Kairót is magával viszi a szívében

Lehet-e egy arab zsidó?

– ezt kérdeztük 2013. januári számunk címlapján. Ha akkor nem, 2016 januári összeállításunkból egyértelműen kiderül: nem lehet.

Három zsidó írót mutatunk be, akik arab országban születtek vagy felmenőik révén kötődnek oda. Történeteik fordulópontja mindhárom esetben ugyanaz: az arab függetlenség elnyerése, a nemzetté válás pillanatában az addig befogadó közösségek kilökték magukból a zsidókat, akik ezer évnél régebben éltek azon a tájon.

A tunéziai Albert Memmi még az ország függetlenségi harcában is részt vett, de a győzelem után nem tűrték meg tovább: a 20. századi arab nemzetállam nem volt olyan befogadó, mint a 19. századi európai nemzetek. A zsidó vallású magyar/német mintájára konstruált zsidó vallású arab nem bizonyult lehetségesnek.

A judeo-arab anyanyelvű, tuniszi zsidó Memmi súlyos identitásválságon ment keresztül és Franciaországban újra kellett építeni önmagát, hogy ne váljon „sóbálvánnyá”, mint könyvének címe utal rá.

A híres aleppói (Szíria) rabbik örökségét felvállaló Haim Sabato regényeiben próbálja a nagy múltú közösség emlékét feltámasztani, miközben legendás nagyapja példáját úgy követi, hogy maga is egy közösség rabbijaként tevékenykedik.

A 30-as éveiben járó Moshe Sakal pedig már csak izraeli történeteket ír: az arab országokból bevándorolt, de nagyon eltérő kulturális hátterű nagyszülők bevándorlás utáni történeteiből építi fel könyveit.

 *

A frankofón Moshe Sakal abban leli örömét, hogy két világ kultúrája között épít hidakat egy olyan korban, amelyben az elszigetelődés az uralkodó gondolat.

Moshe Sakal hat évig élt Franciaországban, s párizsi kiejtéssel sajátította el a francia nyelvet. Amikor ezen a nyelven szólt Egyiptomban született, de francia anyanyelvű (Izraelben élő) nagymamájához, az megvetően nézett rá.

„A nagymama úgy beszélt, mint Dalida”, mondta Sakal, utalva a több nyelven beszélő és fellépő egyiptomi énekesnőre. „Számára csak az egyiptomi kiejtés volt az igazi, a hiteles, a szép, az én párizsi kiejtésemet pedig holmi zsargonnak, gyatra tájszólásnak tekintette. Nemcsak hogy lenézte, ki is javította, egy ponton túl pedig megérteni sem volt hajlandó: én a Párizsban tanult franciaságommal beszéltem, ő pedig csak nézett, elkerekedett szemmel és azt mondta: ’Nem tudom, hogy mit beszélsz’.”

Yolanda címen megjelent új könyvében, amit talán félrevezető lenne önéletrajznak nevezni, a főhős Egyiptomban született nagymamája 1948-ban Izraelbe vándorol, de Kairót is magával viszi a szívében, cionista ugyan, de a héber nyelvet csak alapfokon ismeri, csak franciául olvas, és ki nem teszi a lábát Izraelből.

„Azzal, hogy Párizsba mentem, talán azt az életet tapasztaltam meg, amit neki kellett volna élnie”, jegyzi meg Sakal. „Ahelyett, hogy Palesztinába települ és egy új nyelvet tanul meg, mehetett volna Franciaországba is. Ő azonban cionista meggyőződésből Izraelbe jött, néhány hónappal az államalapítás előtt. Tel Avivban telepedett le, és összes testvérével közölte: itt marad, s ha látni akarják, akkor látogassák meg.”

Yolanda a 35 éves Sakal negyedik könyve – ezt egy novelláskötet előzte meg (Scenario – Forgatókönyv), továbbá két regény (The Island – A sziget; A Mother’s Case – Egy anya esete). Bachelor fokozatát héber irodalom és fordítás témakörben szerezte meg Párizsban, majd a mesterfokot a tel-avivi egyetemen teljesítette – filozófiából. Jelenleg az Izraeli Könyvtárak Központja irodalmi osztályának igazgatója, továbbá a fordítási csoport vezetője, ezen kívül kritikákat és cikkeket ír a Haarec számára.

