes receptek avatott szakértője, a legkülönlegesebb és legismeretlenebb ízek döbbenetes újító érzékkel megáldott mestere, egyszóval egy  kifinomult ínyenc, és ami még fontosabb, kóser szakács.

Ilyen tulajdonságok birtokában fogok most hozzá, hogy elmeséljem a várakozók, vagyis a Karib-tenger zsidó kalózainak történetét. Hogy kik is vagyunk mi, várakozók? Azok az erőszakkal áttérített szefárd zsidók, akik a Szent Inkvizíció elől menekülve a frissen felfedezett földrészen leltünk új munkalehetőségekre. Cukornádat, kávét, kakaót, dohányt, kukoricát, és burgonyát termesztettünk, és bányákat tártunk fel.

Idáig minden nagyon jól ment, azonban a kereskedelem felvirágzásával kirekesztettek minket, Spanyolország és Portugália királyai pedig a gyűlöletes Inkvizíciót bízták meg zaklatásunkkal, kifosztásunkkal és megölésünkkel. Mi, várakozók, nem voltunk se félénkek, se lusták, új helyeket kerestünk, ahol menedéket lelhetünk, és a minket üldözni nem kívánó protestáns államokhoz fordultunk védelemért. Hollandia és Anglia lehetővé tették letelepedésünket, és támogattak minket, főként, mivel harcot vívtak a katolikusok ellen.

Így történt, hogy sok közülünk való tapasztalt tengerész és térképkészítő, valamint én, a nagy szakács, éppolyan Karib-tengeri kalózokká lettünk, mint az angolok: spanyol hajókat támadtunk meg, és elragadtuk tőlük a rakományaikat. Így harcoltunk a pusztító Inkvizíció ellen.

Ennek tudható be, hogy a keresztényektől való megkülönböztetés végett várakozóknak kezdtük nevezni magunkat, hogy burkoltan tudomásra hozzuk Messiásváró, zsidó önazonosságunkat. Meg kell mondanom, nagy megtiszteltetés volt számomra ilyen bátor emberek ételét készíteni. Főleg azt élveztem, amikor a Palache fivérek kapitánysága alatt szálltam hajóra, valamint azt, hogy minden egyes portyánkkal egyre csak fejlődött konyhaművészi tehetségem. Szeretném felidézni most egyik ilyen portyánkat.

Épp a Tréfacsináló nevű hajón dolgoztam. Mikor két hatalmas spanyol gálya került a látóterünkbe, hajónk teljes sebességgel feléjük indult, és orrával a két hispán bárka közé hatolt, lehetetlenné téve számukra bármiféle hadmozdulatot. Két oldaláról ágyútűz alá vette őket, majd ugyanolyan gyorsasággal tovasiklott és köddé vált.

Ekkor történt, hogy hadihajónk, az Eszter királyné kihasználta a spanyol gályák zavarodottságát, és megtámadta őket. Igazi királynőként érvényesítette akaratát, és már a süllyedés szélére taszította őket, mikor hozzáfogott a megcsáklyázáshoz. Féktelen harag tombolt a legénységben, jobbra-balra csapó, csillogó kardjaik nem hagytak nyugtot az ellenségnek.

Rövid idő alatt legyőzték a spanyolokat, akik képtelenek voltak összeszedni magukat azok után, ami a szemeik előtt zajlott. Hamar a hajófenékbe vetve, fegyvertelenül találták magukat.

A kalózok tökéletes rendben ürítették ki a hajókat. Aranypénzből, drágakövekből, ezüstrudakból és különféle nemesfémekből álló gazdag hadizsákmányt vittek magukkal. Rendkívül eredményes  napot tudhattak a magukénak; veszteségeket nem szenvedtek. Felgyújtották a hajókat, és feszes vitorlával álltak tovább, hogy a Tréfacsinálóhoz csatlakozva biztos kikötő felé vegyék az irányt. Mindeközben jutott időm rá, hogy ízletes kóser lakomát készítsek tiszteletükre, győzelmeink megünneplésének kedvenc módja ugyanis a fényűző vacsora volt.