Mióta a Yolanda megjelent, gyakran kérdezik tőle, melyek a regényben az önéletrajzi elemek, s mi a fikció. Az olvasók, szokás szerint, tudni akarják, mi az úgynevezett „igazság”, hogy eloszlassák a regény olvasásakor keletkezett illúziókat. Mire Sakal így felel: „szándékosan félrevezető módon írtam. A történet ugyan nagyon bensőséges, ám amikor az olvasó azt hiszi, hogy közelebb került az igazsághoz, az elillan. A történetben minden valóság és fikció egyidejűleg.”

E könyve előtt Sakal nem mert a családjáról írni. „Csak most értem meg például, hogy az előző könyvemben a főhős miért volt adoptált gyerek. Nemcsak az én genetikával és termékenységgel kapcsolatos megszállottságom az oka ennek, hanem az is, hogy úgy éreztem: a mi történetünk nem része ennek az országnak. Ebben a könyvben egyszerűen igazolom a mi történetünket, és helyet adok neki az izraeli identitáson belül. Én mindig is abban a tudatban nevelkedtem, hogy szefárdok vagyunk, hogy ez nem szégyen, hogy erre is büszkék lehetünk, ám ugyanakkor valahol nem is fontos. Egyszer megkérdeztek, hogy vajon ért-e diszkrimináció a származásom miatt, én pedig igennel feleltem, mert a hadseregben egyszer egy sofőr ’piszkos askenázinak’ nevezett”, meséli Sakal nevetve.

„Mutattam már a nagymamámat fürdőruhában?”, kérdi Sakal, s egy tel-avivi tengerparton készült fényképet mutat. „Valódi szépség volt, és erős nő, aki soha ki nem tette a lábát az országból, de sokkal többet tudott a világról, mint sok világlátott izraeli.”

Sakal mind a két nagymamáját ismerte: egyik Kairóból, a másik Damaszkuszból származott. Zavarja is, hogy az izraeli kultúra a bevándorlókat megfosztotta identitásuktól. Ez az oka annak – állítja – hogy ő ma nem beszél arabul. A gimnáziumban franciául tanult.

„13 éves koromban az Alliance Française-ben kezdtem franciául tanulni. Otthon a családban nem beszéltek hozzám sem arabul, sem franciául, ami felfoghatatlan. Képzeld el, ha ma tudnék arabul olvasni! Szerencsére az Alliance megmentett engem. Nagyszerű tanáraim voltak, akik nemcsak a francia nyelvet, hanem a kultúrát és az irodalmat is megszerettették velem. Ennek egészen kivételes hatása volt arra az emberre, aki később lett belőlem és megerősítette a nagymamámmal való kapcsolatomat is. Gyakran látogattam meg őt az otthonában, ültünk a konyhában és órákon keresztül olvastuk a francia irodalmat.”

Sakal Egyiptoban született nagymamáját később az egész családja követte Izraelbe, kivéve a legidősebb fivért. „Ő a Moszad ügynöke volt – magyarázza Sakal – a regény Edmond bácsi nevű karakterét róla mintáztam. Nagyvilági ember volt, élt Párizsban és Londonban, s ezt soha nem bocsájtották meg neki. Úgy tűnik, én az ő nyomdokain járok, nem a nagymamát követem. Pedig neki kellett volna arra járni és mindazt megtenni, amit én csináltam.”

Miért gondolja, hogy ezt kellett volna tennie? Miért lett volna logikusabb számára Franciaországba vándorolni, mint Izraelbe?

Sakal: „Ha az ember a kozmopolita Kairóban, egy nagypolgári zsidó családban nő fel, logikusabb az előbbi. Nagymamám családja Kairóban a Szulejmán Pasa téren élt. Ellátogattam oda, már az ő halála után. Úgy néz ki a tér, mint egy párizsi nagypolgári negyed. Nagymamám büszke volt arra, hogy nem beszél arabul, ami súrlódásokhoz vezetett a család Szíriából érkezett tagjaival. Ők ugyanis nagyon otthon voltak az arab kultúrában. Nagyon szívesen elmennék Damaszkuszba is, de erre a közeljövőben aligha fog sor kerülni.”

Sakal regényében tulajdonképpen két Yolanda szerepel. Az egyik a kairói nagymama, aki egész nap az ágyban fekszik – ami afféle száműzetés a kettős száműzetésen belül; a másik pedig egy rejtélyes szépség, akiről az elbeszélő nagyapja ír. Sakal a száműzetésről elmélkedik, anyanyelvről és más nyelvekről, az évek csendjéről, s arról, hogy mit szabad kimondani. A kairói nagycsalád bemutatása igencsak ironikusra sikeredett. Sakal szerint a szefárd identitás, ami benne is megtestesül, nagyon is összetett. „Ott ültek Kairóban, és közben szabadságról, egyenlőségről, testvériségről tanultak. De miféle szabadságról, egyenlőségről, testvériségről? Hisz Egyiptomban akkor Faruk király volt hatalmon.”

A család ugyanakkor Izraelben is hontalannak érezte magát: „A nagymamám Egyiptom után vágyakozott, ám amikor Egyiptomban éltek, akkor Franciaország volt vágyai tárgya. Ugyanakkor bojkottálta Egyiptomot és azt sem akarta, hogy én odamenjek. Én pedig engedelmeskedtem.”

Csak a nagymama halála után utazott el Sakal Kairóba. „Kairó felvillanyozott, megragadta a lelkemet, noha azt a kozmopolita légkört, amiről a nagymamám mesélt, már nem találtam meg. Megváltozott a világ.”

Két héttel azután, hogy Párizsba érkezett, Sakal megismerkedett Dory Manor fordítóval és könyvkiadóval, akivel azóta is együtt él. Számos tervem volt Franciaországban, de a szerelem – méghozzá egy izraelivel – nem szerepelt ezek között.” A cionista nagymamának nem tetszett, hogy az unokája nem Izraelben él. „Az ő szemében ez kudarc volt. Cionista meggyőződésből vándoroltak Izraelbe, mindenüket Egyiptomban hagyták – ha én ezután Franciaországba megyek, ezzel lényegében azt mondom a nagymamának, hogy ő hibázott, hogy Izraelben valami nem működik.”

„A felmenőink mélységesen csalódtak bennünk. Ezért azt is gondolhatnák, hogy bennünket a bűntudat nyomaszt, de mi nem vagyunk hajlandók ilyesmit érezni. Az ő hibájukból történt ez így. Ha nem szégyenérzettel nevelnek bennünket, ha nem tagadják meg azt az országot, ahonnan jönnek, akkor nem éreznék vágyat, hogy mindezt megismerjem. Mindez független attól a ténytől, hogy Izraelben valami nincs rendben. Tisztában vagyok azzal, hogy hol élek. Olvasom az újságokat. A mi nemzedékünknek döntést kell hoznia, különben beszippantja a paranoia, a rasszizmus, az idegengyűlölet, meg az az őrület, hogy az egész világ ellenünk van és Izrael a mi otthonunk. Mert van alternatíva.”

Az alternatíva pedig – Sakal szerint – onnan jön, ahol megvan az erő, továbbá az aggodalom és az undor az iránt a hely iránt, ahol élünk. Két embercsoport él itt. Az egyik a szeparatisták, a nacionalisták, a Jiszrael Beiténu (Otthonunk Izrael – egy jobboldali párt. A szerk.) különféle mutációi. A másik viszont azokból áll, akik – elsősorban óvatosságból, de nyitottságból is, párbeszédet folytatnak a világ más kultúráival, így azokkal a helyekkel is, ahonnan származnak. Úgy nevezném ezt, hogy otthonunk a nagyvilág. Ettől még nem leszek kevésbé izraeli. Nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy akaratunk ellenére ennek a szeparatizmusnak a túszaivá váljunk.”