A tenger ragyogott azon a délutáni órán. A visszatükröződő nap vakított, engem pedig, bár már rég hozzászokhattam volna, újra és újra döbbenettel töltött el a tengeri utak titokzatossága, mely sosem hagy nyomot, akárhányszor is járjuk meg ugyanazt az irányt. Ám a tenger, még ha ismétlődik is, mindig tartogat meglepetéseket, és mintha elérhetetlen lelke lenne. Főként akkor, ha úgy dönt, megbünteti az elővigyázatlanokat.

Mivel a tenger istenének nincs oltára, nem tudni, milyen áldozati ajándékra lenne szüksége, mert sem az emberélet, sem az elsüllyedt hajók nem elégítik ki. Alaktalansága megfoghatatlanná teszi, és hiábavaló énekelni hozzá, mert megvet bármifajta hízelgést. Ő lehet a valódi isten az istenek között. Az egyetlen. Kezdet és vég nélküli. Érzelmektől és eszméktől mentes. Tökéletes a részvétlenségében.

A tenger azonban hasznomra volt, mert ringatózása egyedülálló ritmust nyújtott a főzéshez. Így hát a lakoma elsőrangúra sikeredett és mindenki elégedett volt.

A Tréfacsináló és az Eszter királyné Port Royal felé vették az irányt. Az időjárás kedvező volt, és hamar látómezőnkbe került a kikötő. A legénység tagjai pihenésre és zsoldra sóvárogva várták a megérkezést. A nős emberek asszonyaikhoz mentek, a nőtlenek a kikötői lányokhoz, akik készen álltak fogadásukra. Az átélt félelmet és veszélyt, a halál közelségét a test örömeibe akarták fojtani. Mindent egybeolvasztani. Majd aludni, mint a szentek, a szentség leghalványabb jele nélkül. Hagyni, hogy a fáradtság kimerítse testüket, elernyessze izmaikat, és behatolni az álom mindent eltörlő és feledtető birodalmába.

Az ehhez hasonló portyák után kedvemre volt a pihenés, a csaták és az elkészített étkek feledése. Olyankor rejtőzködő tevékenységnek, a hallgatás tudományának adtam át magam, hisz ki is törődik egy szakáccsal, ha elmúlt az étkezés ideje? Így váltam észrevétlenné, és senki sem figyelt arra, hogy mit hallok meg konyhaművészi feladataim végzése közben. Birodalmam, a konyha sokszor összeesküvők és kényes döntéseket hozó személyek találkahelye lett, olyanoké, akik nem akarták, hogy a többiek gyanakodjanak rájuk. Miért is menne bárki a konyhába, azon kívül, hogy megtudja, milyen fogás lesz aznap, vagy hogy készíttessen valamit? Egyik-másik tábor összeesküvői azonban az én királyságomban adtak találkát egymásnak, és nem törődtek velem, mert azt hitték, feladatom kizárólag az étel elkészítésére összpontosul.

Az ételre és az italra való összpontosítás kiemelkedő fontossággal bír.  A legénységnek és a tiszteknek szánt hús – legyen az hal vagy szárnyas –, zöldség és gyümölcs mennyiségének kiszámítása csakugyan egész embert kívánó feladat. Aztán ott van a döntéshozatal is: hogyan készítsem el, hogyan ízesítsem és fűszerezzem őket.

De a legfőbb mégis a rituális étrend szabályainak követése. A tisztátalan élelmiszerek kiselejtezése, a tökéletes állapotban lévő húsok kiválogatása, a tejtermékekkel való keveredésük kiküszöbölése, a speciális trükkök az edények és fedők elkülönített használatára, aztán tökélyre fejlesztett megtisztítása a dézsákban.