Mikor Szíriából származó nagymamája damaszkuszi történeteket mesélt neki, Sakal szégyenkezett: „Éveket töltöttem Európában, nagyon jól ismerem az askenázi zsidó kultúrát. A zsidó tudományokból szereztem diplomát, ez pedig nagyrészt az askenázi kultúrát jelenti. Sokat beszéltem Holokauszt-túlélőkkel, de nem tudok semmit arról a helyről, ahonnan a családom jön. Ott ültem a nagymamámmal szemközt és szörnyen éreztem magam. Semmi oka nem volt a hallgatásnak, hiszen nem kellett a Holokauszt emlékét vagy valami más szörnyűséget elfojtani. Ám ő mégis megharagszik rám ha erről beszélek. ’Ya ibni’, mondja nekem, ’Minek ez neked?’”

Miért tért vissza Izraelbe? Hiányzott az itteni élet?

„Többek között azért hagytam el Franciaországot, mert ha azt akarom, hogy ott elfogadjanak, akkor izraeli identitásomtól teljes egészében meg kellett volna szabadulnom.” De hangsúlyozza, hogy antiszemitizmussal nem találkozott. „Egyetlen alkalommal beszéltek velem durván, amikor a munkahelyemen előléptettek és egy kollégám, egy francia zsidó, Holokauszt-túlélők lánya azt mondta nekem, hogy piszkos idegen vagyok, aki kiveszi a szájukból a kenyeret.”

Moshe Sakal munkája a Központi könyvtárban, valamint a fordítási osztályon világnézetének hű tükre, s feltárja, hogy miért is tért vissza Izraelbe.

„Paradox módon ezekben a napokban, amikor az elzárkózás és a kulturális paranoia szelleme hódít, amikor ránk csukódik a szeparatizmus és a szélsőséges nacionalizmus – a fordítói osztály mindennek ellenáll. Hidat képez a világ kultúrái között, megjeleníti a kulturális élet és a kreativitás iránti vágyat, amely csak a térben és időben folytatott párbeszédből nőhet ki.”

Végezetül Sakal kijelenti, hogy döntenünk kell: „vajon elzárkózó kultúrát akarunk, afféle egynyelvű, egykultúrájú autarkiát, amely steril, zárt környezetben létezik és szükségszerűen idegengyűlölő, üldöztetéstől torzított művészethez vezet. Avagy valódi büszke kultúrára vágyunk, amely megőrzi egyedülálló voltát, de azért azt is számon tartja, hogy körülötte mi történik is nem fél föltekinteni a világ más kultúráinak hegycsúcsaira.”

Fordította: Bassa László

Eredeti megjelenés: Found in translation, Maya Sela, Haaretz, 2011. március 14.

***

A magyar kapcsolat

Moshe Sakallal 2014 februárjában, a Jeruzsálemi Könyvvásáron találkoztam. Gabi Gleichmann, magyar-zsidó származású norvég író ismertetett össze bennünket. Jómagam a Kafka macskáival érkeztem, Sakal pedig Gleichman A halhatatlanság elixírje című regényének bemutatóján működött közre.

Amikor kiderült, hogy az egyiptomi gyökerekkel rendelkező Sakalnak is akad magyar rokonsága, jót derültünk, igaz, ekkorra már túl voltunk a Cinemateque bárjában elfogyasztott vörösboron. Akkor már készültünk a “Zsidók az arab országokban” lapszámra, kapóra jött egy újabb egyiptomi kötődésű izraeli író, igaz, részben magyar származása bónusznak számított.

Amikor megkértem Moshe-t, hogy egészítse ki magyar rokonságának információjával a róla szóló cikket, az alábbi üzenetet küldte:

„Minderről csak nemrég szereztem tudomást. Megemlítheted, hogy nagyszüleim elváltak, amikor kisgyerek voltam. Nagyanyám nem volt hajlandó beszélni nagyapámról. Ahogy teltek az évek, pletykák jutottak el hozzánk, hogy askenázi volt. Csak néhány éve, nagyanyám halála után tudtuk meg, hogy magyar származású…”

Egyelőre ennyi. Lehet, hogy egyszer még ebből is regény születik?

Szántó T. Gábor