Így töltöttem időmet, de a hallásom olyan kifejlett volt, hogy képes voltam egyszerre több beszélgetésre is figyelni. Ráadásul, jó szakács lévén, nem csak a receptek kiötlésének, de a titkok megtartásának és mesélésnek is függője voltam. Mint megannyi író, történeteket főztem, bár néhányszor annyira elkalandoztam, hogy megfeledkeztem a főzésről és odaégtek az ételek. Még az is meg-megtörtént, hogy a kifutott a víz, és megpörkölődtek az edények. Olyankor különc neveket eszeltem ki a fogásoknak, mint “titokzatos füstben sült csirkemell”, “articsókakrém jól begyújtott kemence módra”, vagy “kerti zöldségek a Kabbala tüzében”; az asztaltársaság pedig csodájára járt az új ízeknek és illatoknak. Arra a következtetésre jutottam, hogy minél borzalmasabb az étel, az éhes emberek annál nagyobb gyönyörűséget lelnek benne. Így tehát törekedtem rá, hogy minél később kerüljön sor az étkezésekre, hogy az üres gyomrok bármivel megelégedjenek, jóllakottságukkal pedig kritikai érzékük is csökkenjen.

Más napokon ihletett formába kerültem és minden tökéletesen sikerült. Néha megesett, hogy a katasztrofális fogásaimhoz szokott asztaltársaság elvesztette ízérzékét és azt se tudta, mit várjon tőlem.

Valójában a konyha csak ürügy volt, én írni szerettem, és még csak nem is recepteket, kiagyaltam hát, hogy mindig magamnál tartok egy kis füzetet, amibe lejegyzem az emberi nem különös hóbortjait. Ez volt az én másik titkos tevékenységem.

Ráadásul egy kalózhajó jó hely arra, hogy értesüljünk minden politikai cselvetésről. Kész tanulmány uralkodásról és hatalomról, hierarchiáról és érdekekről. Egy miniatűr ország. Ahol kapitány parancsol, ott a tengerésznek hallgass a neve. Ahol viszont a szakács parancsol, ott nem parancsol senki más. Úgy tartják, hogy a főzés művészet és titok is egyben. És persze veszélyforrás is, hisz meg lehet mérgezni az asztaltársaságot, vagy valami szörnyű alapanyagból készült fogást tenni eléjük, s később elmondani, mi volt az ételben. Mint az egyik híres Shakespeare-tragédiában (mikor Londonban éltem, láttam néhány darabot a Globe Színházban), ahol egy anyának a saját fiát tálalják fel. Ezt az ötletet én javasoltam a szerzőnek.

Nem vagyok hát híján a témáknak és a gondolkoznivalónak sem. Többek között a várakozókon gondolkodtam. Várakozók, várakozók, miért kell mindig várni? Miért a várakozás minden emberi tett ösztönzője? Olyan, mint a szél a vitorlának? Várni kell, hogy fújjon, és akkor gyorsabban jutunk előre, gyorsabban érünk révbe. Mikor elindulunk a kikötőből, arra várunk, hogy célba érjünk, aztán pedig arra, hogy visszatérjünk. Az indulás és az érkezés pontja felcserélődik, de az útvonal ugyanaz marad.

Várni  a nappalt és az éjszakát, egyiket a másik, másikat az egyik után. Virradjon. Esteledjen. Múljon az idő. Más szóval, jöjjön a halál. És hogy elkerüljük, eszünk. Ez az én sorsom, enni adni, hogy a várakozást tápláljam. Írni a kis füzetembe, hogy megfeledkezzek az időről. Az írás az egyetlen módja, hogy az idő ne rohanjon el. Az írás a fiatalság forrása.

De most félbe kell szakítanom gondolataimat. A Palache fivérek hívnak, hogy megbízzanak egy nagy rakomány élelmiszer megvásárlásával, mert két nap múlva újra elindulunk, egy kém ugyanis arról jelentett, hogy gazdag kincsekkel teli spanyol gályaflotta jár már a közelünkben.

Itt szakítom félbe kis füzetembe írt feljegyzéseimet, és azonnal indulok a piacra. Holnap is nap lesz, és tovább gondozhatom titkos írói tehetségemet.

Boda Benjamin Gábor fordítása

Kapcsolódó cikkek:

Soltész Béla: Latin-amerikai zsidó mozaik

Zelei Dávid: Trópusi zsinagógák – a latin-amerikai zsidó irodalomról

Ilan Stavans: Egy jiddiser bóher Mexikóban

támogatás
Pop up banner

Címkék:2020-05, Dél-Amerika, Dél-amerikai zsidó irodalom, Dél-amerikai zsidóság

[popup][/popup]